Főoldal Kritika Ötvenhat emigrációs szemmel – II. (Magyar Élet)

Ötvenhat emigrációs szemmel – II. (Magyar Élet)

E-mail Nyomtatás PDF


Csapó Endre: Két pogány közt

Mindaz ami a sortűzig történt, a párt előre tervezett műforradalma volt; ráigazodás a kelet–nyugati vita pillanatnyi állására.

A második világháború végén a nyugati polgár, akinek szemét a háború eseményeinek követése sok tekintetben felnyitotta, azt vette észre, hogy a háborús célként megjelölt náci fenyegetettség megszűntével a Németország felett kivívott győzelem napján merőben más világhelyzet előtt áll, mint amit a háborúba lépés előtt látott. Az új világhelyzetben nem csak az volt új, hogy a német katonai és politikai elem hiányzott, hanem szembetűnő volt elsősorban a németellenes koalícióban háborús szövetségesnek, a Szovjetuniónak nyomasztó jelenléte a nemzetközi porondon, valamint Amerika fegyveres és politikai részvétele minden földrészen, mint hangos szószólója a világ átrendezésének, mint a gyarmatosítás elleni mozgalom vezetője, egyszóval olyan szerep előmozdítója, amelynek megjelenésétől a nyugati ember polgári életformáját, szabadságát, nemzeti, vallási és társadalmi kereteit féltette.
Újra elárasztotta a nyugati polgár agyát a napi sajtó az első háború utáni világátalakító maszlaggal. E szerint a polgári életforma elavult, az csak a kapitalizmus terméke volt, átmeneti fejlődési fok, amelyből a haladás iránya: a kollektív társadalom.  A terv nem volt új, Wilson és gengje párizskörnyéki békéi a Népszövetségben látták a nemzetköziség világhatalma kiépítésének lehetőségét. De akkor nem sikerülhetett: az első nagy háború nemcsak megerősített (közvetve a nemzeti helytállás élményében) népeket nemzeti öntudatukban, hanem új országokat is létesített Közép-Európában, amelyek hamar elfeledték nemzetközi kötelezettségeiket. Németországban a nemzetközi szolidaritás útját járó weimari köztársaság megbukott, és a mintának rendelt szocializmusból öncélú nemzetiszocializmust, kizárólagosan németérdekű államot hozott létre a mással megoldhatatlan történelmi helyzet.
Oroszországban ugyanaz történt, avval a különbséggel, hogy Sztalin a vörös internacionalizmus kulisszái mögött épített nagyorosz  birodalmat. A nemzetköziség megszállottjainak ez, ha nem is tetszett: megfelelt a megváltozás reményében. Bankjaik a bőség szaruit megnyitották részére, és amikor a hitleri gyakorlat veszélyes góc és példamutatás lett Európában, Sztalin háborús szövetségesükké vált a Hitler-ellenes felvonulásban.
A második világháború európai hadszínterén két hatalom maradt a füstölgő romok felett: az amerikai és az orosz. A győztesek a félúton találkoztak. Ahol az amerikaiak gyorsabbnak bizonyultak, visszamaradtak, mint ahogy később kiderült, a megszállási övezet előzetes megállapítása szerint. A hírhedt jaltai és potsdami megállapodás nyugatra tolta Lengyelországot, létesített egy orosz-gyarmat-fél-Németországot, Magyarországot pedig visszacsonkította és kiszolgáltatta az új pánszláv nagyhatalomnak és szláv mini-imperializmusok zsákmányéhségének.
Nyugat közvéleménye szemében a Szovjetunió közép-európai viselkedése a háború után a század legnagyobb botránya lett. Amerikában komoly méreteket öltött az ellenzéki hangulat és tevékenység. Egymásután jelentek meg könyvek, folyóirati cikkek az Establishmentnek (a hatalmat gyakorlók társulatainak) be nem vallott szándékú, de tetteikben megnyilatkozó tevékenységéről. A politikai irodalom liberális  névvel jelöli Amerikában a nemzetközi baloldali törekvések megvalósításáért küzdők, vagy lelkesedők csoportját, míg ezek ellenzőit, akik a nemzeti keretben fenntartandó polgári, szabad magánvállalkozáson alapuló rendet kívánják fenntartani, konzervatívoknak nevezi.
Az Egyesült Államok Roosevelt 1933-as győzelme óta a liberálisok irányítása alatt áll, sajtója, egyetemei, politikai és társadalmi szervezetei fokozatosan ennek az irányzatnak a befolyása alá kerülnek. Az Egyesült Nemzetek Szervezete, és annak olyan megoldása, amiben a kommunisták e világszervezetben jelentős partnerré váltak, az amerikai liberális irányzat munkája volt. Ez az irányzat emelte a belső bajokkal küzdő Szovjetuniót Amerika világuralmi partnerévé.
A hidegháború nem antibolsevizmus volt, ilyen híre csupán a polgári életformáját féltő nyugati közvélemény lenyugtatását szolgálta. A hidegháború álságos megoldás volt amiatt, hogy az oroszok másképpen értelmezték a szocializmus építését, mint az amerikai liberálisok. Szovjetoroszország úgy rendezkedett be az általa megszállt területeken, mint ahogy azt a cári Oroszország tette, vagy tette volna. Hasonlóképpen kénye-kedve szerint irányította a nyugati országok kommunista pártjait. Joggal hivatkozott arra, hogy szocializmus csak ott valósul meg, ahová a vörös hadsereg benyomul, tehát a világ átalakításának nagy műve az ő feladata. A nyugati baloldal kifogásolta az embertelen gyakorlatot, és komolyan aggódott amiatt, hogy Oroszország elriasztja a világot a szocializmus elfogadásától. A hidegháború legfőbb célja a „szocialista országok monolitikus rendjének” megbontása volt. Fő színtere, a fő bűnök színtere: Közép-Európa. Lefolyása során Jugoszláviát, Romániát, Albániát (és Távol-Keleten Kínát), sikerült több-kevesebb mértékben függetleníteni Moszkvától, míg Lengyelország, Magyarország, Csehszlovákia és Kelet-Németország Moszkva szorításában maradt.
A hidegháború ostora Magyarországra csapott le legfájóbban, s talán nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy a magyar forradalom és szabadságharc késztette a népek sorsával kockázó vitapartnereket, hogy a hidegháborút détant-ra cseréljék fel. A nyugatról éveken át tüzelt folyamat magyar földön olyan irányt vett, ami elutasította a bolsevizmusnak mindkét  formáját, és napokon belül az áldemokrácia és álszocializmus helyére munkástanácsok szintjéről kiépített egy nemes érzésekkel, összefogással, újrakezdéssel telített, valóban demokratikus, valóban szociális telítettségű, központ nélkül is egyöntetű társadalomigazgatást. Az eddigi művilág helyére beérett politikai öntudatú valóságvilágot.  Ez már a közös veszély rémképe volt a nemzetközi baloldal részére: Washington zöld szemafort állított Moszkvának.
Gyakran mondjuk magunk között is, hogy a magyar jó katona, de nem jó politikus. Itt ismét felmerül a kérdés: miért ment a magyar felkelés oly távoli pontig, ahol már csak a bukás várt rá? Még olyant is hallunk; lám, még az oláhok politikája is ügyesebb. Erre a kérdésre könnyű a válasz: 1956-ban nem volt idő politikai ügyeskedésre. Gerő sortűzének pillanatával megindult az események folyamata: egyik kioldotta a másikat egymás után. Mindaz, ami a sortűzig történt, a Párt előretervezett műforradalma volt; ráigazodás a kelet–nyugati vita pillanatnyi állására. A „liberalizálódásnak” megvolt a maga szoros és korlátozott menetrendje, amely a hatalom csúcsa alatti második vonal „nép által követelt” bevonására volt tervezve. A Párt is tudta, hogy a levegőben lebeg, hajszálgyökeret sem tudott a nép közé ereszteni.
Magyarország 1945-ben szláv megszállás alá került. 1956-ban a magyar nép legfőbb szándéka ennek a megszállásnak a megszüntetése volt.
A Párt Magyarországon nem válhatott a nemzet szervévé olyan mértékben, mint Csehszlovákiában, Jugoszláviában vagy Romániában, mert Magyarország az ún. szocializmust a pánszláv megszállás folyamán és országcsonkítás kíséretében kapta, így a Párt szükségszerűen magyarellenes nem-magyar elemek érdekszövetsége volt. Ez határozta meg a Rákosi–Gerő-rendszer embertelenségét, és állandósította az ország megszállás jellegét. Ezért nem szabad Magyarországot pillanatra sem őrizet nélkül hagyni.
A történelmi pillanatban a nemzet a Pártban elsősorban a megszállók szervét látta, emiatt nem tudott ráhangolni a kedvező nemzetközi csillagállásra. Nem vette észre a magyar nép, talán szabadságharcának vezető egyedeiben sem, hogy a nyugati államok hidegháborús szólamai álcázott szólamok és a bolsevizmus alól való felszabadítás jelszavai korlátozottabb szándékot takarnak. De nem is lehetett az előírt lépcsőkön fontolgatva járni a politikai megalkuvás útját, mert a magyar nép teljes egésze vette kezébe az események irányítását, amikor a rendszerre rászakadt a mennyezet, és ez az irányítás nem ismert centizést, taktikázást, és főleg nem ismerhette a két »szembenálló« világhatalom együttműködésének és ellentétének pillanatnyi egyensúly állását. Nem tudhatta, hogy az Amerika Hangja és a Szabad Európa Rádió oroszellenes, szovjetellenes propagandája mögött nyugatnak a valóságos szándéka nem több, mint hogy a Szovjetunió ne a nagy-orosz szándékok szerint, hanem a kenyéradó gazda utasításai szerint kormányozza az őrizetére bízott kelet-európai népeket.
A hidegháborúra az is jellemző, hogy a két fél egyikénél sem volt megállapodott irányvonal amolyan fehér–vörös alapon: nyugaton kezdetben erős irányzata volt annak a felfogásnak, hogy rá lehet bízni a világ szocializálását az oroszokra, de az amerikai nép várható belső ellenállása és az orosz botrány feletti hangulata a containment-politika  kidolgozására késztette a New York Empire politikai tervezőit.
Moszkvában is szembenállt a két nézet egymással: az, amelyik úgy vélte, hogy a Szovjetunió már elég erős a világ tervezett átalakítására, és a másik, amely józanabbul mérte fel a helyzetet: mi lesz, ha elmaradnak a milliárdos dollárkölcsönök és egyéb ipari, kereskedelmi segítség. Sztalin halálát követően ez utóbbi nézet került látszólag előtérbe bizonyos erős külső figyelmeztetések (a jugoszláv külön út és a románok nyugatról támogatott ellenkezése) után, Hruscsov feladata volt végrehajtani a „sztalintalanítás” folyamatát, amit taktikázva, inkább látszat-megoldásokkal igyekezett úgy végezni, hogy az orosz irányítás ne essen ki a kelet-európai népek kormányzásából. Ezt a taktikázást nyomon lehet követni a Rajk-per, Nagy Imre miniszterelnöksége, majd leváltása, Rákosi és gengje visszatérése eseményeiben. Az olvadás időszakának nyugatról folytatott befolyásolásáról mélyen hallgatnak a külföldre áttelepült, kiábrándult muszkavezetők, de hatásaiban ilyen befolyás erősen feltételezhető. Kétségtelen, ha Nagy Imre a helyén tud maradni 55-ben, egy év múlva nem következett volna be Magyarországon a kazánrobbanás.
De a magyar nép nem tudhatta, hogy Moszkva és New York megosztott világában nemzeti függetlenség vagy semlegesség nem lehetséges, és még csak arra sincs lehetőség, hogy egyik táborból átállni a másikba. A jaltai elosztást véglegesnek tartják Moszkvában is és New Yorkban is, mert Európa ellenőrzésének alapköve Közép-Európa megosztása.  Magyarország semlegesítése 1956-ban azt jelentette volna, hogy egy ország kivonja magát a vörös ötágú csillag és a fehér ötágú csillag kormányzati felosztása alól, és elindul egy olyan harmadik úton, mely Európa minden népe számára példamutatás lett volna. Ez már nem szerepelt a nyugati partner terveiben, és ezért az általa felbuzdított balek-ország letiprására távirati engedélyt adott partnerének.
A containment folyamatát csak rövid időre zavarta meg a magyar szabadságharc. Az UNO is hamar levette a műsorról és a világsajtó is. Amiről nem ír a média, az nincs többé. Európában harmadik út nincs! Közvetett módon mégis a nyugati szándékot segítette a magyar áldozat, nem a nyugat közvéleménye szándékát, hanem a kétpólusú világhatalom nyugati ellentétpárját, mert azóta, egyre-másra javul a viszony Nyugat és Kelet között, aminek a kézzelfogható jele a helsinki idill, amely az együttműködés időszakának kezdetét jelenti.
A szabadságharc után eltelt 21 év folyamán a magyarországi belső helyzet alakulása pontosan rásimult a nyugat-keleti détant fejleményeire. Az akasztófára juttatott „imperialisták ügynökei” nem tudják, hogy mivé fejlődött az otthoni világ, de akik világgá futottak, keserű szájízzel tapasztalják, hogy mindazt, amit egy véres forradalom árán nem tudtak elérni, a Kádár nevével fémjelzett rendszer 21 év alatt elérte, és ők kimaradtak a buliból. Amit az 56-os forradalom, másszóval kifejezve, amit 56-ban a Párt második vonala el akart érni, azt a Kádár-rendszer megvalósította: ezek az urak ma már nyugodtan hazatérhetnek, esetleg hasznos kapitalista összeköttetéssel.
Ami a szabadságharcot illeti, annak eszméi nem valósulhattak még meg, mert annak a nyugati művilág is ellene van. De egyet ne felejtsünk el: az a folyamat, amit a magyar népből a szláv bolsevizmus rövid úton kiprovokált, egy napon más népek tudatában is cselekvőképessé érik. Mert egyszerű a tétel: szabadságot, demokráciát, szocializmust nem lehet örökké csak hazudni.
Ötvenhat szabadságharca nem tévút volt, hanem egy jövendő hősi küzdelem korán érkező hírnöke.
(Ausztráliai Magyarság, 1977. október.)



Ámítás volt...

Amerika csak színlelte az antikommunizmust.
A kommunizmus ereje nyugaton van!


Huszonhárom évvel ezelőtt lobogtatta a szél a világ első likas zászlaját. Magyar zászló volt az, csak kivágták a közepéből a szégyenfoltot – amilyen gyorsan jött az úgynevezett forradalom, nem volt idő zászlókat varrni.
Ma három éve, a szabadságharc zászlóbontásának húszéves évfordulóján három képviselő szólalt fel az ausztrál parlamentben: Messrs. Wentworth, Sullivan és McLear.
Érdemes visszaidézni néhány mondatot a felszólalásokból, ha látni akarjuk, mi maradt meg húsz év után is a nyugati emlékezetben sok más véres esemény után.
W. C. Wentworth: „A gyalázat emléknapja ez, mert húsz évvel ezelőtt a magyar nép a szabadság felé nyúlt ki, és a brutális és könyörtelen szovjet erő legázolta. Ez a gyalázat a mai napig sem lett letörölve, mert a szovjet szorítása még mindig ott van a magyar népen. Szabadság helyett kénytelenek elviselni olyan társadalmi rendszert, amit utálnak, amit megvetnek.
Színlelhetjük az ellenkezőt. Kápráztathatjuk, hogy minden rendben van. Találhatunk akár egy amerikai elnököt, aki azt fogja mondani: nem tűri az ilyen szolgaságot. Felejtsük el ezt a hatásvadászatot. A szolgaság ma is ott van. Ez ugyan a szovjet szégyene, de nem csak a szovjeté egyedül. Mi, húsz évvel ezelőtt sorsára hagytuk Magyarországot. Nem avatkoztunk be. A Nyugat meghátrált, és hagyta, hogy a borzalom megtörténjen, mialatt a világ döbbenten nézte. A cselekvést megbénították és a szabadság lángja elhamvadt. Csupán annyi történt, hogy amikor a szovjet brutalitás félremagyarázhatatlan világossággal tudatosult a kommunista pártok tagjaiban szerte a világon, sokan kiábrándulva hátat fordítottak a mozgalomnak.
Ez kétségtelenül hasznos hatás volt, de ne gondoljuk azt, hogy ez eléggé ellensúlyoz egy mindennél borzalmasabb tényt, ami ma már tisztán látszik, hogy itt még a szándék is hiányzott hatásosan ellenállni a kommunista szolgaság gépezetének. Azért, mert akkor ezt elmulasztottuk, a világ történelmi eseményei attól fogva mind rosszabb irányba hanyatlottak.”
Mr. Wentworth és néhány parlamenti kollégája tisztán látják a helyzetet, azt, hogy a nyugati beavatkozást sem a szovjet brutalitás, sem pedig a világ közvéleményének felháborodása nem tudta kiváltani.
A következő szónok, Mr. Sullivan ugyancsak elítélte a gyáva Nyugatot, külön megemlítve az Egyesült Államokat és megállapította: a szabadságharcosok hiába haltak meg!
Szeretnénk most ezzel a megállapítással vitába szállni.
Ahogy múlnak az évek, és a múló évek szinte semmit sem változtatnak a világnak azon az állapotán, amivé a háború utáni helyzetben merevedett, azt kell mondanunk, hogy az a természetellenes, hogy a hidegháború múltával esedékes változás elmaradt. Nem csak játék ez a szavakkal: A második világháború végeztével nyilvánvalóvá vált, hogy a háborús amerikai politika a Szovjetuniót nemcsak kimentette a biztos összeomlásból, hanem Eurázsia legerősebb nagyhatalmává tette. Fél Európát adta át neki. Amit a Szovjetunió elkövetett Közép-Európában, az a világpolitika botránya lett.
Ebből a botrányból Amerika csak úgy kerülhetett volna ki, ha jóváteszi a hibát, visszaszorítja a szovjet hódítást. Ezt ígérték is, de ezt várta Amerikától az egész világ. Amerika viszont csak színlelte az antikommunizmust – ahogy Mr. Wentworth is megállapította. A magyar nép véráldozata kellett ahhoz, hogy rádöbbenjen a világ: a kommunizmus ereje nyugaton van. Ötvenhat világtörténelmi jelentősége az, hogy keleten is és nyugaton is tudatosult az emberekben, hogy felszabadítás nem lesz.
Ötvenhat talán az egyetlen háborúja a huszadik századnak, amit nem a nagyhatalmak terveztek és indítottak el, ami előkészítetlenül, szervezetlenül robbant ki. És éppen ezért ötvenhat rámutat a nagyhatalmak bűnösségére: a munkások hatalmas szocialista állama munkásokat lövetett halomra, és a népek szabadságának hangszóróval hirdetett nagy bajnoka cserbenhagyott egy kis országot, amely szabad akart lenni. Itt nem lehetett mellébeszélni.
Hogy mi történt a Szovjetunión belül, arról az első megbízható híreket Gábor Áron hozta nyugatra. De a folyamatnak ő csak az elejét látta. Egy bizonyos: ötvenhat tanulságul szolgált mindenütt a vasfüggöny mögött. A tanulság az, hogy a felszabadulást nem szabad többé kívülről várni! A szabadságot belülről, milliméterenként kell visszahódítani. Andrej Amalrik írja: „Az 1956-os magyar forradalom fordulópont volt a kommunista tömb történetében ... Sem a prágai tavasz, sem a lengyel munkások újabb lázadásai, sem az Emberi Jogok Mozgalma a Szovjetunióban nem képzelhetők el az 1956-os magyar forradalom nélkül. Joggal nevezhető tehát fordulópontnak, mert bebizonyította, hogy az ellenállás igenis lehetséges, és a világot meg lehet változtatni... Teljes nyíltsággal és teljes joggal nevezzük ezért magunkat az 1956-os esztendő nemzedékének. Mindaz, amit eddig tettünk, és az is, amit a jövőben tenni fogunk, ennek a hősies esztendőnek az alapjaira épül.”
Vlagyimir Maximov  szerint: „Az 1956-os magyar forradalom világtörténelmi jelentőségű volt. Pszichológiai forradalmat váltott ki, ráébresztve bennünket, oroszokat az elnyomott nemzetek iránti bűnösségünkre és jóvátételi kötelezettségünkre.”
Számtalan nyugatra jutott tanú vallomását ismerjük azóta arról, hogy az orosz nép széles rétegeit érintette a magyar felkelés lelki hatása. Ez lehetett a nagyobbik oka annak, hogy az oroszországi diktatúra napokig bizonytalankodott és vonakodott a fegyveres beavatkozástól.
És milyen kísértetiesen egyenlő a kép nyugaton. A világ népeinek oly arányú szimpátiája nyilatkozott meg, amire még a történelemben nem volt példa. Mennyi ügyességébe tellett a világpolitikát intéző garnitúrának úgy billegni, mintha segíteni akarnának, és úgy cselekedni, hogy abból a vasfüggönyös Európa-megszállás ne szenvedjen változást. Másszóval nyugaton is és keleten is a világ népei egyet akartak, hogy legyen független szabad Magyarország, és nyugaton is és keleten is a politikusok egyet akartak: hogy ne legyen független, szabad Magyarország.
Indro Montanelli, az Il Giornale Nuovo főszerkesztője riporterként volt jelen Magyarországon 1956 októberében. Tanúja volt annak a mámoros vakhitnek, amiben a magyarok a kivívott friss szabadságukat a világ hangulatának meleg ölében biztonságban látták. Figyeljük meg a közelmúltban tett visszaemlékező szavait, a bennük rejlő politikai realitást:
„Lelki szemeim előtt látom a magyar nép heroizmusát, ezt a poétikus felkelést, mivel a magyar forradalom inkább nevezhető költőinek, mint politikainak. Ma is előttem a látvány, amit Budapesten a magyarok nyújtottak a sok nyugati megfigyelőnek. Ezek a nyugati megfigyelők, őszintén meg kell mondanom, különleges helyzetben voltak. Mi – és ezen azt kell érteni, hogy antikommunisták –, csodálattal figyeltük a magyarországi történéseket, ugyanakkor azonban szégyelltük is magunkat, hogy nyugatiak vagyunk. Mert kezdettől fogva éreztük, és megértettük, hogy a magyaroknak Nyugatba vetett reményeit csalódás fogja kísérni, hogy ezek a remények menthetetlenül csalódásra vannak ítélve, s hogy ez súlyos lelki következményekkel jár, súlyos érzelmeket vált ki belőlük velünk szemben. Szégyelltük magunkat amiatt, ami bekövetkezett, szégyelltük, mert tudtuk, hogy amit a magyarok tőlünk várnak, az nem fog megtörténni, nem történhetik meg.”
Montanelli adós maradt annak megfogalmazásával, hogy miért nem történhetik meg, hogy a Nyugat segítségére legyen egy bolsevista rabságra eladott országnak, szabadsága kivívásában. Elhallgatta azt, amiért akkor szégyenérzete volt, hogy a nyugati politika valóságos szándéka más, mint amit hangoztat, más, mint amit a közvélemény elvár tőle. Montanelli sem írhatja meg, és mások sem írhatták meg, akik a hivatalos politika újságjainak alkalmazottai, mert amióta a sajtószabadság monopólium-jog lett, a szólásszabadságnak szigorú korlátai vannak, keleten és nyugaton egyaránt – a sajtó pedig a politika eszköze.
A világ kommunistáinak fővárosa 1956-ig Moszkva volt. Ez adott lehetőséget Moszkvának, hogy elszabotálja azt a kötelezettséget, amit az amerikai háborús és háború utáni segítségért vállalt, hogy beilleszkedik az UNO keretében tervezett világuralmi rendszerbe. A Szovjetunió lehetőséget látott arra, hogy fél Európa és fél Ázsia birtokában függetleníteni tudja magát nemcsak az amerikai segítségtől, de az UNO-kötelezettségektől is. Sztalin következetes politikát folytatott a nagykapitalisták befolyásának csökkentésére. Halálával ennek a politikának is sírba kellett volna szállnia. Utóda ennek az illendőségnek a jegyében szakított nyíltan a sztalinizmussal a XX-ik pártkongresszuson, 1956 februárjában. Feloszlatta a Kominformot is. Lengyelországban október 20-án, Magyarországon október 23-án öltött testet a sztalintalanítás politikája, látványos, előre rendezett pártirányítású forradalomban. A nép kellett volna, hogy hitet tegyen a szocializmus új irányzatára.
Különleges játéka volt ez a kelet–nyugati politikának, amitől az amerikaiak azt várták, hogy az ázsiai kreatúra feladja világhódító terveit, az oroszok pedig arra számítottak, hogy taktikailag, látszólag, megtagadják a világuralmi terveket, hogy tovább erősödve elérjék céljukat, mert az idő nekik dolgozik.
Ebbe a játékba dobbant be egy váratlan fordulat. A kommunisták által szervezett színjáték-forradalomból országos felkelés, általános szabadságharc lett egyetlen véres jelenet miatt, amikor az egyik leggyűlöltebb pártbarom, Gerő Ernő ostoba, provokatív rádiószózata miatt tüntetők közé lőttek az ávósok. Az események lavinaként zuhogtak, és a nagypolitikára kiható aggodalmak ott találták meg a mindkét világhatalomnak megfelelő megoldást, ahol a háború utáni béke nyugodott: a bolsevisták fegyveres rémuralmában. Ezért érezte Montanelli lelkiismerettől szorongva, hogy amit a magyarok tőlünk várnak, az nem fog megtörténni, nem történhetik meg.
A független államok és önálló nemzetek kora lejárt – hirdetik a jakobinusok mai utódai. A korszerű világkormányzási terv a szocialistának nevezett állami diktatúrák nemzetközi rendje, ahol az állam irányítói nem a nemzetnek, hanem a nemzetközi szervezetnek tartoznak felelősséggel. A folyamat keleten is és nyugaton is ugyanaz: a demokrácia külsőségei mögött kiépülő erős, központi államhatalom. Ezért részesülnek gazdasági és politikai támogatásban a kommunista államok.
Szolzsenyicin így fogalmaz: „Ami rettenetes, az nem pusztán az autokratikus rezsim, amely senkinek és semmiért nem felelős. A korábbi, vallásos századok autokratái a kifelé korlátlannak tűnő hatalmukat korlátozva látták az Isten előtti felelősség és erkölcsi felfogásuk, lelkiismeretük által. A mai kor autokratái azonban azért veszélyesek, mert nem látunk semmi olyan magasabbrendű értéket, amelynek elkötelezték volna magukat!”
Ötvenhat után lépett fel Amerikában a New Left mozgalom, nagy pénzzel, sajtóval támogatva. Mi lett belőle: elhalt, mert nem volt alapja. Utána Európában próbálkoztak az ún. eurokommunizmussal. Ez is csak a sajtóban él, a valóságban sehol.
A világpolitika hatalmi bázisaiból el lehetett pusztítani, cserben lehetett hagyni a kivívott magyar szabadságot, de a lelkekben megmaradt keleten is és nyugaton is az ötvenhatos magyar szabadság széruma. Nem haltak hiába!
*
Európa természetes fejlődésével ellenkezik a napjainkban két oldalról erőltetett egységesítési törekvés, melyeknek elválasztó határa a háborús bűnvonal: a vasfüggöny. Amikor 1956-ban Magyarország függetlenséget proklamált, nem tudhatta azt, hogy a nagyhatalmak által meghatározott táborból egy nép sem léphet ki. Ez a lépés az európai önállóság első lépése lett volna, ami ha sikerül láncreakcióval robbantotta volna fel a csatlós világot és talán a Szovjetuniót is.
Cinikusan írja S. E. Ambrose  (Rise to Globalism, American Foreign Policy 1938–1970, Pelican sorozat): „A magyarok és a többi kelet-európai népek megtanulták, hogy nincs felszabadítás, és nincs olyasmi, hogy a Nyugathoz kötik magukat, és hogy tradicionális politikájuknak, amivel Keletet Nyugat ellen játszhatják, vége van. ...
There would never be any American troops. Eisenhower did not even consider giving military support to the Hungarians. (His promise of) liberation was a sham, it had always been a sham.”
(Magyar Élet 1979. október 25.)



Huszonnégy éve

A kommunisták irányított műforradalma megbukott, és népszerű felkelés, majd országos szabadságharc lett belőle.

Huszonnégy évvel ezelőtt rázta meg a világ lelkiismeretét egy világpolitikai áldozat. Azokban az örömnek–gyásznak, diadalnak–aggódásnak híreket, csodákat váró óráiban azt hittük, mi magyarok fordítottuk vissza a világot arról a veszélyes útról, ami Európát rabságra, a mi népünket pusztulásra vetette. De annyi minden bizonnyal megtörtént, hogy a világpolitikai áldozat, Magyarország, lerántotta a szlávbolsevizmus ábrázatáról a szocializmus álarcát, de lerántotta akaratlanul is a nyugati politikai intézmények álarcát is, amin a liberalizmus, humanizmus, emberi jogok védelme, népek szabadsága, egyenjogúsága olvasható. Évekig tartott, amíg a politika hirdetővállalatai feledtetni, újra álarcozni tudták a politikai szándékok felvillant, igazi ábrázatának félelmetes vonásait.
Ha a magyar szabadságharcot mélyebb történelmi távlatba helyezzük, és figyelembe vesszük azokat az erőket is, amikről ma nem beszélnek sem Keleten, sem Nyugaton, akkor fel kell ismernünk azt, hogy a szabadságharc egyetlen ésszerű lépése: az ország függetlenségének kinyilvánítása, nem tartozott a politikai lehetőségek sorába.
Azok az erők, amikről ma nem beszélnek, de amik életünkre hatnak az utóbbi száz évben, nem független országok, nem önálló nemzetek, hanem ezeknek a megszüntetését tették gyakorlati politikává. Az egyik erő a nemzetközi baloldal, a másik a szláv nacionalizmus.
A nemzetközi baloldal nehezebben meghatározható fogalom, mert nem kötődik egyetlen néphez sem, egyetlen országhoz sem. Pedig épp ideje lenne, ha a közgondolkodás is felzárkózna a politika-fogalom meghatározásában a nemzetközi kapcsolatok valóságához, és nem rekedne meg a politika-fogalom országokhoz kötött látszatánál. A dolgok megértésének a kulcsa a XIX. század, vagyis az az időszak, amely a francia forradalomtól az első világháborúig terjed.
A XIX. század Európája a felszínen nem sok változást mutatott, legalábbis a térképen nem idézett elő nagy változásokat az esedékes német és olasz egységen kívül. Megoldatlan maradt a lengyel kérdés, valamint a Balkán felszabadítása a törököktől. Előbbit az oroszok késleltették, utóbbit az orosz veszély miatt nem lehetett végrehajtani. Európa egységes érdeke az orosz veszély elhárítása lett volna.
A bécsi kongresszus (1815) által teremtett nyugalom csak a térképen mutatkozott. Azok a szándékok, amelyek nem tudtak érvényesülni és állandósulni a francia forradalom által, nemzetközi politikai erővé szerveződtek. Céljuk az állami rendszerek szervesen kialakult rendjének megszüntetése volt. Eszmerendszerük a liberalizmus, értékrendjük a kapitalizmus, kormányzati elvük a köztársaság, akciómozgalmuk a forradalom volt. A XIX. század számos európai forradalma mind sikertelennek bizonyult a köznép nevében létesítendő diktatórikus államhatalom kiépítésére. A nemzetközi baloldali mozgalmak széles skálán támadtak: a szabadkőműves páholyokban arisztokrata, sőt királyi családok tagjai is tevékenykedtek, az anarchista, kommunista mozgalmakban a társadalom legalsóbb rétegeit látjuk. A széles mozgalmat titokzatos szálak fogják egybe, és rengeteg pénz, ami megnyit minden ajtót.
A XIX. századi forradalmi kísérleteknek volt egy nagy tanulsága: forradalmakkal nem lehet a kitűzött célt elérni. A nemzetközi baloldal levonta a tapasztalatok tanulságát, és taktikát változtatott: nem elég a társadalom rétegeit egymásnak uszítani, mert a rend hamarosan helyreáll. Valóságos erőket, nagyobb erőket kell mozgásba hozni. Amíg a XIX. század a forradalmi kísérletek százada, a XX. század már a világháborúk évszázada.
Az első világháború mérlege: Közép-Európa, Kelet-Európa és a Balkán átalakítása, a cári Oroszország helyén bolsevista állam létesítése. A képlet világos: a régi értékrendet képviselő monarchikus államokat a győztes francia–angol–amerikai szövetség feloszlatta, helyébe köztársasági vagy nemzeti királysági államokat létesített. Az oroszországi forradalom, ha nem is hivatalos állami vonalon, mindenesetre Nyugattól elég támogatást kapott ahhoz, hogy a hatalmat átvegye, hivatalos állami vonalon viszont nem tettek eleget annak a közkívánságnak, hogy az oroszországi bolsevista terroruralmat megszüntessék. Tovább menve, néhány év alatt a szovjet kormányt elismerték, gazdasági támogatása már hivatalos politikai vonalon folytatódott.
A megzavart európai rend legsúlyosabb esete Magyarország volt, amelynek megcsonkítása Közép-Európát teljesen kiszolgáltatottá tette. A trianoni eltúlzott országcsonkítás szándékos lehetett, mert azon azóta sem, az újabb átrendezés esetében sem voltak hajlandók a nagyhatalmak változtatni. Magyarországot azért kellett ilyen mértékben megcsonkítani, mert Közép-Európa természetes rendjének Magyarország a történelmi képlete. A szláv, és ugyanabba a kategóriába sorolható román nacionalizmus ezáltal érdekszövetségese lett a nemzetközi baloldalnak. Szövetségük felbonthatatlan, mert szükségük van egymásra.
Az első világháború utáni helyzet Európa számára is tarthatatlan volt, nemcsak Magyarország számára. A legnagyobb baj az volt, hogy Németország okot szolgáltatott egy újabb világháborúhoz. Kétségtelen, hogy Közép-Európa feltámadása Magyarország és Németország feltámadása nélkül nem jöhet létre. Németország a népfrontos marxista weimari nemzetköziségből csak nemzeti ellenállással emelkedhetett fel európai látóhatárral szemlélődő, Európa felemelkedése kitekintésében gondolkodó Németországgá, csakhogy ennél fogva okot szolgáltatott arra, hogy az első világháborús világméretű szövetség felújulhatott ellene, ami végülis megpecsételte Európa sorsát.
A második világháború hozta el végülis azt a helyzetet, ami Európa mai kettéosztott állapotát eredményezte: a nemzetközi baloldal Kelet-Közép-Európát átadta szövetséges társának, a szláv nacionalizmusnak. E felosztás tartósítására egy menetrendet készítettek elő, ami olyan nemzetközi szerződésben éri el a célját, amit Európa minden állama aláír. Ez be is következett Helsinkiben, 1975-ben. Kérjük az olvasót, menjen vissza gondolatban a második világháború előtti időre, és képzelje el a következő jóslatot: Oroszország megszállja Közép-Európát, Németországot kettévágják, és ennek az állapotnak állandósítására számszerint 35 állam – (Európában a Vatikán is, csak egyedül Albánia nem) továbbá USA és Kanada, természetesen a Szovjetunió és csatlósai, vagyis az elfoglalt országok mind – aláírja fenntartás nélkül Európa kettéosztottságának állapotát, annak fenntartását.
Hogyan volt mindez lehetséges? Csakis úgy, hogy maradék Európában mindenütt olyan kormányok kerültek uralomra a baloldali politikai pártok révén, amelyek többé már nem országuk és népük érdekeit szolgálják, hanem alkalmazottként pártjuk utasításait követik. És ami a legszomorúbb, nem is érzik már, hogy pártjuk nemzetközi szolidaritása nemzetük önállóságának feladását jelenti.
Huszonnégy évvel ezelőtt Európában egyedül Spanyolország és Portugália népe élt még nemzeti érdekű kormányzat alatt. Egyedül Spanyolország ajánlott fel fegyverszállítási segítséget a szabadságharcát vívó magyar nemzetnek, feltéve, ha Adenauer engedélyezi, hogy Franco repülőgépei német területen leszállhatnak üzemanyag-felvételre. Adenauer belegyezett, de „ ... with unwonted haste, our State Department went to work immediately to prevent this arrangement from being enough pressure to bear on Franco and Adenauer, in order to keep the Hungarian patriots from getting arms through this plan Franco had devised”  (Robert Welch: The Politician)... A Szovjetunió háborús partnere megtiltotta részükre a magyar szabadságharcosok megsegítését. Hol itt a magyarázat azután, hogy ugyanaz az Eisenhower kereszteshadjáratot hirdetett a kelet-európai népek felszabadításáért, meg hogy az amerikai Szabad Európa Rádió fegyveres lázadásra biztatta a magyar népet a szovjet megszálló csapatok ellen?
Ma már tudjuk, hogy csak politikai színjátszás áldozatai voltunk. A két nagyhatalom Európa feletti pozicióját azáltal erősítette meg, hogy elhitette a világgal, hogy egymásnak ellenségei. De mert ezek a különös ellenségek egymást sohasem bántották, meg kellett játszani, hogy Hruscsov már nem olyan, mint Sztalin volt, hogy a kommunizmus „liberalizálódik”, nem is a szocializmusban van a hiba, csak Sztalin volt a betyár, és ha egy modifikáló forradalmon átmennek a kelet-közép-európai népek, és Oroszország követi az új kurzust, akkor megindulhat az „enyhülés” korszaka Nyugat és a Szovjetunió között.
Ennek megfelelően indult el 1956 elején a Petőfi körből, a kommunista írók állami szervezetéből a Moszkvából engedélyezett liberalizálódás folyamata, és tartott minden tervszerűen mindaddig, amíg az október 23-i engedélyezett és tervezett tüntetés dolgában nézeteltérés támadt Gerő Ernő főtitkár, országos diktátor és Piros László belügyminiszter tilalmi rendelete miatt a vezető kommunisták körében. Az Írószövetség főkommunistái figyelmeztették Gerőt, hogy az ifjúsági szervezetek már gyülekeznek, és nincs mód leállítani a felvonulást, amitől viszont nem kell tartania, mert az a párt helyzetének megerősödését szolgálja. Gerő erre megígérte, hogy nem lövet, bár hangsúlyozta, hogy: „A pártnak és a kormánynak minden erő rendelkezésére áll, hogy a demagóg bajkeverőket és a csőcseléket a földbe verje.”
Véleményünk szerint ezen a ponton dőlt el, hogy megbukott a kommunisták irányította műforradalom és népszerű felkelés terve, és országos szabadságharc lett belőle. Azt várták, hogy a liberalizálás előre tervezett folyamatának tetőpontján a nép követeli a több szabadságot biztosító politikai reformot, ami gyakorlatilag az öt főbolsevista diktatúrájának feloldását, a vezető réteg feltöltését eredményezi. A követelések között különböző gazdasági reformok is szerepeltek. Mindezt a párt és a kormány megadja, és a nép győzelemittasan hazamehet. (Csak mi téptük volna a hajunkat itt az emigrációban, hogy a magyar nép megelégszik a módosított kommunizmussal.) Ha el nem dördülnek Piros László fegyverei, a „forradalom” kimenetele valószínűleg ez lett volna.
Gerőnek és bandájának ez a menetrend nem tetszett. Előfordulhat, hogy a műforradalomnak ilyenféle lefolytatását a hataloméhes buzgó másik vonal azalatt az idő alatt agyalta ki, amíg a diktatúra öt első embere: Gerő Ernő, Hegedűs András, Apró Antal, Kádár János és Kovács István Belgrádban tartózkodott Titonál.
A szabadságharc szakirodalma nem helyez elég súlyt az események okainak vizsgálatánál erre a belgrádi látogatásra. Pedig a jelenség rendkívüli. Az országot diktatórikusan vezető párt öt első embere, az egész agy- és akarat-tröszt kilenc napot töltött a szomszéd ország diktátoránál, Titonál. Pedig az események megértéséhez Tito személye a kulcs.
Tito történelmileg sokkal több, mint egy balkáni állam diktátora. Személye a kelet–nyugati enyhülési program középpontjában áll. 1948 óta közvetítő Kelet és Nyugat között. Kommunista volt elejétől végig, akivel Moszkvának végtelen sok baja volt, akivel a nyugati kormányoknak soha nem volt semmi baja. Ki volt ez az ember – még ma sem tudjuk: amerikai elnök fogadja, angol királynő vendégeli, temetésére kelet-nyugat államfői megjelennek. Jugoszlávia Moszkva részére Nyugat előszobája volt, Titot a sztalinizmus idején az „imperialisták láncos kutyájának” nevezték.
Ez a lánc legalább színaranyból volt, az égből jött színarany alapozta meg a balkáni kommunizmust, (Douglas Reed, a neves újságíró említi egy fiatal angol tiszt elbeszélése alapján, hogy a háború alatt angol gépekről arany sovereign-nel (arany fontsterling) telt tartályokat szórtak le ejtőernyővel Tito táborára.) Tito akkor erősödött Mihajlovics veszélyes ellenfelévé. Az antikommunista Mihajlovics tábornokot, a németek elleni hadműveletek parancsnokát, az angolok balkáni szövetségesét, Titó a háború befejezése után kivégeztette. Ezáltal csak pontot tett egy folyamatra, ami furcsa fényt vet az angolokra. Churchill, amikor Teheránból visszatérőben, Kairóban találkozott II. Péter száműzött jugoszláv királlyal 1943. december 10-én, közölte vele, hogy Mihajlovicsot elejtették, Tito az ő embere, minden segítség ezután a partizánvezérhez megy. Ez vetette meg a kommunista diktatúra alapjait Jugoszláviában. Később, mint „foreign aid”, Amerikából és a nyugati világ bankjaitól ömlik a dollár Titohoz, átlag évi százmillió dollár, nem beszélve különböző gazdasági előnyökről.
Tito a nyugati nemzetközi politika által szervezett gyarmatellenes irányzatnak az ún. harmadik világnak lett a politikai apostola. A menetrend: minél több szocialista, népidemokrata államot létesíteni, amik szembenállnak a „kapitalista imperializmussal”, de Moszkva irányítását nem fogadják el. Ez volt Nyugat hivatalos politikája Moszkva terjeszkedési politikájával szemben.
A kommunista Jugoszlávia a „nemzeti kommunizmus” minta állama volt. Amikor a háborús szövetségesek között vita támadt, Nyugat sakktábláján a csatlósállamok elszakadási politikája volt a sarokbaszorító lépés. Nyugat a szovjet kezére adta Közép- és Kelet-Európát 1945-ben, de hidegháborús vitáik idején jugoszláv mintájú nemzeti kommunista, másszóval Moszkvától elszakadó kommunista állam létesítésével fenyegette volt szövetségesét.
A magyarországi uralmat Moszkva részére a Rákosi–Gerő –Münnich csoport biztosította. Az „enyhülési folyamat” érdekében tett nyomás Titon keresztül történt Moszkvára. Tito erről így nyilatkozott 1956. november 15-i rádióbeszédében:
„Amikor Moszkvában voltunk, kijelentettük, hogy a Rákosi rezsim, és maga Rákosi, nem rendelkeznek a szükséges kvalifikációkkal ahhoz, hogy a magyar államot vezessék, vagy annak belső egységét létrehozzák. Sajnos, a szovjet elvtársak nem hittek nekünk. Amikor magyar kommunisták követelték, hogy Rákosinak távoznia kell, a szovjet vezetők belátták, hogy a dolgok így nem mehetnek tovább, és beleegyeztek eltávolításába. De ugyanakkor elkövették azt a hibát, hogy nem engedték leváltani Gerőt, és Rákosi egyéb követőit. Oly feltétellel egyeztek bele Rákosi leváltásába, ha Gerő kötelezően marad. Ő ugyanazt a politikát követte, és ugyanolyan bűnös volt, mint Rákosi. ... A tüntetők százezreit, akik akkor még csak tüntettek, csőcseléknek nevezte (és ahogy egy résztvevő visszaidézte Gerő szavait: piszkos fasiszta banditáknak nevezte, és egyéb visszaidézhetetlen mocskos szavakkal illette őket). ... Ez elég volt ahhoz, hogy a puskaporos hordó tüzet fogjon és felrobbanjon. ... A hadsereget Gerő hívta be. Végzetes hiba volt behívni a szovjet hadsereget olyankor, amikor még tartott a demonstráció. ... Ez még inkább felbőszítette a népet és a spontán lázadást előídézte.”
Sajnos Tito arról nem nyilatkozott, illetve eddig még nem találtunk feljegyzést róla, hogy mi ment végbe 9 napon keresztül, amíg a budapesti bolsevista csoport, Gerő és társai, Tito színe előtt állt. A túl hosszú idő arra mutat, hogy talán Tito ragaszkodott a lelépésükhöz, hogy helyüket adják át másoknak, Nagy Imrének. Azt viszont tudjuk, hogy a hatalomhoz való görcsös ragaszkodásuk indította meg az eseményeknek azt a sorát, ami általános nemzeti szabadságharcban végződött.
Az események fejlődése, a szabadságharc célja a magyar nép részére is, és a világ közvéleménye részére is logikus volt: az ország szabad és független akart lenni oroszoktól és kommunizmustól egyaránt. De nem úgy a politika irányítói. A jaltai titkos szerződések cinkosainak a feltörő magyar események nem álltak terveik vonalában, és nyugaton inkább vállalták a néhány éves hidegháborús erőfeszítéseik csatavesztését Moszkvával szemben, mint annak veszélyét, hogy a két nagy és számtalan kisebb háborúval elért világrendezési eredményeket felborulva lássák a magyar példa nyomán esetleg egymásután függetlenségre lépő népek láncreakciója által.
Itt fészkel mély csalódásunk oka: Nyugat egységesen és határozottan cserbenhagyta a magyar felkelőket. De itt van a felismeréshez is minden bizonyíték: a nyugati kormányok hidegháborúja nem a kommunizmus ellen irányult, hanem a moszkvai „gyógykezelés” módszerei ellen. Amint a magyar felkelés a kollektivista rendszer ellen is eredményes volt, Belgrád is Moszkva álláspontjára tért át, és a független Magyarországnak nem volt védelmezője Nyugat kormányainál.
(Magyar Élet, 1980. október 23.)



A Corvin-köz feltámadása

Egy megalázott nemzet elkeseredett védekezése és szabadságvágya fejeződött ki ezekben a fiatalokban.

Első oldalon még nem ismertettünk könyvet. Ahhoz, hogy ez előfordul, rendkívüli eseménynek kellett történnie.
Köztudott dolog és elvitathatatlan, hogy a magyar forradalom és szabadságharc legjelentősebb és legdicsőségesebb harci cselekményeit a Corvin-közi szabadságharcosok hajtották végre. Külföldi szemtanú laptudósítók, emlékező cikkek, tanulmányok, történelmi munkák – akár a szabadságharc mellett, akár ellene szóltak – egyöntetűen vallják a Corvin-közi ellenállás rendkívül nagy szerepét. Mégis, a részletek mindmáig általában ismeretlenek voltak. Sok tévhit, sok találgatás és sok rejtély kísérte a Corvin-köz 17 napjának történetét, október 24-től november 10-ig.
Végre, most megszólalt a koronatanú, 26 év után, a Corvin-közi önkéntes harcosok által maguk közül megválasztott főparancsnok Pongrátz Gergely. Az akkor mindössze 24 éves fiatal agronómus, aki a kétéves katonai szolgálatban mindössze őrvezetői rangig vitte, harcosaival a 17 nap alatt harminc páncélos támadást vert szét. Szinte érthetetlen, hogy ilyen harcászati kuriózummal kapcsolatban a sok könyv- és szakcikk-írók egyike sem kereste fel az Amerikában élő Pongrátz Gergelyt. De más ok is volt a hallgatásra. Könyvének elején erről így ír:
– 1981. szeptember 12-én chicagói bajtársaim meghívtak egy előadás megtartására, melynek témája a Corvin-köz és az 1956-os magyar forradalom volt. Boldogan fogadtam el meghívásukat, annál is inkább, mert ez volt az első eset, amikor a Corvin-köz volt főparancsnokát hívták meg beszélni, és nem a Szabadságharcos Világszövetség elnökét. Ez volt az alkalom arra, hogy végre, közel 25 éves hallgatás után nyilvánosságra hozzam azokat az eseményeket, melyek 1956-ban lejátszódtak a Corvin-közben, és elmondjam, milyen szerepük volt a corvinistáknak a magyar forradalomban.
– 25 éves hallgatásomnak oka egyszerű. 1957-ben nyilvánosságra akartam hozni azokat a történeteket, amelyeket könyvemben leírtam. Azonban Király Béla, a Szabadságharcos Világszövetség akkori elnöke lebeszélt szándékomról, és ezt meg is indokolta: „Gergely, a magyar forradalomnak és szabadságharcnak olyan elismerést szereztünk szerte a világon, amit most nem szabad lerombolni azokkal az eseményekkel, amikről te beszélsz. Várjál. Még nem jött el az ideje annak, hogy a teljes igazság napvilágra kerüljön. Azt se felejtsd el, hogy az otthoni kommunista diktatúra erősebb retorziót használna a magyar nép és otthonmaradt bajtársaink ellen. Az események igaz történetét ki kell hozni, de nem most. Néhány év múlva ennek is eljön az ideje.”
– 1957-ben Király Bélának igaza volt és akármilyen nehezemre esett is, hallgattam. Hallgatásomat azonban mások kihasználták. Olyan könyvek, tanulmányok és újságcikkek jelentek meg, melyek az igazságnak pontosan az ellenkezőjét tudatták a közönséggel. Szellemi agymosást végeztek úgy a kommunista diktatúra propagandistái, mint a nyugaton élő írók és történészek legnagyobb része.
– A forradalom 25-ik évfordulója alkalmával történt események, a 25 év alatt felgyülemlett hazugságok és a történelemhamisítás is bántott. Úgy éreztem, hogy hallgatásommal én is részesévé válok annak az agymosásnak, amelyik ellenkező előjelre próbálja átírni a magyar forradalom történetét.
– Az írás annyira nem az én szakmám, hogy sok baráttal és bajtárssal azért szakadt meg a kapcsolatom, mert nem válaszoltam a leveleikre. Most azonban sokkal többről volt szó, mint a baráti, vagy bajtársi kapcsolatok megtartásáról. Arról volt szó, hogy 25 év után nemcsak hogy elérkezett az ideje a leírt események nyilvánosságra hozatalának, hanem bűnnek és hazaárulásnak tartom azokat magammal vinni a sírba. Az is eszembe jutott, hogy talán azért nem estem el a Corvin-közben 1956-ban, azért tartott életben az Úristen mostanáig, mert még egy feladat várt rám. Ennek a könyvnek a megírása és kiadása.
– Tehát nekiültem az írásnak és elhatároztam, hogy úgy, ahogy tudom, leírom az eseményeket. Ez nem csak óriási anyagi áldazatot követelt, hiszen egy éven át semmi mással nem foglalkozhattam, csak az írással, a könyv összeállításával. Ami az anyagi áldozatnál sokkal keservesebb számomra az volt, hogy 25 év távlatából ismét át kellett éljem az eseményeket. Egyes részek leírása nagyon lassan ment, mert napokig, hetekig elhomályosították szememet a könnyek. Nem szégyellem bevallani, hogy sokat, nagyon sokat sírtam. Hála Istennek, túl vagyok rajta.
– A Corvin-köz történetét és szerepét a magyar forradalomban, elsősorban azért írtam meg, hogy anyagot és kiinduló pontot szolgáltassak a jövő magyar történészeinek, akiknek egy összetekeredett gordiuszi csomóból kell majd kibogozni az igazságot. Amikor majd eljön az idő, hogy a népbíróságok jegyzőkönyvei, a vallomások és a megjelent irodalom alapján, elfogulatlan emberek összeállítják az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc történetét, legyen a kezükben egy olyan vallomás is, melyet egy szabadságharcos írt le. Most azonban ki kell hangsúlyoznom a szabadságharcos kifejezést! Nem állítom magamról, hogy elfogulatlan vagyok, hiszen nem is lehetek az! Résztvevője voltam azoknak a harcoknak, melyekben bajtársaim életüket áldozták hazánkért, és naponta, tucatjával estek el mellettem. Ez a tény igazolja és nagyon is indokolja elfogultságomat hősi halált halt bajtársaim emléke mellett. Diplomata sem vagyok, hogy szép és semmitmondó szavakkal körülírjam az eseményeket. Nem is ez volt a szándékom! El akartam kerülni a lehetőségét a félremagyarázásnak. Remélem, hogy célomat elértem.
– Tudom, hogy sok honfitársam és talán néhány nyugati politikus is, szívja majd a fogát könyvem elolvasása után. Részemről sokkal többről van szó ebben a könyvben, mint politikáról. Hősi halált halt bajtársaim emléke részemre nem politika, hanem ma is siralmas, szomorú valóság! Már eddig is többen, akik a kéziratot olvasták, kértek, hogy változtassak, enyhítsek a Maléterre vonatkozó részen, hiszen Kádár János hóhérjai őt is felakasztották. Halálával megfizetett azokért a bűnökért, amelyeket ellenünk követett el.
– Válaszom a következő. 1956. november első napjától kezdve, a Kilián laktanyában szolgálatot teljesítő Gosztonyi Péter alhadnagy kezdeményezésére Maléter a forradalom hőseként került bele a forradalom történetébe. Kivégzése után mártírt csináltak belőle, pedig a forradalomnak sem hőse, sem mártírja nem volt.
*
Az előszó bizonyára felkelti az érdeklődést, de a könyv elolvasása közben nemcsak az érdeklődés fokozódik, de az élmények részeseivé is válunk. Egy különös világba vezet a visszaemlékező szabadságharcos, ahol többségében nem katonák harcolnak olyan harcászati hatásfokon, melyen minden orosz tömegtámadás, páncélos és gyalogos, véresen összeomlik. Utcai harcokra kiképzett orosz páncélos és gyalogos egységek morzsolódtak fel a Körút és Üllői út kereszteződésénél, ami arra indította annak idején a külföldi katonai szakértőket, hogy feltételezzék egy jól szervezett katonai parancsnokság jelenlétét, és a harcosokban titkosan előkészült, vakon engedelmeskedő homogén szervezetet sejtettek. (Nem csoda, baloldali „forradalmakat” mindenütt így szerveznek.) Csak egyre nem gondoltak: hogy alkalmilag összeverődött 13–25 évesek voltak a csodatevők, akiknek legtöbbje annakelőtte még nem sütött el lőfegyvert. Egy megalázott nemzet elkeseredett védekezése és szabadságvágya fejeződött ki ezekben a fiatalokban.
– A Corvin-köznek október 30-ig nem volt parancsnoka. Ott nem parancsolt senki senkinek. Nem is volt szükség parancsnokra, mert mindenki tudta, hogy mi a kötelessége. Egy 14–15 éves srác maga mellé vette barátait, másik 8–10 gyereket, és ő volt a parancsnok. Később, amikor a Nemzetőrséget megszerveztük, ők lettek a szakaszparancsnokok –, írja Pongrátz Gergely, akit a Corvin-köz fent említett parancsnokai és harcosai egyhangúan megválasztottak főparancsnoknak 1956. október 30-án, amikor küldöttséget kellett indítani a fővárosi Forradalmi Karhatalmi Bizottság alakuló gyűlésére. Ez a nap jelzi – Pongrátz meghatározása szerint – a forradalom győzelmét, mert a fővárosban a fegyveres felkelők ártalmatlanná tették, részben elvonulásra kényszerítették a védtelen lakosságra támadó orosz és ávós osztagokat.
Sorkatonaságba annyi elszántságot és főleg annyi öntevékeny találékonyságot, mint amiről ezek a tűzkeresztséggel katonává váló srácok tanúbizonyságot tettek szerte a fővárosban, belenevelni nem lehet. Mint második világháborús katona, aki résztvettem Budapest védelmében fogságba esésemig, január 20-ig, tanúsítom, hogy nem tudok elképzelni katonai alakulatot abban a szerepben, amit a könyv elénk tár a corvinistákról. Ilyen összeválogatásra csak a történelem különös játéka képes. Pongrátz kítűnő leírásából érezzük, hogy azt a „katonai erődrendszer”-adottságot, ami a Corvin mozi épülete körüli bérházakban rejlett, milyen ösztönszerűen találták fel, és használták ki a srácok, ami valamiféle katonai parancsnokság stratégiai osztályának talán eszébe sem jutott volna. Ennek a csillag-erődnek a katonai potenciálját semmi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a fővárosra zúduló november 4-iki általános tanktámadást követő hat napon át is visszavert minden támadást, és végső megsemmisítésére az oroszok november 10-ére az épületcsoport tüzérségi rommá lövését határozták el.
A Corvin-köz a magyar történelem szent helye lett. Ezt már akár százéves oroszbolsevista megszállás és tilalom sem fogja a magyar néppel elfeledtetni. De hogy is jött létre ez a történelmi szerep? Ezt is elmondja a szerző.
Vidéken érte a hír október 24-én, hogy mi történt Pesten előző nap. Azonnal indult a pesterzsébeti szülői házhoz. Másnap hajnalban már a Boráros téren van, testvéreivel együtt, géppisztolyokkal felszerelve. Megindultak az Üllői út felé. A Körútnak ezen a szakaszán előző nap már egy kis csoport szétvert egy orosz támadást. Egy kiégett tank és páncélautó maradt hátra. Halottaikat az orosz vöröskeresztes autók az éjjel elvitték. Várható volt az újabb támadás. A Pongrátz testvérek felmentek a József krt. 82. számú ház második emeletére, megkérve a lakókat, hogy a hátsó szobákba telepedjenek át. A pesti nép nemcsak ezt engedte meg, de amiben csak tudtak, segítettek a harcosoknak. Percek alatt odaért a staféta-híradás a Boráros térről: „Egy tank és két teherautó a Borárosról”.  Ahogy jöttek, teljes tűzerővel lőtték mindkét oldalon a házak ablakait, ahonnan viszont őrájuk hullott a halál. A tankot megszórták benzines üveggel, tűz-csóvát dobtak rá, száz métert ment még, ott kiégett. Egy orosz sem maradt élve.  Ezeket a támadásokat úgy nevezték, hogy: jön az orosz fegyverszállítmány. A két teherautón rengeteg lőszer volt, az elhullott oroszok fegyvereit azonnal magyar kezek simogatták. Az egyik teherautó egy 76-os löveget húzott maga után. Ez is sértetlenül került a birtokukba. Ez a kiságyú még ugyanazon a napon 17 lövést adott le, ami ugyanannyi tank pusztulását jelentette. (Ennek részleteit itt már nem közöljük, csak annyit, hogy a kis ágyú végig szolgálta őket hasonló eredménnyel. Ilyen eredményes alkalmazásának az ötlete egyenesen fantasztikus.)
A Corvin-köz, mint erőd, valahogy úgy alakult ki, hogy „árnyékos” hely lévén, oda hozták a környék lakói a harcosoknak szánt élelmet, de mint gyülekező hely is ezt segítette elő, az utcán nem volt ajánlatos mutatkozni. Nem az oroszok miatt, hanem mert a Kilián laktanyából ávósok lövöldöztek a felkelőkre. Ezeket a srácok hamarosan kifüstölték és berendezkedtek a Kilián laktanya körúti részében. Az egész laktanyát már nem tudták megszállni, mert „egy hosszú ezredes” érkezett egy tankon magyar sorkatonasággal, és szállást vertek a laktanya Üllői úti szárnyán, és ellenségesen viselkedtek. Maléter és emberei egy csoport felkelőt körülfogtak a laktanya kapujában és felszólították őket, dobják el fegyvereiket. Miután ezt a második felszólításra sem tették meg, Maléter pisztolyával kettőt agyonlőtt közülük. Erre letették a fegyvert a többiek, 28-an. Majd amikor a leghevesebb orosz támadás jött, kizavarták őket a kapun át az utcára fegyvertelenül. Az irány természetesen a Corvin-köz volt, de közülük heten nem értek át az út másik oldalára.
A Corvin-köziek akkor érezték, hogy kulcsszerepük van a budapesti védelmi harcokban, amikor parlamentereik visszaérkeztek a Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok parancsnokától. Előzőleg a corvinisták fegyverszünetet kötöttek Maléterrel (a hosszú ezredes tette ki a fehér zászlót, mert az egész városban a katonai helyzet a felkelők oldalára billent), majd ugyanazt felajánlották az oroszoknak, ha békésen elvonulnak. Így ír erről Pongrátz Gergely:
– Kuzmenyov a levélben teljes amnesztiát ígér, szabad elvonulást, és biztosít bennünket arról, hogy a felkelés elérte célját, mert Nagy Imre lett a miniszterelnök, aki megvalósítja követeléseinket, és kér, hogy lássuk be, nincs értelme a további vérontásnak, tegyük le a fegyvert. Azonban, ha van valami követelésünk, azt adjuk elő, mert a szovjet hadvezetőség is mindent elkövet, hogy véget vessünk a további vérontásnak. A levél tónusában nem volt fenyegetés, az inkább kérő, rábeszélő hangot ütött meg, és ebből arra következtettünk, hogy az oroszok Magyarországon nagyobb bajban vannak, mint mi. Különben ezt már sejtettük abból, amit az orosz fogoly tisztektől hallottunk a beszélgetés folyamán, és a magyar kormányküldöttségtől, akik csak néhány órája hagyták el a Corvint. Tehát tudtuk, hogy közel vagyunk a győzelemhez, és felmértük annak súlyát is, hogy az oroszok levelére küldött válasz helyes megszövegezése mennyire fontos.
– Összehívtuk a parancsnokokat. Voltunk vagy tízen az irodában, amikor megtárgyaltuk a levél tartalmát és azt, ami mögötte lehet. Javaslatokat kértünk a válaszra. Meg akarjuk szüntetni a vérontást, de csak akkor, ha az eddig kiömlött vérnek nem leszünk árulói. Átadjuk a fegyvert a magyar honvédségnek, de csak akkor, amikor követeléseink megvalósultak. Nem hiszünk az igéretekben, amiket sohasem tartanak be. Válaszunk tehát olyan kell legyen, ami biztosítja harcunk győzelmét, akár elfogadják azt az oroszok, akár nem. Ha tovább folytatódik is a harc, minden jel arra mutat, hogy az oroszok rövidesen kénytelenek lesznek beadni a derekukat. Éppen ezért azt javasolom, hogy ragaszkodjunk követeléseinkhez. Ne alkudjunk meg most, amikor már nagyon közel vagyunk a győzelemhez.
– Valakinek át kellene menni és kikérni Maléter ezredes véleményét, hogy mit válaszoljunk erre a levélre, mert mégiscsak ő katonai szakember, aki jobban ismeri az eljárást ilyen esetben, mint mi. Talán tud valami jó tanácsot adni.
– Az elején tiltakoztam a javaslat ellen, de engedtem bajtársaimnak, mert valóban nem volt vesztenivalónk vele. Arra is gondoltam, hogy most megtudhatjuk, hogy a fehér zászló mit jelent. Átáll-e az ezredes a mi oldalunkra, vagy csak a bőrét félti, és azért kérte a fegyverszünetet. Ezt a tanácsából is kivehetjük. Ha mellénk áll, és őszintén velünk is érez, talán át is jön a Corvinba, mert láthatja, hogy fontos dologról van szó. Nem hiszem, de lehetséges, hogy megbánta bűneit. Az is fontos, hogy egy olyan ember beszéljen vele, aki valamennyiünk bizalmát teljes mértékben élvezi, és akiről én is tudom, hogy a legmegbízhatóbb. Ödön bátyámat javasoltam ennek a feladatnak a végrehajtására, amit ő is és a parancsnokok is elfogadtak. Ödön tehát Kuzmenyov levelével átment a Kiliánba, ahonnan egy jó órával később feldúltan jött vissza, és elmondta, mi történt:
– Amikor beengedtek a kapun, két géppisztolyos katona nekem szegezte a fegyverét. Mondtam nekik, hogy az ezredessel akarok beszélni, vezessenek hozzá. Az udvaron mentünk keresztül, ahol egy teherautó állt, és a katonák letetették velem a géppisztolyom a teherautó végére. Tovább vezettek még mindig rámszegezett géppisztollyal. Amikor az alagsor egyik ajtajához értünk, megállítottak, és az egyik katona elment. Majdnem félórás várakozás után visszajött és bement azon az ajtón, amely előtt várakoztunk, de nemsokára kijött. Megkérdezték, hogy van-a nálam más fegyver? Megmotoztak. Ezután bekísértek az alagsor ajtaján, ahol egy szobában a hosszú ezredes feküdt egy vaságyon. Rám se nézett, hanem úgy, fekve, megkérdezte: – Mit akar? – Ezredes úr, ez a le... – kezdtem, de durva kiáltással közbevágott. – Elvtárs vagyok! – Újból kezdtem: – Ezredes bajtárs ... de megint rámkiáltott: – Mondtam már, hogy elvtárs! – Kérem, nem azért jöttem ide, hogy a megszólításon vitatkozzak Önnel. Azért jöttem, mert ez a levél érkezett Kuzmenyov ezredestől, a Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok parancsnokától. A Corvin-köz parancsnokainak a kérésére jöttem át, hogy megkérdezzem Önt, mint képzett katonai szakembert, mit válaszoljunk neki. Itt a levél.
– Erre az ezredes felült az ágyon. Átvette a levelet, elolvasta és körülbelül így válaszolt: – Mit akarnak maguk? Kispuskákkal és karabélyokkal harcolnak tankok ellen. Örüljenek, hogy amnesztiát kapnak, menjenek haza és feküdjenek le... És eldobta a levelet.
– A levelet felvettem a padlóról, betettem a zsebembe és így feleltem: – Köszönöm a tanácsot, de amikor ide bejöttem, már sejtettem, hogy rossz ajtón kopogtatok. Most már azonban tudjuk, hogy Öntől ezután is csak arra számíthatunk, amit eddig kaptunk. Majd mi megírjuk a választ Kuzmenyov ezredesnek, azonban az Ön tanácsát a történelem fogja feljegyezni.
– Amikor a két katona, a még mindig rám irányított fegyverekkel kikísért, kerestem a géppisztolyomat a teherautó végén, de nem találtam. Ordítani kezdtem, mire előjött egy szemüveges százados  (Csiba Lajos, a laktanya parancsnoka), és parancsot adott a katonáknak, hogy adják vissza a géppisztolyomat. Tehát ezredesünk megmaradt annak a rendszerhű elvtársnak, aki volt.
Közben létrejött Nagy Imre kormánya, és a felkelők között a megállapodás az országos Nemzetőrség felállításáról. Mégis a kormány (amelynek egyébként minden tagja kommunista volt), Malétert nevezte ki honvédelmi miniszterré. A szerző könyvében kihangsúlyozza, hogy Maléter soha nem volt szabadságharcos, fegyverét sohasem használta ávósok vagy oroszok ellen, csak felkelő magyar hazafiak ellen. Mint honvédelmi miniszter is igyekezett a felkelőket lefegyverezni és mindenütt háttérbe szorítani. A kilőtt páncélosok eltakarítását elrendelte, holott azok kitűnő barikádok és torlaszok voltak. És amikor nyílvánvaló volt a háromezer páncélos mozgásából a főváros megtámadásának szándéka, mint honvédelmi miniszter elmulasztotta Budapestre rendelni a magyar honvédséget vagy bármilyen katonai védelmi intézkedést tenni. A nagy támadás november 4-én bekövetkezett:
– Véres, szomorú vasárnapra ébredtek a corvinisták és Budapest egész lakossága. Ezen az egy napon több veszteségünk volt emberben, mint az egész forradalom alatt...   Az orosz támadás már háború volt a két ország között: a Szovjetunió támadott hadüzenet nélkül.  200 000 orosz katona rontott az alvó fővárosra, és ezt a tényt minden magát kommunistának nevező ember, akinek minimális becsülete is van, legnagyobb szégyenének tekintheti. Hiába győzött Magyarországon a Szovjetunió katonailag 1956-ban – a magyar szabadságharcosoktól erkölcsi veszteséget szenvedett. Az a harc, amely november 4-én hajnalban Budapesten elkezdődött, egy kicsi nemzet magárahagyott, és a nyugati politikusok által elárult szabadságharca volt, amelyhez az akkori amerikai kormány időzített táviratának elküldésével is házzájárult...
– Ezen a napon a corvinisták hajnali öt órától harcban álltak, ami csak úgy két óra felé csendesedett. A környéket füst, kiégett orosz páncélosok és halottak takarták. Délután négy óra felé már ismét csend uralkodott a Corvinban, csak a távolabbi részekről hallottunk egy-egy lövést. Leírhatatlan boldogság uralkodott mindenkin, amiért ezt az első, óriási támadást kiálltuk.
*
Nem idézünk többet, hiszen ilyen alapon idézhetnénk a könyvet elejétől végéig, amely végtelenül izgalmas, gördülékeny, és ami a fő: dokumentációs. Naplószerűen ismerteti az eseményeket, és csak ott kapcsolódik bele országos eseményekbe, ahol a corvinisták szerepe kapcsolódott. Az egyéni hősiességnek és leleményességnek tárháza ez a könyv, és minden további számottevő történelmi munka kell, hogy figyelembe vegye adatait és a leírást átszövő szerény hangvételű, de cselekedeteiben kidomborodó hősiességet, emberséget és hazaszeretetet. A fegyvertársi bajtársiasságnak is méltó emlékműve ez a könyv. Érezzük végig, hogy a Corvin-köz főparancsokának még sok mondanivalója lett volna erről a 17 napról, de első könyve (reméljük lesz több is), nyilván nem lehetett több 250 oldalnál.
A Corvin-köz 1956 megjelenése egyik legjelentősebb állomása az emigrációs könyvkiadásnak.
(Magyar Élet, 1983. május 19.)


A magyar október és az emigráció

Amiként a magyar szabadságharc kommunizmus feletti győzelmének megvolt a világpolitikára kiható szerepe, ugyanúgy meglehet és meg is van a szerepe az emigrációnak, akkor is, ha az nem mérhető le a mindennapi eseményekben.

A jelenlegi emigráció, amely 30–40 évvel ezelőtt kutatgatta hasznosságának lehetőségeit, a magyar történelem legnépesebb és legjelentősebb emigrációja. Ugyanakkor lehetőségei a világpolitika Magyarország érdekében kívánt befolyásolása terén talán a legkorlátozottabb. Ennek oka az a körülmény, hogy a nagyhatalmi politika ma már nem országok, hanem kontinensek méreteiben tervez, és ami nekünk a legnagyobb problémánk, az oroszbolsevista megszállás, része csak annak a történelmi eseménynek, amit a háborús helyzet hozott létre 1945-ben, és része annak a politikai gyakorlatnak, ami a háborús események alkotta helyzetet tartós időre rögzítette.
A magyar emigráció nagy vonalakban kétrétegű, két nagy történelmi eseménynek megfelelően, a használatban forgó kifejezéssel „negyvenötös” és „ötvenhatos”. A két réteg kiáramlása (vissza nem térése) azonos okból történt: az oroszbolsevista katonai megszállás miatt. De a két emigráció külföldi fogadtatása ellenkező előjelű volt, ezért a lehetőségeik is nagy mértékben eltértek egymástól. A külföld – ez esetben elsősorban Amerika, Anglia, Franciaország – politikai szervei és közvéleménye érzéketlen volt az „ellenséges táborban résztvett” Magyarország sorsa iránt, ami Magyarország első oroszbolsevista megszállását (1944–45) illeti. Merőben más volt a helyzet tizenegy évvel később, 1956-ban, amikorra Közép-Európa oroszbolsevista megszállásának világbotrányos eseményei már felszívódtak, tudatosultak a nyugati köztudatban.
A magyar Ötvenhat jelentősége pontosan abban mutatkozott meg, hogy mértékegységet alkotott az oroszbolsevista terjeszkedés világreakciója érzékeléséhez. Egy cseppet sem kockázatos következtetés a helyzet jellemzésére, ha azt mondjuk, hogy a nyugati hatalmak részéről a természetes lépés csakis a határozott beavatkozás lett volna, azzal a céllal, hogy az Európa féltestére rászabadított primitív gyarmatosítót visszaszorítsák legalábbis határai közé. Sok adat szól amellett, hogy ez fegyveres beavatkozás nélkül is elérhető lett volna. Ezt igazolja a moszkvaiak habozása, kapkodása, kivonulása, taktikázása, és végül az a ma már tisztázott történelmi tény, hogy Magyarország második megszállására csak akkor határozta el magát a Szovjetunió, amikor meggyőződött arról, hogy az Egyesült Államok kormánya nem kívánja a magyar események adta lehetőséget kihasználni arra, hogy az 1945-ben elért Európa-felező koegzisztenciás és kooperációs politikáján változtasson. Ezt igazolja az azóta eltelt harminc év változatlansága, illetve az akkori helyzetnek megszilárdítása.
A magyar emigráció minden vélt és valóságos megosztottsága ellenére is egységes annak megítélésében, hogy függetlenségünknek és szabadságunknak akadálya az oroszbolsevista megszállás és a diktatórikus kormányzás. Aki a külföldön élő magyarok közül ezzel nem ért, vagy nem érez egyet, az egyszerűen nem emigráns. Ez az emigráció legtágabb értelmezésű meghatározása, de az is beigazolódott a 3–4  évtized során, hogy ennél szűkebbre szabott behatárolás kirekesztő és megosztó hatással van. Káros tehát minden olyan törekvés vagy értelmezés, ami a különböző időben érkezett emigrációs rétegek bármelyikét kirekeszteni igyekszik abból a küzdelemből, amelynek alapvető célkitűzéseiben, az ország függetlensége és belső szabadsága kérdéseiben, megegyezik.
Más volna a helyzet, ha a rétegek, a 45-ös, a 47-es, az 56-os, vagy az újabb és legújabb rétegek bármelyikének több esélye lenne, mint a többinek arra, hogy külpolitikai síkon valami eredményt elérjen a fő célkitűzések terén, amit az ország függetlensége és demokratikus kormányzása követelményében jelöltünk meg. Ilyen lehetőség hiányában parancsolóan szükséges az egységes fellépés minden adandó alkalommal. Az egység felmutatására kiváló alkalom részt vállalni a 30 éves évforduló nyilvános rendezvényein, amelyek minden más alkalomtól abban különböznek előnyösen, hogy egy olyan eseményhez kötődik, amelyhez Ausztrália közvéleménye nagy részének nincs szüksége külön magyarázatra.
Ha nincs is szükség külön magyarázatra, emlékeztetésre annál inkább. Különösen az utóbbi néhány évben, amióta az ausztrál politikai arénában növekvő erővel és a központi (federális) kormányzat hatalmi súlyával lebontásra ítélnek jól bevált demokratikus intézményeket, és olyan változtatásokat sürgetnek, amilyen módszerek miatt kénytelenek voltunk elhagyni szűlőhazánkat. Így a 30. évforduló figyelmeztető is, hogy a világ egyik fele sem hagyható szolgasági állapotban annak veszélye nélkül, hogy meg ne fertőzné azt a részt is, amely szerencsés volt elkerülni Közép-Európa és azon belül Magyarország sorsát. Nincs okunk kételkedni annak a számos kitűnő tanulmánynak a megállapításában, amelyek feltételezik, hogy az ötvenhatos magyar felkelés és annak következményeként a kommunizmus végzetes válsága megváltoztatta a világra kiterjedő diktatúra terveit, késleltette a menetrendet, és megadja az emberi társadalomnak a lehetőséget, hogy felépítse ellenálló képességét.
A bolsevizmus fegyveres ereje szolgaságba taszíthatta volna a fél világot (jelentős az is, hogy a bolsevizmus csak abban a birodalomban volt bevezethető, amelynek népe soha nem ismerte a szabadságot), de a világnak azt a részét, amit ma még szabad világnak nevezünk, csak akkor lehet a szolgaság igájába befogni, ha annak belső ellenségei elrágják az éberség idegszálait, és zavaros elméletekkel elbódítják, deviáns akciócsoportokkal megosztják annak társadalmát. A bolsevizmus nem orosz találmány és nem csak géppisztollyal terjed.
Amiként a magyar szabadságharc kommunizmus feletti győzelmének megvolt a világpolitikára kiható szerepe, ugyanúgy meglehet és meg is van a szerepe az emigrációnak, akkor is, ha az nem mérhető le a mindennapi eseményekben. Az a tény, hogy a napi politika menetére nincs erőnk és módunk behatással lenni, nem jelenti szükségszerűen azt, hogy felesleges erőfeszítés minden igyekezetünk. A jókor és jól alkalmazott erőbedobás, ha méretei korlátozottak is, további erők mozgásba lendülését idézheti elő, amelyek már nagyobb eséllyel lépnek a küzdőtérre. S Ausztráliának nagyon szüksége van ma inspirációra társadalmi szabadságjogai megóvásához.
A 30. évforduló ünnepélyeinek nyelvezete nem ok nélkül angol, és nem ok nélkül jelenik meg angol nyelven a három évtized emlékére az emigráció egyik legjelentősebb könyve. Helyzetünk kötelez minket erre, angol nyelvterületen ez a mi külmissziónk. Nem könnyű feladat, mert a világ dolgainak irányítását a koegzisztenciás (a szovjet iránt nem ellenséges) politikára átálló nyugati hatalmi csoportok sajtója épp olyan gyorsított ütemben vette le a magyar kérdést a műsorról, mint az Egyesült Nemzetek Szervezete.
Ami könyv, ami újságcikk 1957 óta megjelent a nagyobb könyvkiadók üzleti hálózatában, túlnyomó részt olyan magyar szerzők angolnyelvű munkái, akik a magyar nép megpróbáltatása idején kidülledt szemekkel éltették Sztalint, akiknek nem fájt az ország oroszbolsevista megszállása, akik maguk is kommunisták lévén, nem ellenezték a diktatórikus kormányzatot. Az ő ellenzékiségük csak az ötösfogattól szenvedett mellőzés miatt volt, nem pedig a magyar nép sorsán érzett aggódás miatt. Ők a hatalom első vonalába vágyó pártemberek, akik „emberarcú kommunizmus” néven hirdették magukat a diktatórikus hatalomba jutásuk érdekében. Őket Moszkva el is fogadta volna, ha a magyar nép kitörő szabadságvágya nem érvényesül oly elemi erővel. „Az események irányítása kiesett a kezünkből” – mondta egyikük, Aczél Tamás, egy interjú során a londoni rádióban. Ezek hamisították meg a magyar szabadságharcról alkotott képet itt külföldön, és ezek súgják a fülünkbe most, hogy a kádári éra alatt a forradalom követelményei lassan megvalósulnak. Ezért fontos ismételni, különösen a következő nemzedék számára, hogy a magyar népnek 1956-ban két fő törekvése volt: az ország függetlenségének kivívása és az egypárt diktatúra megszüntetése.
Ma adahaza, Magyarországon, 1956 úgynevezett tabukérdés, írni róla, vagy nyilvánosan megemlékezni különböző fokozatokban: tilos, nem szabad, nem ajánlatos, nem illik – kinek mennyi mozgási szabadsága van. Csurka István Új magyar önépítés című tanulmányában írja, hogy 1956 óta Magyarországon minden a lényeges kérdések elhallgatásán épül:
„...1956 és ami utána következett, a magyar történelem máig fel nem mért, a maga valójában fel nem fogott cezúrája és vízválasztója. A forradalomnak nemcsak hogy a története nincs kellőképpen feldolgozva, hanem történelmi fordulópont jellege sincs kimutatva, s talán még csak megsejtve sem a gondolkodásban... 1945-ben... nem szakadt meg a magyar lelkekben a folytonosság tudata. ... S még akkoris, amikor a nemzet nyakára ültetett bábok elkezdték véres és kegyetlen színjátékukat a politikai porondon ... a nemzet belső szervezete, öntudata, ha nem is érintetlen és sértetlen, de valójában ép maradt. S éppen mert ép és lelkében szuverén maradt, tudta véghezvinni 1956 lélegzetelállító, világra szóló csodáját. Felkelt, felegyenesedett, s ha csak két hétre is, de nyilvánvalóvá tudta tenni, hogy ennek a kicsiny darab európai földnek jogos ura, méltó művelője, s hogy szavának, jellemének, gondolatainak tisztes helye van az európai népek parlamentjében. S éppen, mert a forradalom ilyen volt, rendkívüli világesemény, az uralmi rendszerek lényegét leleplező rakétafény, mert tragikusan szép és nagyszerű volt, egyszeri és megismételhetetlen, mert egy nemzet élniakarásának utolsó fellobbanása volt, éppen azért, ami utána következett: a bukás, az eltiprás, a magára maradás is végzetes volt. Csak az lehetett... Ilyen fordulat még egyetlenegy történelmi fordulópontján, egyetlenegy szabadságharcának bukása, egyetlenegy háborúvesztése után sem következett be. 1956. november 4-e óta a magyarság nem a saját történelmét éli...”
Csurka István tanulmányának – amelyből a fenti gondolatokat idéztük – végső következtetése, hogy: „...a mai magyar élet minden őrülete, tudathasadásossága, lehetetlensége az évszázadok óta begyakorolt életmentő magatartástól való elfordulásból vezethető le...”  És ami végzetes lehet: „... ez a fordulat a lelkekben állt be... A magyarság ebben a korszakban hagyott fel évszázados magatartásával, azzal a hovatovább már nemzeti sajátosságnak ítélt ellenállási formával, ami eleddig – legalábbis részben – a fennmaradását biztosította; a passzív rezisztenciával...”
Az otthoni magyar író szavai súlyos figyelmeztetés az emigráció számára: az ami az otthoniak elégedettségeként, a rezsim iránti lojalitásként, a helyzetükbe való beletörődésként mutatkozik, valójában a történelmi magatartásban beállt kábult törés, „...eltehetetlenülés, a kilátástalanság és a megalázottság nihilje...”  Ezzel a „tanknyomatékos” lelkülettel szemben megcsillantja a reményt is: „...Hiába, hogy a nagy »nihil« minden mögött ott van, mégsem mindenki nihilista ebben az országban. Kis közösségek, kevesek szívéből kisugárzó jóakaratok már jobban át tudják hatni ezt a merevségből lassan kigyógyuló népet... A feladat az, hogy emelje fel a fejét.”
Érzékelve a fentieket, nem kell sok magyarázat ahhoz, milyen nagy lehetősége van az emigrációnak hatással lenni arra a folyamatra, ami otthon, Magyarországon, a kis közösségekben erjed. A 30. évforduló évében és az évforduló hónapjának eseményeiben éppen most kínálkozik a nagyszerű alkalom ráhangolni világszerte ezekre a kis rőzselángokra, hogy az októberi ünnepségek világot átkaroló láncolatával égigérő fénnyel hirdesse egy szerencsétlen nemzet szabadságvágyát.
Szerte Ausztráliában a magyar társadalmi egyesületeket összefogó szövetségek gondoskodtak arról, hogy a 30. évforduló méltó keretek között és a lehető legnagyobb nyilvánossággal nyújtson alkalmat a magyar nép felszabadulásának követelésére. A szervezők megtették a tőlük telhetőt, a többi a magyar közönség feladata, a siker az ő kezükben van. A szervezés méreteiről itt most csak annyit említünk, hogy Ausztrália minden jelentős városában, helyenként több eseményből álló megemlékezés lesz, és ezek elsősorban új hazánk vezetői és jelentős személyiségei tájékoztatására összpontosítanak.
Ezt a célt szolgálja az évforduló alkalmával megjelenő könyv: A Place in the Sun, amely angolnyelvű, képekkel, térképekkel illusztrált leírást ad a magyar szabadságharcról, nemzeti történelmünk keretébe ágyazva, és utalással a mai helyzetre.
A Magyar Október már nem tagadható le, sem, mint nemzeti történelmünk nagy eseménye, sem mint világraszóló történelmi epizód. De ahhoz, hogy a hősök áldozata meghozza gyümölcsét, nem elég az, hogy Ötvenhat ott ragyog a történelem fényes lapjain, mert a kivívott szabadság újra elveszett, és ennélfogva a küzdelem még nem ért véget. A feladat az, hogy a nemzet újra „emelje fel a fejét”.
(Magyar Élet, 1986. október 9.)


„Aki magyar, velünk tart”

Nem lesz abból sem béke, sem szabadság, ha a jövő világrendjébe
a bolsevisták beépítkeznek.

A magyar szabadságharc 30. évfordulójáról megemlékező események Ausztrália-szerte nagyobbrészt angol nyelven folynak. Az elgondolás nem találkozott osztatlan véleménnyel, voltak, akik úgy gondolják, az angol nyelvű előadás háttérbe szorítja a megszokott magyarnyelvű megemlékezést. Kétségtelen, hogy a magyar nyelvű műsor sokaknak közülünk érthetőbb is, megszokottabb hangvétele közelebb is áll hozzánk, de gondoljunk azokra is időnként, akik – már itt születvén – jobban megértik az üzenet lényegét angol nyelven. Van még ezen kívül is egy szempont, egy minden más szempontnál is fontosabb, amit talán így fogalmazhatnánk meg, hogy: emigrációs külmisszió.
A 30 év előtti időkre visszaemlékezve szemünkbe tűnik egy sajátosság, ami bizonyos nyugtalanságra adhat okot: a nyugati világ közhangulata mintha kevesebb szimpátiát mutatna a kis nemzetek függetlenségi törekvései iránt. Az, amit a vörös hadsereg elkövetett 1956-ban Magyarországon, még fölháborította az emberiséget, de a hét éve tartó afgán szabadságharc valamiféle elfogadott fegyvergyakorlat unott híranyagává lapult ki a híreket hallgató közvéleményben. Bűnösek ebben természetesen a hírközlő szervek is, de a politikai szisztéma a főbűnös, amely lehetővé teszi és természetesnek fogadja el a nagyhatalmi agressziót.
A fordulópont kétségtelenül 1945 volt, mert az európai hadszíntér feletti nem-európai győzelem felcserélte a nemzeti függetlenség fogalmát a nagyhatalmi élettér-fogalomra. Igaz, a németeknél is már megnyilatkozott ilyen törekvés, de az eleve sikertelenségre volt ítélve egy nála sokkal erősebb konkurrens törekvés által. Az elmúlt száz év történelme meglepően következetes. Aki ezt természetesnek látja, az elveti egy titkos terv létezésének elgondolását, de éppen a következetesség sugallja, hogy nem szabad teljesen kizárni egy hosszú távú keret-terv létezését. Arra utalunk, hogy az elmúlt száz év elején népeket egybefogó egységeket (Osztrák–Magyar Monarchia, British Empire) a politikai áramlat divatos eszméi kikezdték, majd a nagy háborúk azokat elsöpörték, a kis népek függetlensége, önálló államisága jelszavainak hangoztatásával. Ám amikor ezek megszűntek, új jelszavak jöttek: gazdasági közösségekben, piacegységekben, szocialista államközösségekben egybefogni a népeket.
A mi magyar tragédiánk az, hogy akkor szakítottak ki minket a Monarchiából, amikor ott már súlyunk és szerepünk volt, és az „elnyomott szláv népek” éhségének kielégítésére ezeréves országunkat szétosztották, majd akkor soroltak be az új egységbe, amikor elrabolt területeink visszaszerzési kísérletében bűnösnek találtattunk. A netto eredmény az volt, hogy a szomszéd népek egyesülhettek nyelvrokonaikkal, akik jó nagy területtel csatlakoztak be, mi nem egyesülhettünk a mieinkkel a történelmi jog feladása mellett fennmaradó területtel sem. A tragédia vége a két nem-európai hatalom döntése lett az európai határok véglegesítésére.
Ötvenhat magyarja ismét a nagyhatalmi szólamok áldozata lett, mert hitt abban, hogy a világ másik felén más felfogás uralkodik, mint azon a felén, amelybe belelökték. Azt a szomorú tényt, hogy a Szovjetunió a háború végén Közép-Európát uralma alá hajthatta, és ehhez a tehetetlenségig kivérzett bolsevista hatalmat az amerikai anyagi és katonai támogatás segítette, az évszázad botrányának tekinthetjük. A botrány hullámai az amerikai kormányzatot ostromolták, aminek hatására Eisenhower „kereszteshadjáratot” hirdetett a „galád” Szovjetunió ellen. Később a „hadjárat” beleszelídült egy olyan ígéretbe, aminek a megtartása egy lehetetlen eseményhez kötődött. A nagy „antikommunista” elnök kijelentette: ha valamelyik csatlós ország jelét adja annak, hogy képes lerázni a kommunista kormányzatot, számíthat az Egyesült Államok támogatására, szabadsága visszanyerése érdekében. Nem tudhatta Eisenhower, amikor e kijelentésével elkötelezte az Egyesült Államokat a cselekvésre, hogy a lehetetlen esemény bekövetkezik, és személy szerint éppen ő lesz az első, aki Amerikát hitszegővé teszi. De mit árthat ez egy nagyhatalom presztizsének, különösen akkor, amikor a másik fojtogatja a torkunkat.
Ez természetesen ma már mind csak történelem, de a történelem ismerete szükséges és hasznos, mert a hibák megismétlődhetnek. Ezért keressük minden igyekezettel a hírmédia által kápráztatott világkép mögött a reális valóságot, hogy kevés erőnket ne pazaroljuk szét hiábavalóságra. Akkor is el kell fogadni a reális képet, ha az megtépázza reményeinket, mint ahogy nehéz is elfogadni az olyan világpolitikai helyzetet, amiben a kis népek szabadsága, és ezen át hazánk felszabadulása, nem tartozik többé a szóba hozható feladatok közé.
Az általános emberi haladásban bízva hajlamosak vagyunk elképzelni, hogy minden rossz jel ellenére a világ a nagyobb szabadság felé halad. Jó figyelmeztető belegondolni, mily nagy mértékben növekedett meg a hatalomban lévők ereje az egyén fölött a technológia jelenkori fejlődésével. Nem ok nélküli a húzódozás a komputerizált személyi igazolványtól. Könnyen megeshet, hogy a jövő századok embere sóvárogva gondol vissza a mai kor emberi szabadságaira. Különösen akkor, ha nem látja meg a mai kor tulajdonságait. Azt például, hogy a magyar népen elkövetett bűnökre nincs panaszfórum, a magyar faj üldözése nem fajüldözés.
Magyarország sorsának, a magyar törekvéseknek és tragikus összeomlásoknak jelen évszázadbeli eseményeivel jellemezhető az egész mai kor politikai és hatalmi arculata. A beteg világ hőmérőjeként leolvasható a magyar nép sorsán további népek szomorú jövője, különösen akkor, ha elmulasztják a jó időben tett védekezést. A mi történelmünk memento historia a még szabad nyugati népek számára. Ezért igyekeznek elfeledtetni a szolgaság szálláscsinálói a 30 év előtti magyar forradalmat, vagy legalább is meghamisítani annak valódi üzenetét. A magyar nép nem valamiféle prágai-tavaszos, „emberarcú” kommunizmusért, nikotex bolsevizmusért harcolt, hanem egy szabad, független, nemzeti Magyarországért, ahol sajátmaga megteremtheti azt a magyar demokráciát, azt a magyar szocializmust, azt az állam- és társadalmi formát, amely saját hagyományaiból fakadóan neki a jelenkorban legjobban megfelel. Ne tanítsák a magyar népet kancsukás muzsikok szocializmusra, rabszolgatartó cowboyok demokráciára. Szégyelljék inkább magukat, hogy így bánnak egy közép-európai néppel, amelynek viharos évezrede során is volt szíve és ereje hozzájárulni az európai civilizációhoz, ami a világot a mai fejlődés útjára tette.
Ötvenhat szerepe növekedőben van. Ötvenhat forradalma 30 évvel ezelőtt egy nép elkeseredett küzdelme volt az őt szorongató szolgaság ellen, ma azonban élő figyelmeztetés a világ számára. Nem lesz abból sem béke, sem szabadság, ha a jövő világrendjébe a bolsevisták beépítkeznek. „Your turn will also come” – így jósolta utolsó sikoltásával angol nyelven, november 4-én 1 óra 30 perckor a Petőfi-rádió.
Mi már százszor elmondtuk egymásnak, mi történt 56-ban. Akinek helyén van a magyar szíve, az már megtanulta a szabadságharc eseményeit, levonta annak tanulságait. Odahaza a magyar nép sem felejti el, mint ahogy nem felejtette el annak idején 1848. március 15-ét sem, amely csak 79 év után, az 1927. évi XXXI. sz. törvénycikk értelmében vált hivatalosan is, máig is kitörölhetetlen érvénnyel, nemzeti ünneppé, és hatálytalanította április 11-ét, mint nemzeti ünnepet. Október 23-a már ott van a magyar szívekben és ott is marad. Mindig akadnak dacos hazafiak, akik számonkérik a rendszertől ezt a napot.
Ennek a napnak a jelentősége túlnőtt a kis ország határain. De hatását csak úgy tudja kifejteni, ha bekerül a közforgalomba újra, abban a szellemben, ahogy annak idején – Tamási Áron szavaival – a világ lángoló glóriaként csavarta maga köré a magyar forradalmat. Nehéz sorsot, súlyos áldozatot vállalt magára a magyar nép azért, hogy példamutatójává váljék ma a világnak, de hogy valóban azzá váljon, a mi erőfeszítésünkre van szükség. Nem kis feladat, és nem csekély áldozatot kívánó cselekedet. Az a tevékenység, amire alkalmat nyújt a 30 éves évforduló, jó bevezetésnek ígérkezik. Ausztrália minden jelentős magyar településén tartanak megemlékezést a magyarok ebben a hónapban, és egységesen fog megjelenni ezeken az ünnepeken a szép kiállítású, gazdag tartalmú kis könyv, amely a magyar történelem rövid áttekintése után adja a szabadságharc kivonatolt történetét.
A könyv összeállítói abban a szerencsés helyzetben voltak, hogy a könyv gerincét képező leírást, a 30 év előtti eseményeket tartalmazó részt, egy ausztrál diplomatának a megfogalmazásában kapták. Sir Keith Shann annak idején az Egyesült Nemzetek Szervezete kivizsgáló bizottságának tagjaként vaskos jelentést állított össze a külföldre került résztvevők és szemtanúk vallomásaiból. Ezt a jelentést az ENSZ 1957-ben korlátolt példányszámban kiadta. A kiváló és teljesen megbízható, tárgyilagos jelentés mindmáig a felkelés legalapvetőbb és leglényegesebb dokumentuma, és érdeme a most megjelenő könyvnek, hogy ezt, ha csak részben is, újra közhasználatba bocsájtja. A 30-ik évfordulóra kiadott könyvet dr. Bodolai Zoltán és Csapó Endre írta illetve állította össze. Címe: A Place in the Sun.
A 30-ik évfordulóval kapcsolatos fenti gondolataink kifutottak a világpolitika síkjára, hogy annak távlataiban láthassuk meg, mennyi tanulság csapódott le belőle a cselekvő életbe. Sokan megállapították már, hogy a magyar felkelés fordulópontot jelentett a világra kényszerített politikai menetrendben, amennyiben – lerántván az álarcot a Szovjetunió igazi ábrázatáról – feltartóztatott egy végzetes veszélyű folyamatot.
Ma, 30 év után azt látjuk, hogy a Szovjetunió ábrázatán ismét ott ragyog a béke és az emberi haladás álarca a nyugati politikai cinkosság jóvoltából, és jó úton van ugyanaz a veszély, amit a magyar forradalom három évtizedre késleltetett. De a három évtized nem csak a feledés ködét sűrítette, hanem egyúttal bemutatta a Vörös Paradicsom erkölcsi és gazdasági csődjét is, annak ellenére, hogy ömlött ránk a propaganda, és ömlött a Szovjetunióba a gazdasági segítség.
A történelem folyamatában vannak esetek, amikor nem a nagy erők mozdítják meg a hegyeket, amikor egy kis nép, vagy kis csoport tesz csuda dolgokat. Az, amit most a nagy erők készítenek a világ számára, természetellenes folyamat, és ezért elcsúszhat kicsiny dolgokon is, mint a szovjet páncélos Budapesten néhány lapátnyi zsíron. A Magyar Október hőseinek tűzereje, csakúgy, mint kicsiny országunk, eltörpül a nagyvilág méreteiben, de alkalmas pillanatban mégis kifejtette világra szóló hatását. Ez a hatás nem múlt el nyomtalanul, elsősorban, mert nem múlt el az ok, ami azt kiváltotta. Az ok, a veszélyeztetettség előszele, ide is átcsapott már. És ha az ausztrál társadalomnak intő példa kell, akkor a magyar Ötvenhat példája az, ami erre a célra a legalkalmasabb.
Legyen gondolatunkban most, az októberi megemlékezések idején, hogy csekély létszámunk ellenére is jelentős cselekedetet vihetünk végbe az egykor már világraszóló esemény felidézésével. A szervezők fáradozásait siker csak akkor koronázhatja, ha a megjelent ausztrálok, akik részére az üzenet szól, ott látják a magyar közönség széles sorait is. Legyen újra a jelszó: – Aki magyar, velünk tart!
(Magyar Élet, 1986. október 16.)


Évforduló után


A nemzetek állami társadalomban kiteljesedett szuverenitását túlnőtte a gazdasági internacionalizmus, és új keretekbe akarja rendezni a világot.


Lezajlottak a nagy évforduló eseményei Ausztrália-szerte, csakúgy más földrészen is, ahol magyarok élnek, beleértve remélhetőleg a Kárpát-medencét is. Ez utóbbiakról majd csak ezután kapunk közölhető értesüléseket, de ami Ausztráliát illeti, az itteni eseményekről is csak részletekben és egymást követően tudunk számot adni, nem is annyira híradóként, mint inkább a teljesség érdekében és az utókor számára.
A már beérkezett hírekből megállapítható, hogy a magyar szervezetek által megrendezett megemlékező ünnepélyeket mindenütt telt házzal tartották. A rendezvények nagy része angol nyelven folyt le, meghívott ausztrál vendégek előtt, azzal a kifejezett szándékkal, hogy emlékeztessük új hazánk közönségét a 30 évvel ezelőtt történtekre.
A megemlékezések népszerűsége és sikere felbátorít a megállapításra, hogy az eltelt 30 év nem homályosította el a nagy esemény emlékét, és az tovább él mindaddig, amíg elérkezik az ország történelmében a változás, amikor a magyar szabadságharc napját az egész nemzet együtt ünnepelheti. Ez a nap el fog jönni a történelem kérlelhetetlen logikája folytán, mert annak megünneplését csak a gonoszság és hazugság rendszerének erőszaka tiltja ideig-óráig.
A megemlékezések során néhány kérdés, néhány gondolat nyílt színre törekszik. Először is felvetődött a kérdés: mi lehetett az ok, ami miatt „Nyugat” tétlen volt, mi több, biztatás jött onnan keletre, a szabadságharc letiprására? Mi az oka, hogy „Nyugat” 1956 óta nem biztatja lázadásra a szovjet rabságra jutott népeket? Miért fogadták be a Kádár-kormányt a legális világhálózatba azután, hogy ENSZ-határozatok sora megbélyegezte véres cselekedeteit, és nyilvánvaló volt az egész világ előtt, hogy szovjet tankcsordák hozták létre? Miért van, hogy egyszercsak megjelent a Kádár-féle rezsim hivatalos képviselete Ausztráliában? Miért van az, hogy a magyar forradalomról alig jelenik meg kerek évfordulókon is valami a tömegtájékoztatás termékeiben, az is csak mint régi kuriózum, nem pedig az emberi szabadság és demokrácia útmutatása?
Hasonló kérdések egész sora kívánkozik még választ kapni, de talán ez is elég a megállapításhoz: egy jelenség áll előttünk, amit nagy hiba lenne mellőzni, szóba nem hozni. Az első időkben a magyar emigráció politikai helyzetmagyarázói a szovjetorosz diplomácia fölényével és ügyességével, és ha ez nem volt elég, a szabadvilág nagyhatalmainak naivságával és tájékozatlanságával igyekeztek magyarázatot adni arra a jelenségre, hogy a szovjet rendszer iránti türelem és megértés emelkedőben van, a kommunista-ellenesség nácizmussal, fasizmussal azonosul. Demokráciát is keveset emlegetnek, az egyéni szabadság is háttérbe szorul, míg a kínai hangyaállam „napsütéses történelmi kísérlet az emberi haladás útján”.
A jelenség nem elszigetelt, hanem bő hömpölygésű világfolyamat, mely enyhe, de következetes emelkedéssel halad a szocialista diktatúrák megállapodott szintje felé. Nekünk itt Ausztráliában talán azért feltűnő, mert az utóbbi években nagyobb lendülettel, kendőzetlenebb szólamokkal, szinte a világnak más részeit megelőzve iramodott neki a marxista magaslatok felé. A nagy buzgóság meglehetős ellenállást váltott ki a konzervatívabb gondolkodású ausztrál értelmiség körében. Nem nehéz megjósolni, hogy az elkövetkező években felélénkül a politikai aréna. Ennek előszelét érzi a két nagy párt saját kebelén belül is. Az ellentétek elmélyülnek, ahogy a bajok sokasodnak.
Nem tehetünk magunknak szemrehányást a bekövetkező eseményekben: mi felmutattuk a mi példánkat, amiből tanulni lehetett volna. Évfordulós ünnepélyeinken elkiáltottuk, könyvünkben kinyomtattuk az üzenetet: jó lesz vigyázni, mert bebádogoznak minden ablakot. A nyugati bolsevizmus talán elviselhetőbb lesz, mint a szláv-bolsevizmus, de Ausztrália legalább annyira a falu szélén van, mint Magyarország. Földéhes szomszédok itt is lesznek, harci gépeiken ők fogják lobogtatni a „diadalmas eszme” lobogóit, és akit koncnak szántak, az lesz majd a reakciós is, meg a háborús bűnös is.
Mindez nem a szovjet diplomácia ügyességéből és a nyugatiak ostobaságából fakad, hanem abból a történelmi tényből, hogy a nemzetek állami társadalomban kiteljesedett szuverenitását túlnőtte a gazdasági internacionalizmus, és új keretekbe akarja rendezni a világot. Egyik ilyen neki megfelelő keret a Szovjetunió. Ezért nincs ott semmi baj, holott semmi sincs a helyén, de rend van és csend van, a művilág besúgókkal és rendőrökkel őrzött rendje és csendje, míg a „szabad” világban terrorizmus, háború, gazdasági válság, szankciók, pártharcok, növekvő bűnözés, széthullás, kábítószer, butító eszmék, jövőtlenség, korrupció, és a többi készíti a talajt a demagógok kínálta respublika részére, ahol mindenki egyforma lesz.
A bajok talán lenyugodnak nyugaton is, ha készen lesz a nagy mű. Az élet azért nem áll meg, csak több lesz a rendőr, fényképes igazolványunk száma mindent a hatalom elé tár majd, talán a gondolatunkat is. Az iskolákban tanítani fogják az „átkos rendszer” bűneit, és az utcákat az új világ dicső hőseiről nevezik el. Azután itt is lehet majd elmélkedni a szabadság igazi értelmén, ami valahogy mindig akkor világosodik meg, amikor már nincs. És ha majd az egész világ átélte a nagy eszmét (mint az istálló minden tehene a takonykórt), akkor talán megkeresi az emberiség nemzetközi távlatokban is az elvétett utat. Mert így, a fél világot elnyelt szolgaságból a magyarság nem tud önerejéből kiszakadni.
Tudjuk, hogy messze van még a hajnal, mert amikor világméretű folyamat játszódik le, az sok-sok epizód láncolatával megy végbe, de már érnek a változás gyümölcsei. A nagy szólamokról (népképviselet, proletárok állama, kisnépek szabadsága, stb.) lehullt már a máz, már láthatók itt is, ott is a technokrácia monopolistái, mint a világ új urai, akiknek a bábszínházában a politikusok egymásra rázzák az öklüket. De a népek egymásnak ugratása, társadalmi osztályok egymás nyakára uszítása lehetőségei egyre inkább beszűkülnek, a Kelet–Nyugat, kapitalista–kommunista ellentábor harmadik világháborúval, atombombával terrorizáló nagy hazugsága elveszti hitelét, annak nyomán szembeötlik Európa közös megszállásának ténye. Amikor a világ majd átérzi ezeket a szólamok mögötti valóságokat, akkor majd pirkad a hajnal, és talán eszükbe jut az embereknek 1956 októbere.
(Magyar Élet, 1986. november 6.)



33 év

A kommunista hatalom mindent elkövet, hogy a válságot túlélje.

Egyharmad évszázad. Egy emberöltő. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy a magyar nemzet egyik legnagyobb történelmi eseménye, cselekedete áttörje az önkényuralom súlyos burkát. A hazugság-rendszer azt gondolta, hogy ha más néven nevezi a forradalmat, azt a világ és majd a történelem elfogadja. Arra számított, hogy betömi a száját annak a nemzedéknek, amelynek egyedei tanúi voltak az eseményeknek, és teletömi a fejét azoknak, akik később születtek: az „ellenforradalom” hazugságával. Újra bebizonyosodott, ekkorát még országos méretekben sem lehet hazudni.
Megvallva az igazat, nekünk – 56 előtti emigránsoknak – is nehéz volt elfogadni a „forradalom” kifejezést. Azért volt nehéz, mert ebben a tíz betűben egy kisajátított fogalom rögződött bennünk: a ’19-es kommün, azt követően a keresztény magyar államiság megdöntésének kísérlete, majd az újabb vesztett háború utáni magyarellenes, népellenes üldözés hivatalos elnevezése. Tudjuk, az is hazugság volt, de hiszen nem a forradalom szóval kifejezhető kívánság (a haladás kollektív kikövetelése) ellen ágaskodott a jóízlésünk, hanem a kisajátított szóhoz ragadt, meghamisított értelmezés ellen. Végülis az elrontott fogalom tisztult meg, fényt kapott, ismét magyar tartalmat, mint 1848-ban. Akkor is tisztán, vérnélkülien, most is fegyvertelenül, szívvel-lélekkel. Ez ragadta meg a világ figyelmét is, és ez indította el a folyamatot a felismeréshez: a kommunizmus a haladásellenes, a reakciós. Mindkét fegyveres ellenállás külső ellenséggel vívott szabadságharc volt.
A magyarországi pártkormányzat sokkal nehezebb helyzetben van a forradalom szó elfogadásával, mint mi. Amikor a szó már átütötte a nyomtatványos és nyilvános megnyilatkozások tilalomfalait, amikor a rendszer látta, hogy az ellenforradalmi lebélyegzés már az országon belül sem tartható, a „sajnálatos 56-os események” kifejezés sem érvényesíthető, amikor Moszkvából hivatalosan is előírták a szembeállást a sztalinizmussal, amikor írók, történészek a sztalinizmus magyarországi változatában, a rákosizmusban jelölik meg a forradalom okát, akkor már tarthatatlan volt, már kényelmetlen is volt az „ellenforradalom” kifejezés.
Ekkor lépett elő a magyarországi bolsevista hatalom „reform”-csoportjának egyik vezető embere, Pozsgay Imre,  és tette a nevezetes kijelentést: meggyőződése szerint ami azokban a hetekben történt, az „népfelkelés” volt. Az öszvérszerepű kifejezés asztalra dobása megfelel Pozsgay egyébként is viselt szerepének: engedni a merevségből, hogy a lényeg (a hatalom) megtartható legyen. A meglepő nem az volt, hogy átmeneti kifejezést kerestek, mert hiszen mindennaposan az áthidalások foglalják le tevékenységük jó részét. A meglepő az volt, hogy kommunista részről nagyobb volt a felzúdulás, mint magyar részről a lelkesedés. A felzúdulás jelzi azt, hogy a párthatalom még mindig bízik azokban az erőkben, amivel harminc éven keresztül kikényszerítették a nemzetből a szóhasználattal is, természetes kívánságainak a megtagadását.
A „népfelkelés” sehogy sem felel meg köztes, áthidaló fogalomnak. Túlságosan távol van az „ellenforradalom”-tól és túl közel a „forradalom”-hoz. Ezt érezték meg Grósz és társai, de tehetetlenek voltak ellene, mert egy másik áramlat már manipulál a forradalom nevével. De erről majd alább… A veszély a hatalom részére mindenképpen fennáll abban a pillanatban, ha megdől az ellenforradalom kifejezés hitelbiztosítása, mert: ha október 23 és november 4 között forradalom volt, akkor annak leverése: ellenforradalom, reakció. Márpedig, nemcsak a kommunista terminológia szerint, de mindenütt a világon általánosan elfogadottan a progresszivitás, a haladás a jobb, szabadabb társadalmi viszonyok felé legalizálja a politikai harcot, beleértve a fegyveres felkelést, forradalmat is. Mi több, a kommunisták katekizmusa előírja a forradalmi elkötelezettséget. Ha tehát ’56 októbere forradalom volt, akkor ők, akik azt leverették és üldözik: reakciósok, népellenesek, haladásellenesek, ellenforradalmárok, akik ellen harcolni kell, akiket üldözni kell, akiket népbíróság elé kell állítani, akiket fel kell akasztani. Ez az ő hitük, ezt tették és teszik november 4-e óta.
Nem megoldás tehát kommunisták részére a népfelkelés kifejezés behelyettesítése az ellenforradalom helyére, mert a népfelkelés nem ellenforradalom, és ha ennek eljön az igazságtétele, az ellenforradalmiság vádjával kivégzetteknek és bebörtönzöttöknek elégtétel jár, kárpótlás, és az üldözőiknek, gyilkosaiknak törvény elé kell állniuk. Ez a dolgok rendje, és ezt Pozsgay Imre és társai hozták a fejükre. De, mint tudjuk, ez sem egyéni akció volt. Amikor Pozsgay „idő előtt” megtette a kijelentést, már Berend T. Iván és munkacsoportja az utolsó simításokat végezte egy tanulmányon; amit egy történész bizottság állított össze a kommunista központi bizottság megbízásából. Ez a tanulmány könyv alakban is megjelent a Társadalmi Szemle számaként, aminek tartalmát sorozatban közöltük ez év március 30-i számunktól kezdve. A tanulmány fő feladata az volt, hogy meggyőzze a pártmaszlagon nevelt elvtársakat arról, hogy igenis voltak tévedések, a közönséget pedig arról, hogy külső erők kényszere szerint kellett mindennek úgy történnie, ahogy volt, a párt hajlandó bizonyos dolgokat átértékelni, de mint „az ország felelős tényezője és vezetője most már betölti történelmi hivatását”.  Más szóval: „bízzatok bennünk”.
Ismét más szóval: kommunista hatalom mindent elkövet, hogy a mai válságot túlélje. Válsága oka egyszerű: a magyar nép ma folytatja dicsőséges forradalmát, amit a kül- és belföldi reakció november 4-én vérbefojtott. Annyira mindent elkövetnek, hogy most már kommunisták szerveznek intézményeket a „forradalom szellemének” megőrzése céljára. Nem új dolog ez sem, alapjai visszavezetnek ’56 tavaszára, amikor az Írószövetség kommunista tagjai feszegették a kormányzat sztalinista bilincseit. A Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. Kongresszusa hozta meg a változást. Hruscsov hajlandóságot mutatott a mai gorbacsovi szerep eljátszására, nyugati, főleg amerikai támogatás elnyerése érdekében megindította az átszerelést a sztalinizmusról egy szélesebb alapokon álló kormányzatra. Utasítása szerint a magyarországi párt feladata volt példát mutatni a liberalizálódásra. Rákosi ezt is vállalta és a liberális irányzat oltárán felkínálta Moszkvának azoknak a fejét, akik az ő vérszomját kielégítve előkészítették, kivitelezték a műpereket, így ország-világ előtt „megtisztította volna a pártot a sztalinistáktól”.
Az új lehetőségek légkörében új igénylők is jelentkeztek a párton belül a liberális vezetésre, és szervezkedtek Rákosi ellen. Erről Gosztonyi Péter történész így ír:
„…1956 nyarán egyes ÁVH-tisztek titokban a pártellenzék felé tapogatóztak, és készségük igazolására még információkat is szolgáltattak Rákosi ellenfeleinek. Ennek egyik eredményeként vált például köztudottá Budapesten a párt főtitkárának a poznani zavargások ürügyén kidolgozott ellentámadási terve a Petőfi-kör emlékezetes sajtóvitája után: bizalmasaival összeállíttatott egy 400 főnyi listát azokról az ellenzéki kommunistákról, akiknek letartóztatásával, úgy hitte, meg tudja fékezni ellenfeleit, meg tudja félemlíteni az ország népét. A letartóztatandók névsora azonban kitudódott. Ismertté vált nem csak az ellenzék körében, hanem Moszkvában is. Ennek egyik eredményeként jött Mikoján Budapestre, s kényszerítette ki Rákosi távozását.”
Ez a négyszáz kommunista és írószövetségi elvtársaik már nyílt színre lépve követelték szerepüket a megváltozott viszonyok között. Moszkva elkövette a hibát: Gerőt tette Rákosi helyébe. Rajk László kikövetelt temetése százezres tömeget mozgatott meg. Ez adott ötletet a második vonalnak, hogy hamarosan utcai tüntetések segítségével követelje ki magának a hatalmat, de ugyanakkor Gerőnek is ötlete támadt egy mesterségesen kiprovokált tüntetésre, „…amit aztán a leghatározottabban és legerélyesebben elfojtana, s ennek kapcsán az ellenzékkel való elszámoláshoz a lehető legjobb ürügyet kapná… Mező Imre még október elején figyelmeztette Nagy Imrét, hogy jó lesz résen lennie, mert Gerő nagyszabású provokációra készül” (Gosztonyi).
Ma még nem tudni, hogy mennyi köze volt, ha volt, a két félnek az október 23-i tüntetések előkészítésében. Mint tudjuk, a kommunisták játékát egy harmadik fél rontotta el: a magyar nép. Nagyon valószínű azonban, hogy volt olyan terv, ami „forradalom” útján akart érvényesülni liberális, emberarcú, stb. kommunizmusban. A november 4-i fordulat ezeket is a forradalom veszteseivé tette, nagy részük emigráns lett és az eseményeket – épp úgy mint a magyar nép – következetesen forradalomnak nevezi azóta is. Ezek a forradalmárok kaptak sajtót, pozíciót, katedrát, rádiót nyugaton, könyveik polcokat töltenek meg. Nagy szerepük van abban, hogy október eseményei nem ellenforradalomként rögződtek a nyugati sajtóban. Jó kapcsolatokat építettek ki a párton belüli reformistákkal, valamint az ellenzéki pártok hasonszőrű tagjaival.
Itt kanyarodunk vissza ahhoz a mondathoz, hogy most már kommunisták szerveznek intézményeket a „forradalom szellemének” megőrzése céljára. Ők fogják hirdetni most már, hogy forradalom volt, és ők igyekeznek majd azt is megmondani, hogy mit akart az ’56-os magyar forradalom. De, balga álom. A magyar szabadságharc igaz történetének kereteit már megírták a külföldi riporter szemtanúk és az emigrációba került szabadságharcosok. A részeket pedig ki fogja tölteni az otthon maradt résztvevők és szemtanúk sokasága és a feldolgozásra váró bizonyító anyag. Ötvenhat forradalmát, szabadságharcát nem lehetett szőnyeg alá söpörni, de meghamisítani sem lehet. Ahhoz túlságosan nagy esemény volt.
Nagy nap lesz a jövő hét hétfője Magyarországon. Nem ismerjük az előzményeket, de annyi bizonyos, nem szerepel ezen a napon 32 évforduló félelme, terrorja, gumibotja. Új harmadszázad kezdődik, amelyben most már a néphez kell igazodni. A magyar néphez, amely ismét felemeli a fejét. 
(Magyar Élet, 1989. október 19.)




Hány felé osztható 56?

A forradalom nem az ideológusok produktuma, hanem a népé. Annak robbanni kell az agyakban, a szívben, az utcán és az éterben. A forradalom győztes és diadalmas, és sebezhető és leverhető.

A forradalmaknak szerencséjük van. Nincs az a politikai árnyalat, ami megtagadna valamely népszerű, nemzeti és országos élményt kiváltó forradalmat. Ha lehetne odaföntről bosszút állni, a ’48-as forradalom hősei, Kossuth, Petőfi, bizonyára lezúdítottak volna Rákosiék nyakába egy vödör mennyországi trágyalét, valahányszor szellemi elődeiknek nevezték őket. Nem lesz ez másképpen Ötvenhat forradalmával sem, annál is inkább, mert már eseményeiben is sok politikai színezet osztozott. Még nem tudhatjuk, hogy miként rángatják a forradalom köntösét az otthoni elvaduló politikai arénában, de nagyon valószínű, hogy a forradalom örökösi rangja épp úgy tárgya lesz a kisajátításnak, mint a demokrácia.
Ötvenhat jelentősége nem abban van, hogy megoldott volna problémákat, még csak abban sem, hogy rámutatott a főbb hibákra, a tévutakra, hisz azokat mindenki tudta. A nagy jelentősége az, hogy az ország teljes fizikai és szellemi válságában ki is fejezte azt, amit akar. Az, hogy szembenézett a terror igazgatóival, hogy leküzdötte a félelmet, azt a félelmet, ami a vörös bolsevizmusnak az alapja. Ilyen megnyilatkozás, ennyire országos egyakarat nagyon ritka jelenség, nálunk százévenként fordul elő (pedig gyakoribb is indokolt lenne), nem csoda, ha minden politikai pecsenyesütő ennek a tüzéhez furakszik.
Forradalmat nem lehet megismételni, forradalmat nem lehet előre gyártani. Ezért nem forradalom 1919 sem, és 1945 sem. A forradalom nem az ideológusok produktuma, hanem a népé. Annak robbanni kell az agyakban, a szívben, az utcán és az éterben. A forradalom győztes és diadalmas, és sebezhető és leverhető. A forradalom a lélek dolga, nem a fegyvereké, a forradalom fegyveres szakasza csak hősi epizód, a győzelem azé, aki az idegen hadosztályokat vezényli. De a hatalom győzelme nem végleges, mert csak embert tud ölni, gondolatot nem. Ezért kellett ellenforradalomnak nevezni a magyar forradalmat, de ez sem zavarta össze az agyakat, és amint az idegen hadosztályokat parancsoló hatalom válságba került, azonnal tisztázódott a képlet: 1956 október utolsó harmadában Magyarországon forradalom volt. Nem lesznek többé üldözött ellenforradalmárok, megsokasodnak a „forradalmárok”, bőven gyarapodva az üldözők soraiból is. Politikai és üzleti cégér lesz forradalmárnak lenni, és a fegyverrel harcoló Pongrátz Gergelyek helyett köpönyegforgató Király Bélák árfolyamát jegyzik a hírközlés tőzsdéjén. Az engesztelés szellemében helyükön hagyott Kádár-nevelte szellemi verőlegények oktatják demokráciára a kormányt és a magyar népet, s sajtószabadságról rikoltoznak, ha valaki kifakad garázdaságuk miatt.
Ez a jelenség, ami most a magyar népet megdöbbenti, nekünk, emigránsoknak nem újság. Az elmúlt 34 év alatt mi már feldolgoztuk magunkban a forradalom eseményeit napról-napra, óráról-órára. Ismerjük a szereplőket, ismerjük az eseményeket. Szét tudjuk választani az eseményekkel sodródott kommunista vezető szerepét a hazáért önzetlenül harcoló polgár szerepétől. Érzékeljük a fogalmak összekuszálódását, ami ma otthon abból áll elő, hogy egy emberöltőn keresztül folytatott információ-nyomorítás után egyszerre kapja meg a magyar közönség a forradalom eseményeinek azt a másik leírását, ami már nem az „ellenforradalmi bandák garázdálkodásairól”, hazudozik. De ugyanakkor félő, hogy a szellemi verőlegények sajtója a forradalomnak és a szabadságharcnak azt a fajta magyarázatát fogja népszerűsíteni, amit az emigráció ex-kommunista „szabadságharcosai” igyekeztek történelemmé rögzíteni.
Még csak ezután, néhány hét múlva lesz módunkban olvasni az első, szabadon megrendezett szabadságharcos évforduló otthoni megnyilatkozásait, de nem nehéz előre látni az egész koncepció meghamisításának kísérletét. Vissza fogják idézni azt az erjedési folyamatot, ami a kommunizmus csődjéből kifolyóan megindult a politikai elit berkeiben, az Írószövetségben, a Petőfi Körben lefolyt vitákat, amiknek egyetlen célja volt: elhárítani a katasztrófát. Ezeket a vitákat fogják a forradalom kezdeteként megjelölni, holott a forradalom nem előbb, mint október 23-án robbant ki.
Vegyük csak példának az alábbi idézetet: „A magyar kommunista írók, újságírók, egyetemisták, a Petőfi Kör fiataljai, munkások, parasztok ezrei, a hazug vádak alapján bebörtönzött régi harcosok az első sorokban küzdöttek a Rákosi-féle önkényuralom és kalandorpolitika ellen. Büszkék vagyunk arra, hogy a fegyveres felkelésben becsülettel helytálltatok, áthatva igaz hazaszeretettől, a szocializmus iránti hűségtől!”  Ezt (ami itt, az emigrációban a baloldali „szabadságharcosok” alapelve) nem más, mint Kádár János mondta 1956. november 1-én, a rádióban elmondott beszédében. Meggyőződésem, hogy Andropov elvtársnak tudtával, beleegyezésével és utasítására. Így érthető, hogy egy óra múlva, új parancsot követve a másik oldalon gyakorolta a szocializmus iránti hűséget.
Kádár nem árult el semmit, ellenkezőleg, hű maradt a párthoz. Ő is, s vele együtt az egész kommunista vezető garnitúra, élen Nagy Imrével, Király Bélával, a párt, a szovjet párt utasítására álltak a forradalom élére, azzal a feladattal, hogy annak irányát eltérítsék és visszatereljék a szovjethűség vonalára. Ez a galád kísérlet nem sikerült, a forradalom lendülete sodorta már a kormányt is magával. Moszkvában kiértékelték a helyzetet, világosan látták, hogy az erőszakszervezetek és a párt összeomlása után a kommunisták pozíciója a kormányban napokon belül megpecsételődik: elhatározták a fegyveres beavatkozást. Kádárra szükségük volt, őt visszaparancsolták, Nagy Imrét és társait azonosították az „ellenforradalommal”, hogy beállíthassák az országos méretű tisztogatást. A szovjet gyakorlat szerint a pártot időnként át kell rostálni, mert a feltétel nélküli engedelmességet kikezdi a nyugalmi idő. Ez a permanens forradalom elmélete.
Legyünk csak tisztában a tényekkel. A szovjet párt XX. Kongresszusa határozatai értelmében, a magyarországi helytartóság is megkapta az utasítást a liberalizálódásra. Ez nagyon tetszett a magyarországi párt második vonalában várakozóknak, akik a központi vezetőség ötösfogatának diktatúrájában nem élhették ki hatalomvágyukat. Kilenchónapos nyüzsgés után utcai tüntetéssel kívántak érvényt szerezni annak, amit oly nagyon akartak, és amihez úgy érezték, Moszkva is, New York is beleegyezését adja. A nemzetközi légkör abszolút biztonságában „forradalommal”, így, ezzel a szóval akartak hatalomhoz jutni. A belpolitikai képlet is nekik kedvezett: a nép gyűlölete Rákosira és szűk bandájára összpontosult. Nagy Imrét tették meg vezérükké. Október 23-ára utcai felvonulást szerveztek, amit előbb engedélyezett, majd betiltott a belügyminiszter. Most a Petőfi Kör egyik titkárának, Nagy Balázs történésznek a Nagy Imre-per során tett tanúvallomásából idézek:
„…Csaknem valamennyi pártvezető együtt volt, s a legteljesebb zavart, félelmet és tanácstalanságot tanúsították. A tüntetés betiltása fokozta a feszültséget, s a küldöttségek a történendőkért a pártvezetőséget tették felelőssé, akinek ugyanakkor fogalmuk sem volt, mit csináljanak. Gerő Ernő idegesen kirohant a teremből, a többiek sápadtan kapkodtak és siránkoztak. Apró Antal, karjait az égnek tárva, szinte sírva könyörgött Tánczos Gábornak: »Álljanak a tüntetés élére, mentsék meg a helyzetet!«… A küldöttségek fellépésének eredményeként feloldották a tüntetési tilalmat. De ekkorra már az egész főváros, sőt az egész ország alarmírozva volt. Semmiféle szervezés nem érhetett volna el olyan eredményeket, mint a rádióban többször bejelentett tilalom, majd a tilalom feloldása, amely egyszerre adta tudtára mindenkinek a tüntetés hírét és a kormány merevségét s határozatlanságát. Ilyen körülmények között a tüntetés idejére egész Budapest lakossága az utcán volt. A tüntetés irányításáról beszélni sem lehetett. Nem voltak ott csoportok, irányító vagy vezető szervek, mert az magának a népnek spontán megmozdulása volt. S akkor, valamint később is, a Petőfi Kör inkább mérsékelte, mintsem tüzelte a demonstrációt. Abból kiindulva, hogy annak továbbfejlődése katasztrófába vezethet…”
Még egy idézet ugyanonnét, Gímes Miklós özvegyétől:
„Nagy Imre hallani sem akart arról, hogy a tüntetésben részt vegyen. Emlékeztetett minket Mező Imre tíz nappal korábbi figyelmeztetésére, amely szerint Gerő nagyarányú provokációra készül ellene: szántszándékkal hagyja a dolgokat egy Posnan-szerű felkelésig menni, hogy azután lecsaphasson az egész pártellenzékre…”
Úgy gondolom, ebből a néhány idézetből is tiszta a képlet: a bolsevista hatalom két rétegének hatalmi párbajából keletkezett alkalmat, az engedélyezett utcai felvonulást a főváros népe kihasználta véleménye kinyilvánítására: le a kommunizmussal, az oroszok menjenek haza! Attól kezdve, hogy a tüntetés irányíthatatlanná vált a szervezők részére, a kommunista frakciók közti küzdelem a hatalom és nép közötti küzdelembe ment át. A történelmi pillanatban felszabadult kollektív erő határozza meg ezentúl az eseményeket. A hatalomra törő, szervezkedő második vonal igyekezett az általános felkelés élére állni, aminek során nehéz helyzetbe került; pártjával szemben meghasonlott. A párt vezetősége kormányátalakítással hátrált minden véres megtorló intézkedése kudarca után. A kommunista kormány mindent elkövetett annak érdekében, hogy az események irányítását újra kézbe vegye. Ezt célozta a fegyveres felkelők leszerelésére létesített Kopácsi-féle Forradalmi Karhatalmi Bizottság, és a központi „operációs osztályából” november 3-án létrehozott „Nemzetőrség Főparancsnoksága” Király Béla vezetésével.
Király Béla erről így ír: „…Az volt a cél, hogy a spontán, egymástól elszigetelten alakult, és harcoló szabadságharcos csoportok számára központi vezetőséget hozzunk létre… a Nemzetőrségbe konszolidáljuk.”  Nos, forradalom idején nem központi parancsnokságra van szükség, hanem fegyverre és a harcoló csoportok közötti taktikai összeköttetésre. A szabadságharcosok jól ismerték a belső ellenséget is, és felismerték az oroszokat is központi irányítás nélkül. Az igazság az, hogy ez a szervezkedés éket vert a harcoló csoportok közé, és megbénította a működésüket. Azok tették jól, akik nem fogadták el a felső parancsnokságot, Király Béla fenyegető üzenete ellenére sem.
A forradalom és a szabadságharc hőse a magyar nép, és a forradalom és szabadságharc leverésének áldozata is a magyar nép. A szovjet csapatok támadása nyomában a magyarországi bolsevizmus újjászerveződött. A megtorlásnak ugyanaz volt a célja, mint a száz évvel előttinek: lefejezni a magyar népet, kivégezni, börtönbe vetni, földönfutóvá tenni, leszorítani a szellemi pályáról, a gazdasági térről, az érvényesülésről mindazokat, akik megnyilatkoztak a magyarság védelmében, akik fel akarják emelni a magyar népet szellemileg is, nemzeti öntudatában is. Kiépült az új beamter-világ új pecsovicsokkal, gerinctelen sajtóval, Jani bácsi hűséges talpnyalóival. Beteljesedett részükre a kényelmes nikotex-kommunizmus, amire vágytak október 22-én, amikor szervezték a másnapi felvonulást. Az állam egy nagy húsosfazék lett, amihez most már hozzájutottak, és a kommunista párttagság nem volt szégyen többé, de annál hasznosabb. Jelzés jött nyugatról, hogy ezt a kapitalisták is szeretik, és ha kedvük van jó életre, nagyon szívesen eladósítják a magyar népet.
Ez a kádári szocialista-micsoda-rendszer szorgalmasan kiépítette gazdasági és egyéb kapcsolatait a Nyugattal. Ez ugyan nem bűnéül írandó, sőt hasznos volt az országnak a nyugati levegő, és könnyebb lett általa a leoldás a szovjet hajóról, de ugyanakkor kiépített egy új szellemi-gazdasági elitet, aminek fő jellemtulajdonsága lett az idegen érdekek kiszolgálása annak ellenében, hogy ezáltal mindenféle monopóliumot élvez az országban.
Ez az elit túllépett a Kádár Jánosok merev, rögeszmés, katekizmus-kommunizmusán, kényelmesre kitágította az eszmét, és abból most könnyen kibújt, mint a lötyögős nagykabátból. Grószt, Ribánszkit és hasonlókat magukra hagyva, ez a társaság felfedezte magáról, hogy tulajdonképpen liberális. Ebből nyilván most majd az következik, hogy a magyar forradalom is liberális demokráciát akart 1956-ban, nota bene, ők az igazi forradalmárok. Aligha fogják kihagyni ezt az ugródeszkát, mert habár remekül átmentették „váraikat és termőföldjüket”, a választások során kiestek a politikai vezetésből. Pedig nagyon számítottak rá, hiszen úgy lett volna teljes az ’56-os álom.
Végeredményben nem baj az, ha minden politikai és társadalmi csoport zászlót-fejet hajt Ötvenhat cselekményei és történései előtt, de legyen az a főhajtás őszinte és hűségre kötelező: hűség a nemzethez, az egyéni és nemzeti szabadsághoz, igazsághoz és társadalmi békéhez.
(Magyar Élet, 1990. október 11.)




 

  • Increase font size
  • Default font size
  • Decrease font size

Olvasnak bennünket

Oldalainkat 451 vendég böngészi