Albrecht Sándor és János munkásságát bemutató kiállítás látható a pozsonyi Zenei Múzeumban
Megint nem tudjuk eléggé propagálni azt, ami jó – füstölgök magamban, Az Albrecht-család és a házi kamarazenélés hagyományai Pozsonyban címû kiállítást nézve. Aztán bosszankodásom alábbhagy, amikor arra gondolok, vajon egy betévedõ külföldi, aki semmit sem tud Pozsonyról, megértené-e ennek a kiállításnak az üzenetét? Egy számára ismeretlen muzsikusfamília – jobban mondva két zenész, mert csak apáról és fiúról, Albrecht Sándorról és Jánosról van szó – kottái, könyvei, berendezési tárgyai mennyire lehetnek számára érdekesek? Hisz ilyen, 19. századi polgári miliõt idézõ lakásbelsõt nyugati hazájában gyakran láthat, sokkal szebbeket is, az Albrecht-féle családi könyv- és kottatárnál jóval gazdagabbakat is. Még a hangszórókból szóló Albrecht Sándor-mûvek sem kell, hogy megfogják. Szép, szép, mondhatja, de hát csak amolyan zenei couleur locale, egy kismester a sok közül, mennyi nála jobb zeneszerzõ van.
Ez a kiállítás nem a külföldieknek, hanem nekünk, ittenieknek szól. Különösen Pozsonynak, és a pozsonyiak közül is legfõként azoknak, akik ellehetetlenítik a zeneiskolákat, konzervatóriumokat, és a Hummel-emlékház múzeumának megszüntetésén, a Hummel Társaság bomlasztásán munkálkodnak. Nem, mégsem nekik. Hisz nekik aztán semmi közük nincs ahhoz, ami Albrechték mûködésének lényege, ami túlmutat a holt tárgyakon, és ami – fantasztikus csodaként – épp a leépítõk, a „racionalizálók” ellenére és ellenében maradt fenn, és élt, él tovább. Meg sem értik, mi az. És nem is fogják megérteni soha, hogy mi volt az a megfoghatatlan valami, ami áthatotta a Káptalan utcai kis ház sokat látott falait, és mágnesként vonzotta a szép iránt fogékony lelkeket. Hogy minek voltak az õrzõi és a továbbadói Albrecht Sándor és János.
Az apa élete elsõ felét még olyan korban élte le, amikor büntetlenül lehetett ablakot nyitni Európára, és amikor még Pozsony, ez a több kultúra metszéspontjában álló város maga is Európa volt, egy miniatûr Bécs, pesti beütéssel, amelyet nem került el egyetlen szellemi áramlat sem. Könyvek, kották, külföldi lapok, eszmék cserélõdnek a polgári házakban, egy gimnáziumi tanár – mellesleg Dohnányi Ernõ apja – egy hallatlan újdonságot, röntgenkészüléket mûködtet, egy másik gimnáziumi tanár Lénárd Fülöppel, a majdani Nobel-díjas fizikussal kísérletezget, Lábán Rudolf, a kinetográfia késõbbi megalkotója színházi élõképeknél asszisztál, Bartók Béla végre hivatásos zenetanárnál, Erkel Lászlónál tanul... Él és pezseg a város, mûvészek és tudósok formálódnak a minden újra nyitott, termékeny szellemi közegben, amely azonban nem felejti a régiek érdemeit sem. Fõleg Klein Henrikéit, aki Erkel Ferenc tanára volt, Pozsony zenei életének fõ szervezõje, az Egyházzenei Védegylet alapítója, kezdeményezõje a város hivatásos muzsikusait és zenekedvelõit egybegyûjtõ zenei matinéknak, amelyek aztán egy további egylet, a Verein der Pressburger freien Künstler und Sprachlehrer létrehozásának ötletét adták.
Valami ilyen, Kleinhez hasonlóan meghatározó személyiség lett Pozsony zenei életében a Koessler-, Thomán- és Bartók-tanítvány Albrecht Sándor zeneszerzõ, karnagy és orgonista, a dóm regenschorija, a városi zeneiskola igazgatója. Vendégszeretõ háza érdekes társaságot vonzott, nemcsak zenészeket, képzõmûvészeket, hanem mindenféle rendû és rangú entellektüeleket, akik véget nem érõ vitákat folytattak mûvészeti, irodalmi, filozófiai, tudományos kérdésekrõl, és rendszeresen kamaramuzsikáltak. Ez a közös házi zenélés, amely a polgári otthonokban magától értetõdõ, sokak által gyakorolt tevékenység volt, és elterjedtsége, jó színvonala pozsonyi specialitásnak számított, szinte teljesen eltûnt a második világégés után. Igaz, eltûnt a régi pozsonyi famíliák többsége is, és az új rendszer nem kedvezett a társas összejöveteleknek.
A megváltozott viszonyok között is fenntartani a letûnt korok értékeit, a válaszfalakat és tilalomfákat nem respektáló nyitottságot, szellemi függetlenséget – ehhez bátorság kellett. Ezt csinálta Albrecht János, és ha igaz, amit Hermann Hesse mond a zenérõl, hogy tartást, erõt és méltóságot ad az élet nehézségeinek elviseléséhez, Albrecht tanár úr ezt adta az embereknek. Káptalan utcai háza a mûvészet aziluma volt, egy békés sziget, amelyet mintha egy jobb, emberibb korból felejtettek volna itt. Itt nem volt vasfüggöny, nem kellett vízum: szabadon lehetett vándorolni korokon és stílusokon át a mûvészetek végtelen birodalmában. Pedagógusi tevékenysége, tanulmányai, kottakiadásai, a régi századok zenemûveit feltámasztó együttes, a Musica Aeterna létrehozása, vezetése óriási munkabírásról tanúskodtak. „Mégis mindig be lehetett hozzá kopogtatni, valósággal szétosztotta, -ajándékozta magát, szebbé tette az emberek életét” – mondja a kedves teremõr hölgy, aki ezt a látogatóktól, a mester személyes ismerõseitõl hallotta. Hogy idejét, szellemi kincseit nem pazarolta méltatlanokra, bizonyítja ez a kiállítás is.
VOJTEK KATALIN