FotoMedia

2000. október - Beszélgetés Zétényi Zoltánnal
Azon kevés szerencsések közé tartozik, aki elmondhatja magáról, hogy bebarangolta a fél világot. Jelenleg újságíróként dolgozik, eredetileg erdőmérnök és pszichológus. Járt már Mexikóban, Dél-Afrikában, Vietnámban, Thaiföldön, Kínában, és itt még a sornak nincs vége. Képeit nézegetve megismerhetjük és élvezhetjük ezekek a - tőlünk annyira különböző - kultúráknak mindennapjait.

– Hogy készülsz fel egy útra?
– Ezeket az utakat mindig nagyon alaposan megszervezem, felveszem a kapcsolatot a magyar külképviseletekkel. Ha van magyar ismerősöm aki az illető országban él, őt is megkeresem, hogy ne csak a műemlékeket nézzem meg, hanem az ott élő embereknek a hétköznapjaiba is bepillanthassak. Annyiban teszem ezeket az utakat „hivatalossá", hogy mindig csinálok interjúkat ottani diplomatákkal, az ott élő magyarokkal, akiket kifaggatok Magyarország és az illető ország közötti politikai-gazdasági kapcsolatokról. Természetesen ezeket a cikkeket a fotóimmal illusztrálom. Egy utazás alkalmával kb. 30 tekercs filmet fotózok el.
– Mennyi időt szoktál egy országban eltölteni?
– Teljesen változó, egy hetet vagy akár egy hónapot. Minden a pénztől
és az időtől függ.
– Hogy döntőd el, hogy hova utazol? Vannak olyan kedvenc helyek,
ahova visszajársz, vagy ehhez túl sok a felfedeznivaló?
- A Távol-Keletre visszajárok. Voltam Szingapúrban, aminek a nagy
részét kínaiak lakják, de sok az indiai és a maláj is. Aztán jártam Hongkongban is, éppen a Kínához való visszatérésük (ők így mondják) utáni
napokban. A nagy Kínában is voltam, Pekingben és környékén, nem
beszélve Vietnámról. A Távol-Kelethez megmagyarázhatatlanul vonzódom, talán a nehezen megismerhetősége és a titokzatossága miatt. Különös az a kommunikációs szakadék, ami a keleti nyelvek, illetve írásjelek és az európai kultúra között van.
- Hogy tudod külföldön ezeket a kommunikációs problémákat megoldani?
– Ahol van angolul tudó közvetítő, ott nincs gond, de például Pekingben csak a legnagyobb utcák neve volt angolul kiírva. A térkép alapján nem tudtunk eligazodni, így körbe körbe jártunk a szálloda körül, míg végül egészen besötétedett. Akkor még nem tudtuk, milyen a közbiztonság, aztán mikor már kezdtük feladni, bementünk egy másik szállodába, ahol   szerencsére tudtak angolul, így kiderült, hogy csak pár száz méterre vagyunk a saját szállónktól. Itt az utca embere nem beszél angolul, szemben Szingapúrral, ahol az angol a közvetítő nyelv a nemzeti közösségek között. Szingapúrban a kínaiak a saját identitásukat megőrzendő, kiírják transzparensekre, hogy a mandarin nem csak egy nyelv, hanem egy kultúra is.
– Ha már a különböző kultúrákról beszélünk, mesélj arról az indiai
ünnepről, amiről nagyon egzotikus hangulatú képeket is készítettél!
- A Deepavali, a fény ünnepe a mi tavasz-ünnepünkhöz hasonlítható, hónapokon keresztül böjttel készülnek rá, csak szigorúan előírt vegetáriánus étrenden élnek azok, akik részt akarnak venni a tűzön járáson. Ilyenkor a félmeztelenre vetkőzött férfiak hosszú sorokban állnak a templom előtt, ahonnan elterelik a forgalmat. Körülbelül déltájban meggyújtják az előző nap odahordott fahasábokat. Ekkor már őrületes tömeg van. A nők, akiknek még a lábuk is fel van ékszerezve, külön karzaton ülnek. Amikor a máglya elégett, pálmalevelekkel elsimítják a megmaradt parazsat és az első ember virágfüzérrel a nyakán nekivág, gyakorlatilag átfut a parázson. Üdvrivalgással kísérik a társai, akik ebben a szertartásban részt vesznek. Előtte - hogy a rossz szellemeket kiűzzék belőlük - megkorbácsolják őket, ami inkább jelképes, mint véres. Egyébként jómagam is kipróbáltam a tűzön járást, de Magyarországon. Az ünnep alatt meghívott minket egy indiai család vacsorára, mi kaptunk evőeszközt, tányért, ők viszont kézzel ettek, zöld papírról, ami a ma már nem használatos levelet helyettesíti. A gyerekek a földön ülve esznek, és a nagyobbacska gyerekeket is kézzel etetik. Indiában nagyon furcsa benyomásokat szereztem, nagyon ellentétes világ. Egyrészt mérhetetlen gazdagság és csúcstechnológia, másrészt pedig döbbenetes szegénység és nyomor, rengeteg hajléktalan, lesoványodott, rongyokban járó ember.
– Indiában láttad a legsúlyosabb helyzetet ilyen szempontból?
– Igen. Nagyon nyomasztóan hat, hogy reggelente a járdán és a két úttestet elválasztó járdaszigeten végig fekszenek a hajléktalanok. A felüljárók vagy hidak alá hordott téglákból alakítanak ki maguknak lakást. Ugyanakkor csodálatra méltó a türelem, a nyugalom és kimozdíthatatlanság, ami a vallásukból, életükből ered, és amiről példát vehetnének az európai és észak-amerikai emberek.
– Mennyire tudtál betekintést nyerni a kasztrendszerbe?
– A kasztrendszer működik. India lakosságának kb. egyharmada nagyon gazdag, a másik harmad átlagosan él, a maradék nyomorog. Egy magyar ismerősöm Mauritius-szigetén ment férjhez egy indiai származású orvoshoz, de ez a házasság nem működött, mivel a férfi családja nem fogadta be az asszonyt. Olyannyira nem, hogy új feleséget kerestek a férjnek, mire a hölgy haza is költözött, a gyerekével együtt. Most megint együtt élnek, mivel a férfi visszahívta őket. Egyébként Mauritius egy lakatlan korall-sziget volt, amit először a franciák, majd utánuk az angolok vettek gyámság alá, most főleg indiaiak lakják.
- Mexikóban is jártál...
- Pueblában sokat kattintgattam a gépet: rengeteg szép katolikus templom van. A latin-amerikai népek nagyon vallásosak. Régi indián szertartás az alapja a „repülő emberek" mutatványának. Egy kb. 30 méter magas póznára másznak fel ezek a vállalkozó kedvű urak, derekukra kötve egy kötéllel, ahonnan szép lassan saját súlyuknál fogva fejjel lefelé lecsavarodnak, egészen a földig. Vasárnaponként Mexikóváros egyik hatalmas parkjába piknikeznek a munkáscsaládok, jó nagy szemetet hagyva maguk után. Az embereknek nagyon jellegzetesek a vonásaik,  mivel indián leszármazottak. Láttam szomorú jeleneteket is, az egyik legforgalmasabb sugárúton, a közlekedési lámpa piros jelzésénél egy 6 év körüli kislány úgy próbált pénzhez jutni, hogy a megálló kocsik ablakait lemosta, lábujjhegyen állva, hiszen alig érte fel a szélvédőket. Sao Paulóban pedig lépten-nyomon drogos fiatalokba botlik az ember, szó szerint, hiszen a földön fekszenek.
- Máshol is láttál kábítószereseket?
- Indiában nem, Szingapúrban pedig már a repülőtéren egy óriási tábla fogadja az utasokat, miszerint a kábítószerrel való visszaélést és terjesztést halálbüntetéssel sújtják.
– Milyen  pillanatokat kaptál el Dél-Afrikában?
– Dél-Afrikában egy tengerparti városnak, Durbannak a sétányán
északabbról érkező feketék árulják a kézműipari portékáikat, dobokat,
szobrokat, faragványokat. Ők addig ott élnek az utcán, míg nem sikerül
minden magukkal hozott árut eladniuk. Ezek családi vállalkozások, sok a gyerek, ők is dolgoznak, például táncolnak a járókelőknek, az édesanyjuk pedig adja hozzá dobbal az ütemet. Mexikóvároshoz hasonlóan sajnos itt is találkoztunk autók között kéregető gyerekekkel.
Fokvárosban sétáltunk, amikor egy kedves ismeretlen megállt mellettünk és hazavitt, mondván, hogy ezen a környéken nem tanácsos este sétálni, mivel előszeretettel fosztják ki a csavargók az erre tévedt turistákat. Durbanban lefényképeztem egy babát, aki egy bolt előtt feküdt bepólyálva, az anyját nem láttuk...
– Vietnám...
– Amíg a délkelet-ázsiai kapitalista országokban  rengeteg  autó van,
addig Saigonban csak elvétve látni. A motorosok viszont tízezrével höm-
pölyögnek az utakon, és zseniális módon soha nem karamboloznak.
A Saigon folyó egyik partján – ebben a rohamosan fejlődő városban -
egymás után nőnek ki az irodaházak és felhőkarcolók, a másik oldalon
pedig megint csak a nyomorult sorsú emberekkel találkoztunk. A hosszú
nyugati befolyás nyomán a kereszténység is gyökeret vert, gyönyörű
templomaik vannak. Az egész Kelet arról nevezetes, hogy az utcán zajlik
az élet, ott dolgoznak, ott van a műhelyük. Saigonban láttunk utcai
pedikűröst, Dél-Afrikában, Johannesburgban és Indiában pedig utcán
működő fodrászt sikerült lencsevégre kapni.
– Mennyire van „más" érzésed, amikor tőlünk annyira idegen kultúrával találkozol?
– Én mindig igyekszem otthon érezni magam, és belemerülni az ottani életbe. Nem tartom a távolságot, mondván, én egy európai, civilizált keresztény vagyok.
– Mikor vettél először fényképezőgépet a kezedbe?
– Gyerekkorom óta fotózom, nem tanultam szakmai alapossággal a fotózást, először egy Altissa Box gépem volt, aztán vettem egy Werramaticot, és 20 éve a Canonnál kötöttem ki. Az első Canon gépem
egy FTB 1-es volt, aztán átálltam az AE1-esre. Két vázam van hozzá, a 28-as nagylátószögűtől a 100-200-as zoomig van néhány objektívem, és most egy EOS 5-ös masinán tanulok fotózni, mert ez a gép annyi mindent tud, hogy ezt már tanulni kell. Utazásaim során általában két vázat szoktam magammal vinni, egy nagylátószögű objektívet, egy 35-75-ös és egy 100-200-as zoomot. Az egyik gépbe 400-as, a másikba 100-as vagy 200-as filmet teszek.
– Milyen sikereket könyvelhettél el?
- A rockzenével függ össze az, hogy én komolyan elkezdtem fotózni, 1980-85 között szociálpszichológiai kutatásokat folytattam a rockzene és az ifjúság kapcsolatáról. Ekkor végigfotóztam a koncerteket, amik közül sok újságokban is megjelent. Az első komolyabb sikert a '89-es Diamond Awards-fesztivál pályázatán értem el. Henry Rollins-ról és punk bandájáról, a Rollins Bandről készítettem fotókat, és az egyik fotóm jelölt lett az első díjra. Az együttes aztán a '94-ben megjelent lemezük borítójára fel is tette az egyik képemet. Lemezborítóra csináltam még fotókat a Pa-dö-dőnek és a Beatricének is. Rockfotókból volt az első kiállításom Miskolcon valamikor a '80-as években, és a PeCsa megnyitásakor is kiállították a képeimet. Az egyik pesti kiállítás a „kedvenc" témámról, a szerencsétlen sorsú emberekről szólt, idén pedig "Keleti istenek, keleti emberek" címmel a távol-keleti vallási hangulatot akartam érzékeltetni. Lugosi Ágnes