FotoMedia

1993. március 20. - Anzix – féltékeny fiúknak


Drágám!
Megkezdtük a visszaszámlálást: még egy hét és kiderül, ki lesz a Miss Universe Hungary '93. Ahogy közeledik a nap, egyre jobban izgulunk. Akármi lesz is a végeredmény, nagyon várom a
napot, és már csak hetet kell
aludnunk — egyedül. Nagyon hiányzol! Különösen akkor, amikor este leoltjuk a villanyt, és magamra maradok az élményekkel.
Bevallom, napközben alig van időm Rád gondolni, hisz majd' minden percünket „programozzák". Fási Ádám, a diri szigorú napirendet állított össze. Ébredés után megkínálnak bennünket egy kis futással, és utána jöhet a reggeli. Ki-ki azt eszik, ami szeret: joghurtot, müzlit, felvágottat, mézet, lekvárt. Rövid pihenőt kapunk, majd kezdődik az edzés. Ez nem ám sétagalopp! Az edzőnk, Szandra, őrült tempót diktál a csattogó hangjával: egy-két-há-négy! Néha kitalálunk egy-két trükköt: kibomlott a hajunk, lecsúszott a nadrágunk, felcsúszott a trikónk. Ez jó ürügy a megállásra: ilyenkor magunkhoz veszünk egy kis tartalék levegőt. Ügyelni is kell az öltözékünkre, mert a szálló személyzete az üvegfalon keresztül minden mozdulatunkat kandi szemekkel figyeli.
És ez így megy délig. A testünk legapróbb porcikája is megizzad, facsarni lehet a trikót és a bugyinkat. Egyébként a Hotel Amazon nagyon szép és kényelmes, két-három ágyas szobákban lakunk. Még bár is van — de ne félj, bennünket nem engednek be. Ki is kapnánk a testőrünktől, aki olyan szigorú, hogy a múltkor is eltörött a mécses az egyik kislánynál, amikor rászólt. A pincérek lesik a kívánságunkat  és   segítőkészek,olyannyira, hogy a nagy igyekezettől az egyik szöszit be is borították kólával. Még akkor is nedves volt a fenekén a nadrág, amikor indultunk a Korda-villába.
Képzeld el, Kordáék meghívtak bennünket a villájukba!
Egész kocsisor vitt bennünket. Kedvesen fogadtak, és a tévé is fölvette, ahogy hógolyóztunk a teraszon. Jól mutathattunk a vadonatúj farmerszerelésünkben, amit ajándékba kaptunk. Hát az a farmerosztás kész kabaré volt! Képzelheted, a szegény szponzor csak kapkodta a fejét a nyafogásunkra: nem feketét kértem, hanem fehéret, trapéz nadrágot akarok, ebbe a gatyába nem férek bele... És ezekhez a ruhákhoz még jön az estélyi meg a cipő. A négyhetes üdülésről nem is beszélve. Már akkor is megérte, ha nem kapok díjat. Jól tette apa, hogy rábeszélt az indulásra, téged meg majd kiengesztellek valami finomsággal...
Elég jó a társaság, nincs közöttünk veszekedés, bár azt mondják, ahogy közeledik a döntő, egyre féltékenyebbek leszünk egymásra. Vannak közöttünk, akik már gyakorlott versenyzők és „helyi érdekű szépségkirálynők", s ahogy elnézem, egyikük másikuk biztosan kap is szerződésajánlatot.
Ma is volt táncóra: a szép járást tanultuk. Nem is hittem volna, hogy milyen nehéz – pedig már kétéves koromban elindultam... A fordulás lábujjhegyen pedig külön tudomány: centrifugális erő, meg minden. A csípőmozgás sem megy mindenkinek, pedig a lányok állítólag tudják szerepeltetni a feneküket. Nem körbe kell ám riszálni, hanem elegánsan föl-le billegetni.

Délután volt itt a doki néni; meghallgatta az szívünket, ellenőrizte a testi-lelki állapotunkat. A legfőbb téma persze az, hogy ki hogyan tovább. Van közöttünk külkeres, óvónő, pszichológushallgató és vállalkozó is. Nem mindenki akar a szépségével pénzt keresni, de van, aki mindent erre a lapra tett fel. Az biztos, hogy nem lesz könnyű döntenem, ha kapok egy jól hangzó ajánlatot. Engedjek a csábításnak vagy elengedjem a karrier lehetőségét? Te mit tanácsolsz? Ahogy közeledik a döntő, úgy nő a bizonytalanságom. Még szerencse, hogy abban biztos vagyok:szeretlek. Ugye, te is? Látod milyen vagyok? És ha majd meglátod, hogy milyen leszek! Szinte napról napra szépülök! Már kétszer voltunk fodrásznál, és még nincs vége! Addig is szépnek kell lennünk, mert majd minden nap jönnek fotósok, meg újságírók. Hogy ezek miket kérdeznek... De hát ezt is meg kell szoknunk.
Búcsúzom, elalvás előtt ma is rád gondolok és veled álmodok, ígérem!
Millió puszi a te szépségkirálynődtől.
A levelet Lengyel P. László képeivel bélelve postázta: Zétényi Zoltán