Felsõoktatásunk számára, félõ, mindössze két út marad: a regresszió és a kontraszelekció
Egyedül Fazekas József, a tudományos folyóirat fõszerkesztõje szólt röviden a lap struktúrájáról és szerkesztõinek törekvéseirõl. Elõadásának második részében a friss lapszám részletesebb bemutatása helyett a pozsonyi Comenius Egyetem Bölcsészettudományi Kara Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének múltjáról, a többkultúrájú szellemi közegben mûködõ intézmény oktatási és kutatási koncepciójának sajátosságairól, pótolhatatlan értékeirõl beszélt. A magyar nyelvû szlovákiai felsõoktatás közelmúltban megtörtént bõvülése kapcsán Fazekas azon reményének adott hangot, hogy az új helyzet idõvel „...ösztönzõen hat majd ezen intézmények munkájára, s a kezdeti idõszak heves megnyilvánulásait a koordinált együttmûködés váltja fel. A szlovákiai magyarság ugyanis nem engedheti meg, hogy a nehezen kiharcolt intézményei közül akár egynek is a léte veszélybe kerüljön.” A fõszerkesztõ nem beszélt ugyan a lapszám kiadásának közvetett, a tudományos értékközvetítést meghaladó céljáról, idézett szavai azonban nyilvánvalóan azt jelzik, hogy a lap a pozsonyi magyar tanszék szellemi mûhelyében létrejött értékek reprezentatív válogatásának felmutatásával legrangosabb oktatási intézményünk pozícióját kívánja erõsíteni a politikai/anyagi támogatásért folyó küzdelemben.
A pozsonyi magyar tanszék képviseletében elõször Zeman László emelkedett szólásra. A nyugdíjas egyetemi oktató – aki a szlovákiai magyar értelmiség számos nemzedékének képviselõit oktatta tudományos gondolkodásmódra és emberi bölcsességre – nem csupán a múltidézés feladatát vállalta magára. Amit a magyar tanszék szellemi körének széles körû tájékozódásáról, a szlovák és a cseh tudományos mûhelyekkel való együttmûködésérõl mondott, az a mához is szólt. Egyetemi oktatókhoz, diákokhoz és politikusokhoz egyaránt. Gazdag, számtalan filológiai ténnyel alátámasztott érvrendszere annak bizonyítására irányult, hogy a szlovákiai magyar tudomány fogalma fából vaskarika, hiszen a tudományos élet – ha mesterségesen nem korlátozzák – nem ismer sem etnikai, sem nyelvi, sem államhatárokat.
A rendezvény nem zárult azonban olyan bizakodóan, mint kezdõdött. A végkifejletet már Öllõs László bevezetõ szavai is elõrevetítették, aki vitavezetõi minõségben azt mondta, reméli, „az est végén még erõteljesebb kételyekkel távozunk, mint amilyeneket eddig tápláltunk a világ egészével és különösképpen a mi kis szlovákiai magyar szemétdombunkkal szemben”. Aztán még hozzátette: „A kétely nagyon egészséges és hasznos dolog, hiszen kérdések megfogalmazásához vezet, és válaszokat csak kérdésekre lehet adni.”
Mészáros András professzor, aki korábban évekig állt a pozsonyi magyar tanszék élén, mindent megtett azért, hogy szendergõ vagy önös érdekbõl elfojtott kételyeinket felbolygassa. Elõször a tanszék jelenlegi színvonaláról adott szemléletes képet. Az oktatók publikációs tevékenységérõl – amely jobb helyeken legfontosabb fokmérõje egy tanintézmény szellemi állapotának – például megemlítette azt a kevesek által ismert tényt, hogy a nyolc oktatót foglalkoztató magyar tanszék „a pozsonyi egyetem bölcsészettudományi karán belül e tekintetben hosszú évek óta az elsõ három hely valamelyikét foglalja el”. „Ez az eredmény különösen akkor figyelemreméltó – tette hozzá –, ha azt is tudjuk, hogy egyetemünknek ez a kara rendszeresen jó néhány hellyel az összes szlovákiai bölcsészkar fölött helyezkedik el.” Az eredményesség felvázolt tényei alapján az ember tehát azt gondolhatná, a tanszék „politikai és társadalmi erõterével” nem lehet különösebb gond. Mészáros három pontba foglalt helyzetértékelése azonban lesújtó és a történések fényében, sajnos, nehezen cáfolható: „1. a tanszéknek valószínûleg nincs meg a kellõ társadalmi megbecsültsége; 2. rangja talán van, legalábbis azok körében, akik ismerik tevékenységét és fel tudják mérni annak súlyát; 3. egészen biztosan van azonban politikai alábecsülése, el nem ismerése és megalázása.” A harmadik pont indoklásaként így érvelt: „Gyalázatos dolog, hogy amikor három szlovákiai magyar felsõoktatási intézmény közösen pályázik a Szülõföld Alapnál, a szintén pályázó komáromi egyetem – az MKP közremûködésével – 27 milliót kap, és másfél milliót kap az említett három intézmény együtt.”
„Mit remélhetünk?” – tette fel a kérdést Mészáros, majd ezt a választ adta: „Ha ez így fog mûködni, akkor nem csak a mi tanszékünk, hanem az egész szlovákiai magyar felsõoktatás számára mindössze két út marad: a regresszió és a kontraszelekció.” Fentiekre reagálva a professzor elõadása végén a következõ nyilatkozatot tette: „A szlovákiai politikai gyakorlatot általában, az MKP oktatáspolitikáját pedig konkrétságában véve és ezzel mélyen egyet nem értve ezennel visszavonulok a szlovákiai magyar oktatáspolitikában való mindenfajta részvételtõl mindaddig, amíg ez, az iskolaügy szempontjából ignoráns politikai garnitúra fogja bitorolni a szlovákiai magyarság képviseleti jogait.”
Nos, akinek eddig nem lettek volna kételyei felsõoktatási intézményeink pártmenedzselési koncepcióját illetõen, az Mészáros András szavait hallva minden bizonnyal számos kérdést fogalmazott meg magában. Az igazi kérdés azonban az, hogy az illetékesek is eljutnak-e egyszer kételyeik kérdésekké transzformálásáig. Meg hogy e kérdésekre találnak-e aztán kielégítõ válaszokat.
HIZSNYAI ZOLTÁN