Messze még a huszonnegyedik óra

2008. szeptember 30. kedd Erdély.ma
Nyomtatás
Találkozás Kallós Zoltánnal<

 Találkozás Kallós Zoltánnal
Zoli bácsi, mint a falusi öregemberek, a kollégium bejáratánál üldögélt, Sajó kutya buksiját simogatta. Borostásan, talán kicsit fáradtan is. Nyolcvankét évesen. Üldögélt birodalma közepén, lelki nyugalomban, bölcs derûvel szemlélve mindazt, ami megtörtént, s amin már aligha lehet változtatni. A középiskolás diákoknak, akik közül bizony senki sem ismerte a nevét, a Szórvány-kollégium történetérõl, a hagyományok fontosságáról beszélt. Zoli bácsi 1992-ben hozta létre a nevét viselõ alapítványt, hogy szociális, kulturális segítséget nyújtson a szórvány magyarság tehetséges, jobb sorsra érdemes gyermekeinek.

Az alapítvány legtöbb tevékenysége Válaszúton, a Kallós-kúrián zajlik. A hazai és külföldi néptánc-kedvelõ fiatalok körében népszerûségnek örvend az évente megrendezendõ nemzetközi népzene és néptánc tábor. Ez volt az elsõ, amit több követett. Ma már a gyerek-, oktató- és alkotó táborok mellett felnõttképzéseket is szerveznek. 2007 márciusában avatták az új, hetven férõhelyes Szórvány-kollégiumot, amely a Kallós-kúria öthektáros gyümölcsösével kellemes kikapcsolódást biztosít.

A tárgyi folklór több ezer darabjából álló magángyûjtemény, Kallós Zoltán életmûvének egyik fontos része. Ma még szinte egymáson hevernek a tárgyak, igazából csak Zoli bácsi ismeri õket, származási helyüket, történetüket. Hamarosan méltó helyük lesz, s akkor a látogatók még árnyaltabb képet kaphatnak a gyûjtemény gazdagságáról. A kiállított dísztárgyak, szõttesek, népviseletek nemcsak számos érdeklõdõt vonzanak, hanem a néprajzkutatókat is.

Négyszázan a kulturális táborban

A Kallós Zoltán Alapítvány kiemelten fontos tevékenysége a Válaszútról, illetve a környékbeli falvakból származó, szociálisan hátrányos helyzetû négy-tízéves gyerekek nevelése és oktatása, bentlakásos rendszerben. Az anyanyelvi oktatást huszonöt évnyi szünet után 1999-ben sikerült újraindítani a faluban. Ma már több mint húsz településrõl ingáztatják a tanulókat. Számukra az alapítvány biztosítja a napi ötszöri étkezést, a szállást, a délutáni oktatást, az orvosi ellátást, a tanszereket, a ruházati kellékeket és a hétvégi hazautazást. A szülõk nem képesek fedezni ezeket a szolgáltatásokat, mert ezen a vidéken az országos átlagnál nagyobb a munkanélküliség. A költségeket különféle támogatásokból, pályázati forrásokból, saját bevételbõl fedezik.

- Az idén nyáron négyszáz résztvevõje volt a nemzetközi tábornak - mondja Kallós Zoltán -, akik egész nap a magyarság kultúrájával ismerkedtek: a tánccal, a viselettel, a népdalokkal. Mindenki legalább harminc új népdallal a tarsolyában távozott a táborból.

Balázs B. Gyöngyi tanító néni, az alapítvány elnöke, miközben az eredményeket sorakoztatja, elmondja, hogy Kallós Zoltán teljes vagyonát átadta az alapítványnak. - Az alapítvány az õ családja. Nyolcvankét évesen is azért dolgozik, hogy továbbéljen, ami olykor megsemmisülni látszik, hiszen egyre nehezebb az itteni sors vállalását elérni. Minden gyereknek van egy keresztszülõje. Olyan ember, aki vállalja a tanulási, kollégiumi költségeket, hiszen ezek a gyerekek nagyon nehéz körülmények közül érkeznek. A keresztszülõk segítsége nélkül sokkal nehezebb lenne.

Amikor Kallós Zoltánt arról faggatom, hogy elérkezett-e már a huszonnegyedik óra, amikor még megmenthetõk a tárgyi kultúra emlékei, lejegyezhetõk a történetek, a balladák, ébren tarthatók az énekek, mosolyog: van még mindig mit gyûjteni, messze van még a huszonnegyedik óra. S ennek igazolására megkér egy kislányt, aki a faluból szaladt föl egy félórára: énekeljen néhány dalt. Aztán a diákok következnek, mert mégsem maradhat szégyenben az ember.

Hencidától Boncidáig

A modern kollégiumi szobába bevilágít egy lámpa. Sokáig nem tudok elaludni. Meleg az éjszaka, meg aztán eszembe jut, amit délután Boncidán tapasztaltunk. Hencidától Boncidáig skandáltuk az autóbuszon: „Most végre meglátjuk Boncidát!” Meg is láttuk a Bánffy-kastélyt, amely néhány nappal ott jártunk elõtt kapta meg az Európa nostra-díjat. No, nem az épületegyüttes, hiszen azt felrobbantották, hanem a mai helyreállítók. Alapos, szép munkát végeznek - öten, hatan.

- Mikor lesz ennek vége? - kérdezem a vezetõt. - Ahogyan a lehetõségeink engedik - válaszol talányosan. Kiderül, hogy többen is dolgoznak a helyreállításon, diákok, egyetemisták, fõképpen fiatalok. Táborba gyülekezve, odaadva a munkájukat, a hitüket, a szeretetüket, a vágyukat: egyszer még teljes pompájában látható lesz a kastély. Hát emiatt a hit miatt nem tudok elaludni, mert az kavarog a fejemben, hogy a nem is olyan távoli Magyarországon az emberek inkább azt keresik, ami elválasztja õket, s nem azt, ami eggyé varázsolhat fiatalt és öreget, múltat és jelent. Feláldozzák magukat az olcsó politikai játszmák oltárán, ahelyett, hogy a tartalmas élet mindennapi és ünnepi pillanatait keresnék.

Nagy István Attila
klubhalo.hu

* * *

Kallós Zoltán 1946-ban végezte el a Tanítóképzõt Kolozsvárott, majd a Gheorge Dima Zeneakadémián tanult tovább. 1946–1950 között Magyarvistán, 1956-tól 1968-ig pedig Lészpeden volt tanító. 1958-ban rövid idõre bebörtönözték a politikai nézetei miatt. 1969 óta szabadfoglalkozású. A táncház-mozgalom egyik megalapítója Kolozsváron. Néprajzi gyûjtõtevékenysége mind az énekes és hangszeres zenére, mind a népszokásokra kiterjed; mintegy tizenötezer mezõségi és csángó népdalt õrzött meg az utókornak. Tucatnyi hanglemeze, és számos, alapmûnek számító népballada-kötete jelent meg. 1992-ben egyszemélyes alapítványt hozott létre. (Wikipédia)
Módosítás dátuma: 2008. szeptember 30. kedd