Az elmúlt években szinte észrevétlenül újra benépesült a nemzetközi popvilág egyik legbiztosabb sikerrel kecsegtetõ porondja, a lánycsapatokat és más, "megcsinált" énekesnõket felvonultató csajpop-színtér. A
Sugababes
A vállaltan "igényes zenét" hallgatók körében nagy hagyománya van leszólni a legtöbb énekesnõt vagy lánycsapatot, és a fõ érv ilyenkor az, hogy mások írják a számaikat, és különben is csak értéktelen slágerzene, tucatáru, amellyel maximum csak a tizenéves lányokat lehet becsapni. Sokak szemében eleve szentségtörés egy Ronettes- vagy Supremes-számot összehasonlítani a Beatles-szel vagy a Stones-szal, vagy hogy mai példát mondjunk, képtelenségnek tartják, hogy mondjuk egy Spice Girls vagy egy Britney Spears-dal jobb legyen egy U2-slágernél.
Pedig hát miért is ne? A mindenkori sztárénekesnõk (és énekesek!) mögött a legtöbbször vérprofi és kipróbált dalszerzõk és producerek állnak, akik ugyan sokszor megelégednek a langyos középszerrel, de esetenként egészen elsõrangú popszámok is kikerülnek a kezük közül.
Ha végigtekintünk a rocktörténelmen, akkor igen sokan esnek a "megcsinált pop" kategóriába. Kezdve Elvis Presleytõl, aki a Leiber-Stoller, illetve Pomus-Shuman szerzõpárosok dalaival lett a mûfaj királya, a Supremesen át a Phil Spector forradalmi stúdiótechnikáját igénybe vevõ számtalan énekegyüttesig. Ezek manapság mind elismert, túlzás nélkül legendásnak is nevezhetõ elõadók, akiken senki nem kéri számon, hogy miért nem a saját számaikat játsszák.
Ezzel csak arra szeretnénk rámutatni, hogy nincs értelme kritériumokat felállítani a minõség kapcsán, ha valami jó, akkor az jó, függetlenül attól, hogy ki írta. Így aztán el is jutottunk oda, hogy az elmúlt években egyre többen voltak, akik csak maguknak merték bevallani, hogy ez vagy az a Kylie Minogue- vagy Madonna-szám tetszik nekik, pedig ezen nincs mit szégyenkezni. Fokozottan igaz lehet ez az elmúlt két-három évben, ugyanis több remek dalszerzõ is elõkerült, és velük párhuzamosan persze egy sereg új - fõként nõnemû - elõadó, hol egyesével, hol csapatosan. A Sugababes, a Girls Aloud vagy Rachel Stevens dalait már a kritikusok is elismerik, és ezzel párhuzamosan egyesek már egy új, sokadik pop aranykorszakról cikkeznek, ami talán túlzás (a legtöbb ilyen kijelentéshez hasonlóan), ám mégis érdemes velük foglalkozni, hiszen többen még viszonylag ismeretlenek a magyar közönség elõtt.
A csajok közül nem feltétlenül "készre gyártott" mindegyik, és van olyan is, amelyik nem feltétlenül a tinilányokat veszi célba, de épp elég sok tûnt fel a közelmúltban ahhoz, hogy néhány aktuálisat kiválasszunk közülük.
Sugababes
A brit csajtrió ugyan már a harmadik lemezénél tart, de több szempont is indokolja, hogy foglalkozzunk velük. Egyrészt a Sugababes a sznobok által talán leginkább elismert lányegyüttes, és több kislemezük is a 21. század mainstream popzenéjének legjavába tartozik. Mindennél fontosabb apropó pedig a nemrég megjelent új album, amely a trió eddigi legsikeresebb lemezeként a brit albumlista elsõ helyén nyitott. A multikulti hátterû Sugababest három gyerekkori barát, Siobhan Donaghy, Keisha Buchanan, és Mutya Buena alapították még 1998-ban, és 2000-ben - még javában tizenévesként - szerzõdéshez is jutottak. Elsõ slágerük, az Overload még abban az évben befuttatta a zenekart, amely máris a Spice Girls méltó örökösének kiáltottak ki, és nemhiába, hiszen a többi, akkor mûködõ brit lánycsapat közül az All Saints már kifutóban volt, míg az Atomic Kitten kevésbé volt tehetséges.
A Sugababes-lányok ugyanis tevékenyen részt vettek a dalszerzésben is, melyhez az elsõ lemezen Cameron McVey producer nyújtott segítséget, majd a második lemez (Angels With Dirty Faces) már két No. 1 slágert is fialt Nagy-Britanniában: a Gary Numan new wave klasszikusát (Are Friends Electric) és Adina Howard R&B slágerét egyesítõ Freak Like Me mellett a Round Round is 2002 nagy slágerének bizonyult. Ezen már a Xenomania nevû dalszerzõ/producercsapattal dolgoztak együtt, amelynek érdemes megjegyezni a nevét: a Brian Higgins vezette kollektíva felelõs számos fülbemászó mai slágerért, így a Sugababes több daláért is.
A sikerbõl azonban Donaghy már nem vehette ki a részét, még a második lemez megjelenése idején távozott a csapatból, és a helyét Heidi Range vette át. A Sugababes akkor már díjakkal is elismert popegyüttes volt, és bár Three címû harmadik lemeze nem volt annyira jól sikerült alkotás, mint elõdje, ez is produkált újabb slágereket. A két hete megjelenõ új album, a Taller In More Ways viszont a cukibabák elsõ No. 1 nagylemeze lett, fõként a Push The Button perfekt popjának köszönhetõen, amely már harmadik hete vezeti a brit listát (e sikerdal mögött az amerikai R&B maestro, Dallas Austin áll).
A lemezen ismét van pár dal, melyet kevesen várnának ilyen elõregyártott lánybandától, így a Red Dress, vagy a Personal Jesus-t megidézõ It Ain't Easy. És bár az élõ fellépésben már hátrányban van a Sugababes egy igazi rockzenekarral szemben (errõl magunk is meggyõzõdhettünk tavaly a Szigeten), ettõl még joggal lehetnek büszkék a lányok arra, amit eddig elértek - és itt nem csak az eladott lemezek példányszámára gondolunk.
Girls Aloud, Rachel Stevens
Girls Aloud
A csapat egy tévémûsor, az ITV-n futó Popstars: The Rivals eredményeként alakult meg 2002 novemberében. Nadine Coyle, Cheryl Tweedy, Sarah Harding, Nicola Roberts és Kimberley Walsh nem ismerték egymást, mielõtt több ezer másik lánnyal együtt jelentkeztek a mûsorba, de végül ötüket választotta ki a közönség és a zsûri, és egy hónappal késõbb már vezették is a brit slágerlistát a Sound Of The Underground címû kislemezükkel. A mûsor egyébként párhuzamosan ezzel egy fiúcsapatot is létrehozott, ám a One True Voice nevû együttes jóval kevésbé volt sikeres.
A lányok viszont egy újabb sikeres és túlzás nélkül elsõrangú kislemez után (No Good Advice) a következõ évben felvették elsõ nagylemezüket, és további slágerekkel folytatták diadalmenetüket, amiben elõnyös adottságaik és nem utolsósorban jó megjelenésük mellett az is közrejátszott, hogy a Sugababes kapcsán már emlegetett Xenomania kollektíva kimondottan erõs, ötletesen hangszerelt popdalokat írt számukra, amivel a lánygruppok szokásos közönségén kívül a mûfaj felé kevésbé nyitott kritikusokat is megnyerték a produkciónak.
A tavaly decemberben megjelent második album (What Will The Neighbours Say?) aztán a számos sláger (Love Machine, I'll Stand By You, Wake Me Up) mellett végre teret adott a lányok dalszerzõi tehetségének is (mindegyikük írt egy-egy számot a lemezen), és ezzel végleg a Sugababes legnagyobb riválisaivá váltak. A nyáron egy újabb top 10 slágerrel jelentkeztek (Long Hot Summer), és állítólag még az idén kijön a Xenomania boszorkánykonyhában készülõ harmadik lemez is. Ez még inkább bebizonyíthatja, hogy a Girls Aloud sokkal több annál, mint amit az ember egy tévémûsorban összeszedett lánycsapattól reálisan elvárhatna.
Rachel Stevens
A most 27 éves énekesnõ az S Club 7 nevû, héttagú fiú-lány vegyes popcsapatból nõtte ki magát trendi elektropop-dívává, ami ugyancsak nem egy szokványos karrier. A valóban kiskorú rajongótáborra szabott S Club 7 2003-as feloszlása után az egyik legszexibb brit celebrityvé választott Rachel Stevens maradt a csapat egyedüli sztárja, aki reményekkel nézhetett szólókarrierje elé. Ehhez elõbb Cathy Dennist hívta segítségül (õ írta többek között Kylie Minogue legnagyobb slágereit), illetve Robbie Williams "házi szerzõjét", Guy Chamberst. Ennek eredménye volt a Funky Dory címû elsõ nagylemez.
Ezután jött "az igazi", a norvég Richard X, aki mesterien ötvözte a nyolcvanas évek hûvös elektropopját a modern, slágeres hangzással, és ennek lett köszönhetõ a tavalyi Some Girls, Rachel eddigi legnagyobb sikere. Ha párhuzamot keresünk a Rachel Stevens - Richard X együttmûködésre, egyértelmûen a Goldfrapp glam-diszkója ugorhat be (Strict Machine vagy az Ooh-La-La például), bár az is igaz, hogy Rachel saját személyiségébõl jóval kevesebbet mutat meg, mint Alison Goldfrapp. Annál érdekesebb viszont, hogy a kezdetben egyáltalán nem slágeres Goldfrapp harmadik lemeze hatalmas siker lett Nagy-Britanniában, addig a tinipop langyos vize helyett egyre markánsabb hangvételû dalokkal jelentkezõ Stevens szép lassan elvesztette tinédzser rajongótáborát.
Idei kislemezei (Negotiate With Love, So Good, I Said Never Again (But Here We Are)) hiába remekül sikerült darabok, csak a brit lista 10. helye körül értek célba, és a héten megjelenõ második lemez, a Richard X mellett két dal erejéig a Xenomaniát is csatasorba állító Come And Get Me sem szerepel fényesen. Ezek szerint a szélesebb közönség már nem vette a lapot, míg a szofisztikáltabb popzene rajongótábora nem találta elég hitelesnek Rachelt, ami a lemez ismeretében igen nagy kár.
Annie, Robyn, Charlotte Church
Annie
Ennek a norvég énekesnõnek is Rachel Stevens sorsa jutott: a kritikusok és az internetes zeneblogok körében istennõ, ám a lemezeladási adatokban annyira nem mutatkozik meg mindez. A bergeni Anne Lilia Bergen-Strand 1999-ben jelentkezett elsõ kislemezével, amely inkább a klubokban aratott sikert, de a reményteli debütálást egy tragédia követte: élet- és alkotótársa, Erol nagyon fiatalon, 23 évesen meghalt, és az énekesnõnek évekbe tellett, amíg túltette magát mindezen. Végül aztán sikerült, és újabb segítõtársakat talált, akikkel már sikerült nevet szereznie magának az amúgy igencsak élénk norvég elektronikus zenei színtéren.
Az igazi nyereséget azonban a színtér nagyágyúja, a Röyksopp és persze az elmaradhatatlan Richard X érkezése jelentette, és az õ bevonásukkal készült el tavaly az Anniemal címû album, amely két kisebb slágert is fogant (Chewing Gum, Heartbeat, elõbbi a brit top 30-ba jutott be, utóbbit az amerikai dance listán jegyezték). Az Anniemal ennek ellenére inkább megmaradt kultuszlemeznek, ami azért furcsa, mert egy rendkívül széles körben is élvezhetõ, ízléses poplemezrõl van szó, melyet egyszerre találhatnak vonzónak Madonna vagy Kylie rajongói ugyanúgy, mint a Saint Etienne kifinomultabb elektronikus popzenéjéért lelkesedõk. Mindenesetre Annie most megjelentet egy mixlemezt is DJ Kicks címmel, melyen fõként elektropop és újhullámos számokkal dolgozik, amely eddigi munkássága alapján egyáltalán nem meglepõ.
Robyn
Robyn Carlsson a popzenei nagyhatalom Svédországot képviseli az összeállításunkban, de korántsem csak szülõhazájában sikeres. A most 26 éves énekesnõ szülei utazó színházával beutazta Európát gyerekkorában, majd hazatérve egyre több érdeklõdést mutatott az éneklés iránt. Mivel ehhez tehetsége is volt, már 16 éves korában lemezszerzõdést kapott, és a Robyn Is Here címû debütlemeze elsõ lett Svédországban, de röviddel késõbb nemzetközi szinten is befutott. Robyn akkor még igazi "eurotrash" zenében utazott, slágerei az R&B-hatásokat sikeresen ötvözték a kommersz dance pop hangzással, és ennek köszönhetõen két száma is top 10 sláger lett Amerikában (Do You Know (What It Takes), Show Me Love).
Ez azonban csak kérészéletû siker volt, további lemezei csak a svéd piacot hódították meg, azonban idén Robyn is hallgatott az idõ szavára, és Robyn címû, õsszel immár a saját kiadójánál megjelent albuma kiválóan illeszkedik a Sugababes, Rachel Stevens, Annie-vonalba, azaz elegáns és finom, modern poplemez, amelyre érezhetõen szintén hatással volt az elektropop-reneszánsz is. Feltûnik például az albumon a mûfaj svéd sztárja, a Knife is a Who's That Girl címû számban, míg az elsõ kislemez, a Be Mine három hétig vezette a svéd slágerlistát. Könnyen lehet, hogy Robyn nevével nemsokára újra felbukkanunk a nemzetközi listákon is, ráadásul most már sokkal inkább megérdemelné.
Charlotte Church
A brit popzenei színtér legújabb sztárja ugyan még csak 19 éves, viszont csak a popmezõnyben új: a klasszikus zene kedvelõi már régóta ismerik a nevét. Az egyedi szoprán hangú walesi énekesnõ már 12 éves korában ismertté vált, és a Voice Of An Angel címû albumából csak Nagy-Britanniában 600 ezer kelt el, ami klasszikus zenei lemezek esetében nem túl gyakori. Church azonban Amerikában is befutott, és hamarosan már a csak popsztároknak kijáró marketing kíséretében jelent meg második lemeze, miközben a II. János Pál pápa tiszteletére rendezett karácsonyi koncerten ugyanúgy fellépett, mint a walesi herceg születésnapján. Még George W. Bushnak is bemutatták, aki állítólag meg is kérdezte tõle, hogy melyik amerikai államban található Wales.
Church már igazi sztárnak számított Nagy-Britanniában az új évezredben, ahol a bulvársajtóban is rendszeresen szerepel (legújabban Gavin Henson rögbijátékossal folytatott viszonya okán), és úgy tûnik, a popsztár életmódhoz poplemezt is szeretett volna, mert idén nyáron meglepetésre egy vérbeli poplemezzel tûnt fel a listákon. A Tissues And Issues be is tört a brit top 5-be, míg elsõ kislemeze, a soul hatásokat tükrözõ Crazy Chick a 2. helyig jutott. Más kérdés, hogy a Tissues And Issues nem egy erõs lemez, és Guy Chambers illetve Gary Barlow nem igazán váltak be dalszerzõként, így az albumon csak kevés jó dal található, amit a kritikusok sem mulasztottak el megjegyezni. Remélhetõleg Charlotte legközelebb jobban választja meg a segítõtársait, és nem menekül el a popszíntérrõl.
Tatu, Kelly Clarkson, Pussycat Dolls
Tatu
Az orosz tinipop-szenzáció sztorija kellõ nyilvánosságot kapott Magyarországon is, úgyhogy vélhetõen valamennyi olvasó emlékszik a Julia Volkova és Lena Katina közötti valós viszonyra vonatkozó tengernyi találgatásra, melytõl most inkább eltekintenénk. Helyette koncentráljunk a zenei karrierre. A duó ötlete egy reklámfilm-producer, Ivan Sapovalov agyából pattant ki, aki Beata Argyejevával közösen dolgozta ki a leszbikus diáklány imázst, az elsõ lemezhez azonban nem kisebb nevet sikerült megnyerni, mint a világhírû producert, a Frankie Goes To Hollywoodtól kezdve Tina Turneren át a Texasig számos világsztárral dolgozó Trevor Hornt. A siker nem is maradt el, noha ebben igen nagy szerepet játszott az All The Things She Said botrányos klipje, ugyanis nem sok emlékezetes dolog volt az elsõ nagylemezen, egy bizarr Smiths-feldolgozástól eltekintve.
A most megjelenõ Dangerous And Moving viszont egy üdítõ folytatás, sokkal karakteresebb és erõsebb, mint az elsõ album. A hibátlantól ugyan messze van, de jóval több az értékelhetõ dal rajta, és egy olyan munka, amely már megáll a saját lábán is, az ál-leszbikus pózolások nélkül. Trevor Hornon kívül még feltûnik a lemezen Sting vagy Dave Stewart is, de több kritika szerint is a lemeznek az "oroszos" motívumai ütnek igazán, elsõsorban az oroszul is énekelt albumzáró Obezyanka Nol. A brit top 10 sláger All About Us pedig az eddigi legjobb Tatu kislemez, amely ráadásul a klip nélkül is élvezhetõ, és a mainstream rádióslágerek közül a kevés hallgatható közé tartozik.
Kelly Clarkson
A 23 éves Kelly Clarkson az amerikai Megasztár, az American Idol döntõjét nyerte meg 2002-ben. A texasi lány eleinte Hollywoodban próbálkozott a középiskolai tanulmányok befejezése után, de mivel ott nem termett számára sok babér, inkább hazatért, és türelmesen várt a nagy lehetõségre, amely a tévés vetélkedõ formájában jött el számára. Itt tízezer jelentkezõ közül jutott be a döntõbe, ahol nemcsak a zsûrit vette a lábáról remek hangjával és szimpatikus viselkedésével, de a tévénézõk milliói is döntõen õt látták a legjobbnak. A gyõzelmét követõen Kelly egymillió dolláros lemezszerzõdést írt alá az RCA céggel, és 2003-ban meg is jelent bemutatkozó lemeze, a Thankful.
Az album táncolható, jól megírt popszámokat tartalmaz - semmi eget rengetõ tehát, de az amerikai mainstream poptermés legjavát mégis maga mögé utasította mind kereskedelmi téren, mind pedig a színvonalát tekintve. Ennél is nagyobb dobásnak bizonyult a második lemez, a tavaly megjelenõ Breakaway, amely sokkal rockosabb és érettebb hangzású, mint elõdje, ráadásul megtalálható rajta az idei év egyik legnagyobb világslágere, a Since U Been Gone. Nem kizárt, hogy Clarkson, akinek könnyedén átjön a PR-púderen keresztül is a karizmája, rövidesen a legnagyobb sztárok közé kerülhet.
Pussycat Dolls
A legújabb lánycsapat Amerikából érkezett, és már elsõ slágerével, a Busta Rhymes vendégszereplésével készült Don't Cha-val benyújtotta igényét a világuralomra. Pedig a Pussycat Dolls eleinte egy Los Angeles-i táncrevü elnevezése volt, melyet egy koreográfus, Robin Antin alapított. A hamar híressé váló revüszínháznak idõvel olyan sztárok lettek tagjai egy-egy estére, mint Gwen Stefani, Christina Aguilera, Pamela Anderson, Kelly Osbourne, Pink vagy éppen Britney Spears.
Ennél is többre vágyott azonban az alapító, és a Pussycat Dolls rövidesen igazi lánygruppá fejlõdött. A csapat feje Nicole Scherzinger lett, és mivel mind a hat lány meglehetõsen jól fest, egyértelmû volt, hogy a már sokszor bevált csajgrupp image legalább annyira alapszik majd a szexualitáson, mint a zenén. Igaz, utóbbiban sem akárkik segédkeznek, így a híres producer, Timbaland, no meg a Black Eyed Peas zenefelelõse, w.illiam segédkezett a dalok összerakásában. Ennek megfelelõen a nyáron megjelent PCD címû bemutatkozó lemez profi munka, de semmi több, egyértelmû, hogy megelégedtek a tizenéves lányok piacával.
Inkei Bence