Attila hagyománya és a hagyomány Attilája
A mesélés, regélés egyidős az emberi kultúrával. A népmesékről azt gondolhatjuk, hogy mert a nagyapámtól hallottam, nagyon régi. De ki merné gondolni, hogy a mesék eredetijét már ezer-kétezer évvel ezelőtt is meséltek? A népszerű Ludas Matyi történetét olyan régen leírták már, hogy a tisztelt jelen levő hallgatóság összeadott életkorát még legalább kettővel szorozni kellene, hogy ennek a mezopotámiai történetnek a keletkezési idejéhez visszajussunk.
Az igazi mesék és mondák nemcsak szórakoztató történetek voltak, hanem nevelő célzatúak is. A mesék és a mondák világa nemcsak az álmok világa volt, hanem a valóságé is. Mindenkihez szóltak és szólnak; és műveltségünknek olyan ősi alaprétegét örökítették át napjainkra, amelyet máshol már nem lelhetünk fel. Ez a nagy szellemi kincs, amely apáról fiúra hagyományozódott a szájhagyomány ősi törvényei szerint, soha annyi romboló erőnek kitéve nem volt, mint napjainkban.
A legenda, a mítosz hajdanán sem termett, hanem az idők során formálódott. A legendás, mesés, de egyben tanulságul szolgáló eseteket, történéseket örökítették így tovább, mert ha volt is írás, azok hordozóját (többnyire követ) nehéz lett volna, mint könyvet a hónuk alá csapva cipelni. Ezen tanulságok továbbörökítése volt a nem kevés művészettel és nyelvtani ismerettel kőbe vésett eposzoknak a távoli Orhon és Tola folyó partjain. Egyik sorát csak az érdekesség kedvéért idézném: „Neng-neng szavim erszer mengü taska urtum”. (Azaz: minden szavam ezzel örök kőbe írtam.)
Minden elkezdődik valamikor, és ki tudná megmondani, mikor ér véget? A gyermeki ész világra eszmélése az esti mesék hallgatásával kezdődik, s ha a történet be is fejeződik még aznap este a mese utolsó szavainak éji csendbe halkulásával, folytatódik az álmokban, s a további napokon, a lélek edzettebbé válásával, a további években az életre megfelelő felkészüléssel és a mesehallgató gyermek élete végével sem vész el nyomtalanul, hiszen ugyanazokat az elgondolkoztató, szórakoztató, lelket edző, szellemet csiszoló, életre felkészítő meséket az unokák is meghallgatják egyszer, és az életük hozta változásokkal, saját maguk megtanulta tapasztalatokkal, színezve népi gondolkozásunk sajátosságaival, ők is továbbmesélik majd az utánuk következő ifjú nemzedéküknek.
Az arany szarvasok népéről Hérodotosz elbeszéléseiből értesülhetünk, aki szerint a szkíták az Al-Duna és a Don között elterülő kiterjedt sztyeppéket foglalták el. Hérodotosz megnevezett szántó-vető szkítákat, akik gabonát termesztettek, „nemcsak saját részükre, hanem eladásra is” (más forrásokból ismerhetjük, hogy még Athén is jelentős részben abból a kenyérgabonából élt amit a szkítáktól vásároltak), és földművelő szkítákat. A legfontosabbak azonban a „legnagyobb számú és legbátrabb szkíták” voltak, akik a „királyságot alkották: a királyi szkíták”. „Mind nyíllal felfegyverzett lovasok - írja Hérodotosz -, és nem földműveléssel foglalkoznak, hanem állattenyésztéssel. Sátraikat magukkal hordozva vándorolnak tágas birodalmukban, de fővárosukban a szkíta nemesség kőépületekben lakik.
Antropológiai kutatások bizonysága szerint a szkíták tipikusan europid nép volt. S amit hiányol a jelenlegi kutatás, de korrekten leszögezi, hogy a szlávokkal semmi közvetlen kapcsolatuk nem volt. (I. B. Brasinszkij: Szkíta kincsek nyomában. Helikon, Budapest, 1985. 31.) Káprázatos kincseikről a mai múzeumlátogató is fogalmat alkothat, de ugyanakkor azt is megállapíthatja, hogy nem ridegen összeharácsolt vagy vásárolt nemesfémtárgyak halmazáról van szó, hanem személyes jellegűekről, amelyek használóik magasrendű ízléséről, művészi igényéről és kifinomult hagyományairól tesznek tanúbizonyságot.
A számtalan régészeti lelet minden darabja megerősíti Hérodotosznak a szkítákról írott sorait; ránk maradt eposzaik hitelességéről pedig saját mondáikból meggyőződhetünk. A szkíta szokás szerinti vérszerződésről, amikor egy nagy csészébe összekeverték borral a vérüket és az italt felhajtva esküt tettek, hogy együtt élnek, s ha úgy hozza a sors, akkor meghalnak egymásért. A szkíta a megölt ellenfelének koponyájából ivóserleget készitett, ahogyan Baján kagán is a legyőzött Khunimund gepida királyéból 567-ben. (Krum bolgár kán a 811-ben legyőzött Nikephorosz bizánci császár koponyájából csináltatott ezüstbe foglalt csészét, és lakomáin abból ivott. Sikertelen balkáni hadjáratából hazatérő Szvjatoszláv kijevi fejedelmet 972-ben a besenyők megölték, és koponyájából aranyveretes serleget készítettek. Magyarul: kobakból ittak!)
A szkíta királyokat haláluk után a Gerrhosz nevű helyen, a holtak városában temették el, s rejtették el a szkíták mérhetetlenül sok aranyát és ezüstjét. A helyet évszázadok óta keresik, de még máig sem lelték meg. Olyasmi lehetett ez, mint a korai hun fejedelmeknek részben feltárt noin ulai temetkezési helye. Szám szerint 212 kőborítású sírhalom, bennük a sarkaikkal az égtájak felé igazodó, gerendákból ácsolt, boronaszerkezetes, 6-10 méter mélyre ásott négyszögalaprajzú sírkamrába rejtett fakoporsókban nyugodtak az eltemetettek. A sírkamrák rendszerint duplák voltak, vagyis a nagyobb sírkamrába egy kisebbet építettek, és ebben feküdt a fából ácsolt koporsó. A belső, kisebb sírkamra tetejét pompás szövetekkel díszítették, míg az elhunyt maradványait rejtő fakoporsót állatjeleneteket ábrázoló aranylemezekkel borították, egyes esetekben szinte bevonták. Íme a hun fejedelmek hármas koporsója már az időszámításunk kezdete körüli időkből: sírterem, benne sírkamra, benne arany (lemezekkel borított) koporsó.
(Móra Ferenc a Szegedi Múzeum régésze akkor hitte volna Attilát koporsóban eltemetni, ha Nagy Leó pápát lóháton ülve korhány alá temetnék el. (Leszámolás Attilával c. írása in: Magyar Hírlap. 1935.)
Nagy hun szakértőnk csak annyit mond, hogy: „ilyen baklövés Attila »hármas koporsója« is. A hármas koporsóról is írt Jordanes, ezt a hírt azonban nem kell komolyan vennünk, mert a hun és egyáltalán a nomád temetkezések ismerete ellentmond ennek, a tudomány véleménye szerint valószínűleg Jordanestől kitalált részlet... A hármas koporsó példa nélküli temetési módja lenne egy nomád fejedelemnek.”
Szekeres egyetemi végzettségű múzeum szakember. Kutató! Szerinte: „sok a köztudatban élő megkövesedett tévhit és alaptalan hiedelem, melyeket el kell oszlatni.”
Amikor Dareiosz, az Indiától Egyiptomig terjedő hatalmú perzsa király egyes adatok szerint több százezres hadserege betört Szkítiába (i. e. 512), a szkíták folyamatosan visszavonulva, csupán csak kisebb ösz- szecsapásokban folyamatosan apasztották a perzsák létszámát. Dareiosznak pedig figyelmeztető ajándékot küldtek: egy madarat, egy egeret, egy békát és öt nyílvesszőt. Maga Dareiosz ezt a küldeményt úgy értelmezte, mint a feltétel nélküli megadás kinyilvánítását: a szkíták átadták neki a földjüket, hiszen az egér a földben tenyészik, a béka a vízben él, a madár a levegőégben, míg a küldött nyílvesszők arról beszéltek, hogy a szkíták legyőzőjük lába elé teszik le fegyvereiket. A perzsák papja, Gobrüasz egészen másként magyarázta a küldeményt: »Ti perzsák, ha nem változtok egerekké, hogy elbújhassatok a föld alatt, vagy békákká, hogy a folyók vizébe merülhessetek, vagy nem változtok madarakká, hogy elszállhassatok a levegőégben, akkor ezek a nyílvesszők fúrnak keresztül benneteket, és sosem tértek haza a földünkről.” A történelemből tudjuk, hogy a pap magyarázata volt a pontos, a perzsák győzelem és zsákmány nélkül vonultak vissza hazájukba.
Nem tudunk szabadulni a gondolattól, hogy a Szvatopluknak küldött fehér ló, díszes nyereg és aranyos fék ugyanazon szkíta módon értelmezett világképben, ugyanolyan történeteken nevelkedett és ugyanolyan sztyeppei szelek fújta hajfonatú fejekben fogant. Szvatopluk szívesen adott a gazdag ajándékért a leendő szolgáinak gondolt nép követének egy marék füvet legelőiről, egy korsó vizet folyóiból, egy marék földet országából.
A fehér ló mondaköre évezredek óta ismert a nomád birodalmak legendáriumában. A meghódolásra való felszólításnak és az előre elhatározott cseles területszerzésnek kiterjedt mondaköréből a Hérodotosz óta sokat idézett Dareiosz-féle üzenetváltás a leginkább mondai: a perzsa király ugyanis követei útján földet és vizet kért a szkítáktól, akik gúnyból mezei pockot (fű), békát (víz) és madarat küldtek (ott keresse földjét, amerre a madár száll). Dareiosz sajátos értelmezése volt, hogy a szkíták a pocokkal elküldték a füvet, a békával a vizet, a madárral a földet; nyilvánvaló tehát az önkéntes meghódolás, ennek megtagadása esetén pedig a támadás jogos.
A szvatopluki félreértés az európai feudális gyakorlatból származott. A középkori feudális gyakorlat szerint a hűbéres földet, vizet és füvet kapott urától, mindezt felszerszámozott lóval illett viszonoznia. A korabeli joggyakorlat szerint e jelképes-valós ajándékcsere törvényerővel bírt, nem lehetett visszautasítani, vagy ha mégis, súlyos büntetés volt a következménye. (Hofer T.: A birtokba iktatás, ajándékozás középkori rítusai és a fehér ló monda. Kézirat, Budapest, 1955.)
Legnevezetesebb királyuk a Szalgir melletti (ma Kamenszkoje Gorogyiscse) fővárosában trónoló Ateász király volt. Ismerjük vágtató lovon ülő szkítát ábrázoló ezüstpénzeit. A lovas egyszerű viseletet hord, nincs fényűző ruházata, sem korona a fején. Csak a felirat igazít el, ami jól olvasható: Ateas. Valóban ő az. Amikor a makedón király követei hozzá megérkeztek, harci ménjét csutakolva fogadta őket. Az antik szerzők feljegyezték róla, hogy bár környezete, vezérei, bizalmas emberei, mint a szkíták általában, aranylemezekkel kivarrott ruházatban jártak, aranykupákból ittak és ezüstedényekből ettek, Ateas fatányérból étkezett, fapohárból ivott. Kemény és hajthatatlan harcos volt, aki bátorságával és szokatlan magatartásával a kortársak szemében elhomályosította a szkíták minden más vezérét, ugyanakkor Ateast külsejében semmi sem különböztette meg az egyszerű szkítáktól. A makedónokkal vívandó ütközet előestéjén az akkor már a kilencven esztendőt betöltött Ateasnak azt ajánlották, hogy hallgassa meg a fogságába esett híres görög fuvolás művészetét, azt felelte, hogy a csata előtt minden zenénél többre becsüli a harci mének nyerítését. Másnap reggel maga vezette harcba lovasságát és elesett az ütközetben i. e. 339-ben. Nagy Sándor apja, a makedón Fülöp volt az, aki először győzött le szkíta sereget. De a leigázás kísérlete sem neki, sem fiának nem sikerült. Alexandrosz hadvezérének, Zopürionnak Szkítiába betört harmincezer fős seregét megsemmisítették a szkíták.
Mint az ókori népek többsége, a szkíták is hittek a mágikus szertartások csodatévő erejében. Nem állítottak azonban isteneiknek sem templomot, sem szobrokat, csupán a hadak urának emeltek áldozati oltárt, amely többnyire földhalom tetejére épült, s amely földhalom tetejébe ősi kardot tűztek, hegyével felfelé állítva. (Ilyesmi kardba léphetett a pásztorfiú legelő barma, s az így lelt kardot vitték, mint isten kardját Attilának.) A kardállítás ilyen szokása a székelyeknél még a legutóbbi évszázadokban is dívott. Ammianus Marcellius az alánokról írja, hogy: ...Se templom, se szentély náluk nem található... hanem barbár szokás szerint meztelen kardot szúrnak a földbe, s azt hadistenként, az általuk birtokolt terület oltalmazójaként áhítatosan tisztelik.” (Ammiani Marcellini Rerum Gestarum Libri XXXI. (2). Szepessy, 1993. 590.)
Az „összehasonlító kutatások alapján tudjuk, hogy kardot hegyével felfelé a földbe ásni keleti eredetű szokás, amelynek nyomait Hérodotosz szkítáitól kezdve a háromszéki székelyekig lehet követni, és a magyar népmesékben is gyakran fellelhetjük.” (Eckhardt 1940. 151.) A földbe dugott kardokra vonatkozóan Grexa hangsúlyozza, hogy kizárólag csak Székelyföldről ismerünk földbe szúrt kardokat. (Lásd továbbá Heller 1912.) (Benkő Elek a Székelykeresztúri Múzeum 330. leltári számon nyilvántartott mükénéi típusú bronzkard. Homoróddaróci (Udvarhelyszék) bronz kard. A Sepsiszentgyörgyi Székely Múzeum őrzött, illetve dokumentált kardok: a pávai erdőben, a bodzai hegyek között a Manicsel-hegykúpba szúrt, előbbi XIV.-XV. századi, utóbbi XIII—XIV. századi kardja, amelyet a dálnoki erdőben egy hegynek a csúcsán találtak, és beszélnek az ún. Istenszékén hegybe szúrt kardról is. (Legújabban Tomka Péter talált ilyen leletet Ravaszd község mellett. Erdélyi lstván szíves közlése szerint.)
A szkíták birodalma a szarmata népeknek évszázadokon keresztül tartó folyamatos támadásainak következtében két részre szakadt: a dunai Szkítiára és a Krím-félszigetére és környékére. Új fővárosuk a mai Szimferopol melletti Neapolis lett, ahonnan még Augustus császár udvarába is küldtek követséget.
A szarmaták törzsszövetségében számos jelentős népet egyesítettek: roxolánokat, aorsokat, jazygokat, alánokat és számos más, név szerint nem ismert, de etnikai és kulturális szempontból rokon népet. Plinius még a turcea népet is megemlíti a sauromaták népei között, ahogyan Pomponius Mela is.
A szarmata törzsek uralma délorosz sztyeppéken a IV. századig egy új, nagy és erős népszövetség megjelenéséig tartott, akiket a legenda szerint menekülő szarvasünő vezetett át a maeotiszi ingoványokon. Utirgur és Kuturgur, a két testvér a szarvast követve érnek ki Szkítia termékeny és gyönyörű legelőire és vezetik az új hazába népüket, a hunokat.
A régi helyi szkíta hagyományokat és történeteket az új beköltözők, a szittya birodalom területének új urai is jól ismerték és amit ezekből magukra tudtak igazítani, továbbörökítették a már róluk szólókkal egyetemben, amely történeteket napjainkig megőrzött a népi emlékezet: ránk hagyományozták ezen népeknek leszármazottai, kultúrájuknak örökösei.
Minden változás, váltás és történelmi vihar ellenére is a korai mondakincsünk és utóélete a megszakítatlan szellemi folyamatosság bizonyítéka (Katona Imre: A magyar honfoglalás mondaköre. Honfoglalás és néprajz. Balassi, Budapest, 1997. 272.)
Az Európát megfélemlítő hun nagykirály alakja körül már életében kialakult az uralmát erősítő, küldetését igazoló legendás nimbusz. A szervezői zsenialitással és uralkodói vasszigorral egybetartott világbirodalom urának tisztában kellett lennie ezen közszájon forgó történetek jelentőségével és hasznával. Bölcsességének nemcsak dicsérete, de nyilvánvaló meglétének bizonyítéka is, hogy nemcsak igyekezett a róla szóló legendáknak megfelelni látszatban és tettekben egyaránt, hanem ezeket a történeteket szaporítani is igyekezett. Józan eszére vall, hogy miután minden kincsét, aranyát, drágakövét nem tudta volna magára aggatni, míg mások a kevesükkel igyekeztek tündökölni, ő az egyszerűségével, tisztaságával, mértékletességével tűnt ki alattvalói közül, emelkedett föléjük, aminek módjáról a szkíta történetekből értesülhetett, és eredményességéről a már kipróbáltak szerint meggyőződhetett. Nyilvánvalónak kell tekintenünk, hogy a két név - Ateász és Attila, melyeknek pontos formáját és eredeti hangzását, kiejtését nem ismerjük - hasonlósága is szerepet játszott ebben.
A hunok nagy királyának személyét érintő legendák egyik legkülönösebb és legkevésbé értelmezett része a „kutyafül”. A nyugati források ellenszenves ábrázolásából született meg a kutyaképű olasz Attila, akinek kopasz feje van és hosszú hegyes fülei, mint a kutyának. Már a korabeli gondolkodók is igyekeztek ennek a képtelenségnek a magyarázatát megtalálni. Így jutottak el Jordaneshez, aki ugyan erről a portréról mit sem tud, de ír Attila őszbe vegyülő szakálláról: canis aspersus, amit félreolvastak, tévesen: canis aspectusnak, azaz kutyaképűnek értelmeztek. Az olasz kutyahagyománynak nyomát sem találjuk meg más európai népek irodalmában. De Itáliában szívósan tartja magát, még a XVII. században is vernek érmeket a kutyafülű, horgas orrú Attiláról.
Nyomába eredtünk ennek a kutyaképű történetnek, és - általunk érdekesnek tartott - forráshoz jutottunk el.
Asszarhadon király asszír krónikái egyelőre a legrégibb dokumentumok, amelyek alátámasztják a hagyománynak az i. e. VII. században való létezését, hogy a vezért kutya néven tisztelték. E krónikák megírják, hogy a nomádok az észak-kaszpi pusztákról a hegyszorosokon keresztülhatolva benyomultak az oroszlánok tanyájának határaira (i. e. 673). Iszpaka vezér vezette őket, kinek neve népének nyelvén kutyát jelentett. Az eredetmondák a türkök ősszülőjének rangjára emelte a kutyát (később farkast). A kirgizek például a vörös agár (kyzil taylak) utódainak tartják magukat, amely eb egy királylányt és kísérőit, szám szerint negyven lányt (kyrk kyz!) részesített kegyeiben. Egy máshonnan származó legenda szerint a hercegnő és kísérete az Isszik Kul-tó fehér habját kóstolta meg, s ezután valamennyien anyának érezték magukat. Valószínű azonban, hogy itt is a „kutya van elásva”, ugyanis a fehér hab kirgizül: ab-kobok. A tobolszki tatároknál a mondabeli hős-előd az ab-kobek, azaz a fehér eb nevet viseli. Az ak-nogajok az ab-kobok-ot (fehér eb) tartják ősüknek. Az oguz-karluk nyelvjárásokban „köbök” (kobjek) = kutya. A kobjak név a türk törzseknél széles körben elterjedt név volt. Maga a nogaj népnév is kutyát jelent (nogaj mongolul = kutya). A törököknél Rum Szeldzsukidáinál létezett egy Szaleddin Kobjak nevű vezír, a lumeneknél a XV. században Kopek nevű vezér és a kijevi Szvjatoszláv által 1184-ben legyőzött kipcsak kán neve Kobjak volt.
A Koncsak mint embernév népszerű volt a nyugati türk területeken is. Változatai: Kaniska, Kanis, a kazah nyelvben Kahys, a mai napig léteznek. De ilyen néven hívtak kusán uralkodót is, lásd Kaniska király nevét. A szó átment a latinba: canis = kutya, de canis(transl) = marakodó ember, és canis = kutyadobás, azaz, ha a kockajátékban minden kockán az egyes kerül felülre, akkor: kutya szerencséje van (vesd össze Claudianus római krónikásnak a hunokról feljegyzett adataival, miszerint a hunok szenvedélyes kockajátékosok, akik állandóan maguknál hordják csontkockáikat, s még a csaták előtti percekben is hajlandóak kockázni!).
Ugyanez a kan-is, a vezérkutya eszmerendszere magyarázza a türk-mongol kán (han, kaan, kagan) és ebből a szláv kanisz (knyáz) titulusokat is. Mindenesetre a magyarban a nagy ember még ma is nagy kutya! Iszpaka vezér neve a méd szpaka = kutya szóból származik tovább a görögbe: spax = kutya. Cyrus király nevelőjét Spacosnak hívták, és feljegyezték róla, hogy eredetileg pásztor volt. Az Aranyhorda kánjának méltóságneve izbak volt, innen származik a méltóságot továbbhordozó nép neve is: üzbag.
Európába a hunok hozták magukkal azt a legendát, hogy Attila király a kutyától származott. A méltóságos leszármazás eredete a kései itáliai hagyományban eltorzult, és ikonográfiájában így vált a hunok nagy vezérének alakja kutyafülűvé.
A hun és kusán kapcsolatoknak több érdekes régészeti dokumentuma van: például a győri Széchenyi téri hun sírból előkerült Sabar kusansah (kb. 281-293) bronzpénze (a kusán az örményeknél és az araboknál a magyarok egyik elnevezése »Huszka, 152. I lap«), amelyik nyilvánvalóan Kusansahr területéről származik, akárcsak a wolfsheimi híres lelet aranycsüngője rthshr, azaz Artaxsahr nevével, aki nem más, mint a 303-310 között uralkodó hun kusán uralkodónak, Artaxsahrnak a neve (nem tévesztendő össze a szasszanida I. Artaxsharral «226-24», akit egyébként is Ardeshir néven emlegetnek.) A történelmi előzmények szerint a türkök betörtek Kusansahr területére (ezek a türkök hunok, hiszen itt a türk név a hunokat jelölő modernizálás), és Artaxshar kusansah ellenük harcolva esett el. Méltóságjelző nyakperece (torques) így került a később Európába költöző és a rajna-vidéki Wolfsheimig (Rheinhessen) eljutó hun vezér tulajdonába (társlelete a Strasbourg melletti Mundolsheimben került elő, olyan vidéken, amelyet a mai térkép Hunsrück meg Zabergau néven jelöl!). (Aetius 440-ben a Rhone mentén, Lyontól délre egy alán törzset telepített le az elhagyott földekre, majd 442-ben újabb alánokat hozott Gallia központjába, Orleans mellé. Gábriel Groley, az Aube-i Akadémiai Társaság elnökének 1969-ben Troyes-ban megjelentetett műve a hunok tömeges ottani letelepedéséről ír!)
Számtalan pusztai nomád sírban leltek poharat az eltemetett kezénél. Nem kitérve a több évezredes előzményekre és székelyeknél még nemrégiben is gyakorlott „boldogasszony poharának” rítusára...
A lehető legjobban az emeli ki e tárgy rituális fontosságát, hogy valamennyi pusztai kőbálvány (kamennaja baba) edényt tart a kezében. Nizámi közlése szerint a nomád türkök az iszlám felvétele előtt a Csészés bálványt istenség gyanánt tisztelték.
A sírok fémedényeinek és a kőszobrok edényeinek alakja közötti meghökkentő hasonlatosságra már sokan felfigyeltek. Ezért a kőfigurákat sírszobroknak tekintették, amelyek az elhunytakat személyesítették meg. A korhányokon Mongóliától Magyarországig álltak ezek a csészés kőbálványok, a feltámadás istennőjének a jelképei. Mert ezek a csészés szobrok Isthort ábrázolják. Isthor a feltámadás istennője Babylonban. A tűznek, Tammúz felkelő napjának anyja.
HALASY-NAGY ENDRE
|