Született Esztergomban, 1200 körül meghalt Pilisszentkereszten, 1270.
Született Esztergomban, 1200 körül meghalt Pilisszentkereszten, 1270. január 20-án. Nevéhez fûzõdik a magyar eredetû szerzetesrend. a pálosok alapítása és megszervezése, amely mind vallási, mind mûvelõdésügyi téren igen jelentõs szerepet játszott nemcsak hazánk, hanem a szomszédos népek kultúrájának történetében is.
Az egykori esztergomi kanonok lelkét és szándékát -- mint minden szentét -- a szenvedések érlelték meg. A tatárjárás idején a válságból kivezetõ utat az egyéni példaadásban, az engesztelésben, a szeretetben és Krisztus keresztjének különös tiszteletében jelölte meg.
Esztergomban, Magyarország akkori fõvárosában született 1200 körül. Szülei gondos nevelésben részesítették, s az 1028-ban Szent István által alapított káptalani iskolába járatták. Életrajzírója szerény, hallgatag, komoly fiúnak jellemzi. Hosszú imák, sok böjt, elmélkedések érlelték hivatását. Szembetûnõ vonása volt a magány szeretete, akkor érezte jól magát, ha félrevonulva elmerülhetett tanulmányaiban. Pap lett. ,,Minden nap mély áhítattal mutatta be a szentmisét, ami akkor ritka és szokatlan dolog volt.'' Gyöngyösi Gergely írja róla: Olyan filozófiát tanított, amely nem az emberek, hanem Isten tetszését vívta ki. Az esztergomi fõkáptalan tagjai közé iktatta. A papi zsolozsmát, a szentmise bemutatását annyi áhítattal végezte, hogy mély benyomást tett mindenkire, aki csak látta.
Jövedelmét a szegényeknek osztotta szét, olvasásnak, tanulásnak, írásnak szentelte magát. Följegyezték róla, hogy ,,egyetlen percet sem hagyott kihasználatlanul'': könyveket írt. Sajnos, a tatárjárás vagy késõbbi századok pusztításai ezeknek még a címét is elsodorták. Csak sejtjük, hogy egyházjogi munkákat írhatott, így pl. az akkor fölkapott Gratianus Dekrétumainak magyarázatát, ,,mivel a kánonjog tudományában kiválóan járatos volt''. Vágyódott a pilisi erdõk vadonába, de tervének keresztülvitelét az országra zúduló tatár betörés késleltette. Akkoriban sok remete élt Esztergom környékén, a pilisi hegyekben. Amikor bent jártak a városban, hogy készítményeiket eladják, és azok árából szükségleteikrõl gondoskodjanak, rendszerint Özséb vendégszeretõ házát is fölkeresték. A velük való beszélgetés Isten ösztökéje lehetett, ami a magány felé hajtotta.
A tatár pusztítás a fiatal kanonok lelkében komoly szemléletváltozást okozhatott, s még inkább a remeteség felé hajlíthatta. De négy évig még segítenie kellett a rábízottakat testi és lelki felépülésükben. Az óhajtott magányba az út a szenvedések keresztútján át vezetett.
Feladatának a kor sötét történelmi és erkölcsi viszonyai között a lelki élet megújítását tekintette. Örömmel és elismeréssel szemlélte az Esztergomban máris megtelepedett, nemrég alakult két kolduló rend, a domonkosok és ferencesek munkáját, de nem csatlakozott hozzájuk. Úgy érezte, hogy kortársainak még több kell: példaadás az engesztelésre és vezeklésre. Kortársai lelkéhez csak úgy férkõzhet hozzá, ha saját élete föláldozásával utat és irányt mutat. Nem bírálgatta mások fölfogását, csak várt türelemmel, míg Isten kegyelme és az idõ meghozza számukra is a megfelelõ belátást. Miután négy éven át kivette részét az újjáépítésbõl, lemondott a kanonokságról, javait szétosztotta a rászorulók között, és Vancsai István érsek engedélyével 1246-ban Szántó közelében a sziklás rengetegbe vonult.
Már megtanulta, hogy mi a mulandó, mi a maradandó érték, hiszen hamuvá és porrá vált minden nagyszerû alkotás, amelyet a keresztény áldozatkészség hazánkban létrehozott. Azért választotta a remeteéletet, hogy az ima, böjt és engesztelés által esdjen kegyelmet mostoha sorsú nemzetének. Ezzel érseke kívánságát is teljesítette, aki imádságába ajánlotta megyéjét és az országot.
A pilisi remete elsõ ténykedése az volt, hogy hármas barlangja alatt, a forrás mellé letûzte a szent keresztet. Ma is ott áll az utódja, talán ugyanazon a helyen, az útszélen: esõmosta, vaskorpuszos, egyszerû feszület. In Cruce salus, 'keresztben az üdvösség': ez volt a jelszava és meggyõzõdése. Ezért szentelte késõbb az egyesült remeték templomát a szent kereszt tiszteletére. Ezért hívják középkori oklevelek évszázadokon át, még Mátyás korában is intézményét ,,a szent kereszt testvéreinek''. Minden középkori és késõbbi pálos templomban a fõoltáron kívül a legszebb oltárt mindig a szent kereszt tiszteletére szentelték. Az õ nyomán szaporodtak el mindenütt a keresztek a Pilisben az utak mentén, házak elõtt, erdõmélyen.
Személye a realitás talaján áll, nem szövik át a legendák aranyszálai. Egy alkalommal mégis csodálatos látomásban részesült, amely döntõ volt további életútjára. Egy éjjel, ima közben az erdõ mélyén sok apró lángot pillantott meg. A lángocskák egymás felé tartottak, s végül tüzes fénynyalábbá olvadtak össze. Úgy érezte, hogy ez a különös tünemény égi jel, figyelmeztetés, hogy egyesítse a szétszórtan élõ remetéket. Belátta, hogy õ egyedül kevés, önmagában semmi, szükséges az összefogás.
1250-ben Pilisszántó közelében, a kesztölci völgy fölötti kis magaslaton, ahol hármas teraszt képeztek ki, délrõl kisebb templomot építettek a szent kereszt megtalálásának emlékére. A csúcsíves templomhoz észak felõl négyszögletes monostor csatlakozott a társas remeték számára, magas fallal körülvéve. Özséb azután sorra járta az országban a nagyobb remetetelepeket. Elõször a Pécs melletti Szent Jakab-hegyi remetékhez megy, akik már 1225-tõl közös életet éltek. Elkéri szabályukat, egyesíti a két monostort, és társai õt választják meg elsõ tartományfõnökké. Rómába megy társaival, hogy a szerzetalapításhoz a Szentszék jóváhagyását és megerõsítését megszerezze. Sikerül megnyernie Aquinói Szent Tamás pártfogását IV. Orbán pápánál. Az jóváhagyja a rendet, de nem engedi meg, hogy átvegyék Szent Ágoston rendi szabályait, mert a szükséges anyagi feltételek még nem voltak biztosítva. Egyelõre Pál veszprémi püspököt bízta meg az ideiglenes szabályok megszerkesztésével.
Huszonnégy évet töltött Özséb a Pilisen, húsz éven át szervezte, irányította, kormányozta rendjét. Remete Szent Pál oltalma alá helyezte, mert mint elsõ remete õ volt ennek az életformának az elindítója. Szerénységében mintegy el akarta hárítani magáról a rendalapítónak kijáró tiszteletet, és Remete Szent Pál palástja alá rejtõzött. De amint láttuk, a rendalapítás teljesen az õ érdeme. Az 1256. évi esztergomi zsinaton mint tartományfõnök vett részt. A zsinati jegyzõkönyvet is aláírta: ,,Eusebius prior prov. Ord. S. Pauli Primi Eremitae'' (Özséb, Elsõ Remete Szent Pál rendjének provinciális perjele). Ebbõl a hivatalos elnevezésbõl rövidült le a rend népies neve: pálosok.
Prohászka Ottokár szép elmélkedésben emlékezett meg a Pilisrõl mint magyar ,,szent hegyrõl''. Már történelmünk kezdetén a pogány magyarok áldozatbemutató helye volt; a kereszténység elterjedésével az engesztelés hegye lett. A 12. század végén ciszterci apátság volt itt francia szerzetesekkel, akik zsolozsmáztak és földmûvelésre tanították a lakosságot. Az 1250-ben alapított Pilisszentkereszt után IV. Béla király átadta a pálosoknak pilisi vadászlakát a Szentlélek tiszteletére (Pilisszentlélek, 1263), a század végén pedig az utolsó Árpád-házi király, III. Endre a Kékes fölötti Pilisszentlászlón alapított pálos rendházat (1290). Mindezek a török pusztításig álltak fenn. A majdnem 150 éves török megszállás a Pilis összes történeti emlékeit eltüntette; a Szent Kereszt-monostor helye is bizonytalan volt.
Elõször a jelenlegi Pilisszentkereszten lévõ cisztercita apátság romjait gondolták annak. Méry István régész az 1960-as években Pilisszántótól kb. 6 km-re nyugatra, a kesztölci völgyben föltárta egy 26 m hosszú, 8 m széles csúcsíves templom alapfalait, a hozzá csatlakozó monostor falaival együtt. Ezt egy 1393-ból származó oklevél alapján sikerült azonosítani az õsi szentkereszti monostorral.
Özséb 1270. január 20-án halt meg Pilisszentkereszten, súlyos betegség után. Halálos ágyán a szabályok pontos megtartására, testvéri szeretetre és jó példaadásra buzdította testvéreit. Jézus és Mária nevével ajkán lehelte ki lelkét. Az általa alapított templom sírboltjában temették el. Oda kerültek tanítványai s késõbbi utódai is: Benedek (+ 1290) és István rendfõnökök. A végleges egyházi jóváhagyást 1308-ban kapta meg a rend. Ekkor tértek át a Szent Ágoston szabályai szerint való életre.
A fehér ruhás pálosok öt házban éltek Magyarországon. Ma hozzávetõlegesen 300 pálos szerzetes él a világ különbözõ tájain: 11 lengyelországi, 1 horvát, 1 római, 1 svéd és 3 amerikai házban. Pálosok gondozzák a világhírû czestochowai kegyhelyet.
www.katolikus.hu/szentek/1113-210.html
Életút
Özséb életét Gyöngyösi Gergely I. Remete Szent Pál Remete testvéreinek élete címû latin nyelvû kódexébõl ismerhetjük. Szüleit a krónikás nem nevezi meg, csak annyit ír, hogy híres magyar családból származott.
Tormay Cécile a királyi család rokonának tartja, más találgatások szerint a királyi udvar várispánjának fia.
A helyi káptalani iskolában tanult. A hagyomány komoly, jóságos, visszahúzódásra hajlamos papként emlékezik róla. Hamarosan tagjai sorába iktatta az esztergomi fõkáptalan: kanonok lett. Szabad idejében könyveket írt, ezeknek azonban még a címe sem maradt fenn. Gyöngyösi leírásából arra lehet következtetni, hogy egyházjogi mûveket írt.
Élénk kapcsolatban állt a környék remetéivel, akik bejártak a városba vesszõbõl font kosaraikat élelemre cserélni. Özséb többször meglátogatta õket, és maga is megkívánta a remetei életet, ekkor azonban még Váncha István, az esztergomi érsek nem adja beleegyezését.
A tatárjárás idején megostromolták Esztergomot, de a fellegvárat nem tudták bevenni. A rengeteg sebesült miatt egy ideig még nagyobb szükég volt Özsébre; végül 1246-ban megkapta Váncha jóváhagyását. Ekkor lemondott kanonoki méltóságáról, javait szétosztotta a rászorulók között, és két (más forrás szerint hat) társával a Pilisszántó közelében lévõ sziklás rengetegbe vonult, a mai Kesztölc határában lévõ Hármas-barlangba, ahol remeteként élt.
A barlang elé egy nagy fakeresztet állított. Egy alkalommal a kereszt elõtt imádkozva csodálatos látomásban részesült: az erdõ mélyén sok apró lángot pillantott meg. A lángocskák egymás felé tartottak, s végül a kereszt elõtt tüzes fénynyalábbá olvadtak össze. A keresztrol pedig hangot hallott: "Özséb, gyujtsd össze a remetéket egy szeretet-közösségbe!"
A látomásnak engedelmeskedve, 1250-ben a barlang mellett megépítették monostorukat és a hozzá tartoz templomot. Ez a laza remetei közösség az országban szép számmal lévo és meglehetosen régóta muködo remetékhez képest jó helyzetbe került, ugyanis Özséb személyében van papjuk, aki az egyházjogban jártas, tanult ember.
Özséb ezután sorra járta az országban a nagyobb remeteségeket. Elõször a Pécs melletti Szent Jakab-hegyi remetékhez ment, akik már 1225-tõl közös életet életek. Elkérte a Bertalan pécsi püspök által készített szabályzatukat. A két monostor ekkor egyesült, amelynek tagjai õt választották meg elsõ tartományfõnökükké. Közösségük égi patrónusává Remete Szent Pált tették meg, s magukat "Elsõ Remete Szent Pál testvéreinek" nevezték. Mivel az elsõ monostor a Szent Kereszt tiszteletére épült, sokáig a "Szent Kereszt testvéreinek" is hívták õket. E két kolostorhoz az idõk folyamán egyre több és több kolostor csatlakozott, amelyek a Bertalan-féle szabályzat, majd késõbb az egyes egyházmegyék püspökeinek regulái szerint éltek.
Az 1256-os esztergomi zsinaton Özséb már, mint Elso Remete Szent Pál rendjének provinciálisa írta alá nevét. 1262-ben néhány társával Rómába ment, hogy a Szentszék jóváhagyását és megerõsítését megszerezze a rendalapításhoz. Itt sikerült megszereznie a magyar édesanyától származó Aquinói Szent Tamás pártfogását IV. Orbán pápa elõtt. A pápa nem hagyta jóvá az új rendet, mert nem látta biztosítottnak a szükséges anyagi feltételeket, ezért Pál veszprémi püspököt bízta meg a szerzetesrend kolostorainak megvizsgálásával. Pál ezt elvégezve, a pápa felhatalmazása alapján a rend mûködését jóváhagyta I. Remete Szent Pál Rendje néven.
Az általa alapított Szent Kereszt monostorban halt meg, súlyos betegség után. A templom sírboltjában temették el.
Szobra áll Esztergomban, valamint Budapesten, a Gellért-hegyi pálos sziklatemplom bejáratánál.
Nevét viseli az óbudai Boldog Özséb plébánia.
Források
* Páter Árva Vince: Az Esztergomi Boldog Özséb alapította pálos rend
* Diós István: A szentek élete ([1])
* Esztergomi Boldog Özséb kanonok
Irodalom
* Csizmadia Zoltán: A budapesti Sziklatemplom története, Pálos Rend, pdf letöltés
* Gyöngyösi Gergely: I. Remete Szent Pál remete testvéreinek élete (1998. Fráter György Alapítvány)
* Juhász József: A pálos szindróma. In: Országépítõ (2002/2.sz.)
* Lissák György: Az aranykígyó (1998, Fráter György Alapítvány)
* Sarbak Gábor (szerk.): Pálos rendtörténeti tanulmányok (1994, magánkiadás)
* Szántai Lajos: A két Hollós. Mátyás király és a Pálos Rend (2001. Sáros és Fiai)