Az utóbbi idõben számos, évtizedek óta „alvó”, egykori ügynököt lelepleztek történészek és újságírók, akik a kultúra, a sport területén, illetve a katolikus egyház hierarchiájában foglaltak el jelentõs pozíciókat.
Közvéleményünk egyetért abban, hogy a „kipécézések” mindaddig folytatódni fognak, amíg a magyar országgyûlés nem teremti meg a pártállami múlt intézményes feltárásának törvényi kereteit. Nyilvánvaló, hogy a képviselõknek végre olyan jogszabályokat kell alkotniuk, melyek nemcsak az érintettek és a kutatók, de minden érdeklõdõ állampolgár számára lehetõvé teszi a titkosszolgálati iratok tanulmányozását, illetve az érdeklõdésre számot tartó adatok nyilvánosságra hozását, és nemzetbiztonsági okokra hivatkozva nem köti külön engedélyhez bizonyos kényes dossziék tanulmányozását.
Miért annyira kényes és kínos még mindig ez az egész ügynökhistória, tizenhat évvel a rendszerváltás után is? A jeles filmrendezõ, a jó tollú színikritikus, és a tudományos rangot szerzett közgazdász ügynökként való leleplezõdése, valamint annak a ténynek a feltárása, hogy magas rangú egyházi személyek is kapcsolatban álltak a pártállami titkosszolgálattal nem azért döbbent meg bennünket, mert nem tudtunk volna ilyesmit elképzelni ezekrõl a tehetséges és derék emberekrõl. Ezek a történetek az 1956-os megtorlások után kiépülõ „gulyáskommunizmus” konstrukciójának mélyrétegeibe engednek betekintést, melyben – Illyés Gyula szavaival – immár nem kényszerbõl, hanem önként volt „mindenki szem a láncban”.
Tény, hogy a pártállami titkosszolgálat 1956 után komoly pozíciókat épített ki a kultúra, a mûvészet illetve az egyház berkeiben. „..Talán nem is az volt a szervek igazi szándéka, hogy információt szerezzenek, hanem hogy terjeszkedjenek, hogy a beszervezések révén évtizedekre megfélemlítsék és magukhoz korrumpálják a célba vett közeget. A rendszert nem tudták megvédeni, de ez utóbbi a jelek szerint sikerült”, Mink András írta a fenti sorokat, a Beszélõ 2006/2-es számában Omerta címmel megjelent cikkében. a filmszakmát felajzó ügynökbotrány kapcsán.
Az 1989-90-es rendszerváltás során a Kádár-rendszer kompromittálódott politikusaitól egy olyan politikusi garnitúra vette át a stafétabotot, amely a közvélemény szemében „tisztának” ítéltetett, többnyire neves értelmiségiek, õk képviselték a „másik” Magyarországot. Nem lehet azonban kizárni, hogy a több mint négy évtizeden át uralkodó pártállami elit a titkosszolgálaton keresztül diszkréten ellenõrizte, sõt befolyásolta ezt az értelmiségi társaságot. Sokáig tartotta magát az a mende-monda, hogy az elsõ szabadon választott 1990-es országgyûlés képviselõinek többségének volt valamilyen ügynökmúltja, és az újonnan alakult pártok vezetõségében hemzsegtek a beépített emberek. Mindenestre tény, hogy a parlament csak a ciklus legvégén, 1994 március végén fogadta el az elsõ, eleve kiherélt ügynöktörvényt, és csak a második ciklus végén, 1997-ben hozták létre az Állambiztonsági Levéltárat.
Közelmúltunkat már csak azért sem szabad sematikusan ábrázolni, mert még a régebbi múltat, az 1945-öt követõ koalíciós idõszakot sem ismerjünk kielégítõen. Itt van például Balogh István kisgazdapárti miniszterelnökségi államtitkár, majd az 1947 augusztusi „kékcédulás” választásokon pártvezérként fellépõ katolikus pap esete.
Klettner Csilla, fiatal történész a Huszadik Század Intézet „Korrajz 2002” címû, 2004-ben megjelent évkönyvében összefoglalja mindazt, amit a páterrõl a források alapján meg lehetett tudni. Kovács Imre, aki az általa alapított Független Magyar Demokrata Párt (FMDP) képviselõjeként indult az 1947-es választásokon „Fráter György ikertestvérének” nevezte a pátert. Balogh páter szívesen hivalkodott azzal, hogy 1944 novemberében, amikor az emigrációból hazatért Révai József, és az illegalitásból kilépõ Erdei Ferenc Szegeden (pontosabban Mórahalmon) meglátogatták, „kitalálta a koalíciót”.
„A politikai rendszer egy katolikus plébánián született meg, mint koalíció….egy katolikus pap kezdeményezésére”. Tagja volt a Debrecenbõl Moszkvába utazó magyar fegyverszüneti delegációnak. A zsidó származású páter kétes szerepet töltött be az Elhagyott Javak Kormánybiztossága élén (állítólag deportált zsidók festményeivel, szõnyegeivel és bútoraival „kenyerezte le” a politikusokat), majd kisgazdapárti miniszterelnökségi államtitkárként részt vett a kisgazda párt szétverésében és Nagy Ferenc miniszterelnök lemondatásában.
A Mindszenty hercegprímás által kétszer is (1948-ban és 1956-ban) kiközösített katolikus pap, miután a Rákosi Mátyás jóváhagyásával megalakított, és a jobboldalt sikeresen megosztó FMDP-t egy évvel késõbb „beolvasztotta” a késõbbi hazafias népfrontba, késõbb a békepapi mozgalom egyik alapítója volt. 1976-ban, a Váci utcai Szent Mihály templom igazgatójaként halt meg, miután megírta visszaemlékezéseit.
EGY KÁRTÉKONY ÜGYNÖK
Számos jel utal arra, hogy Balogh páter, aki a kortársak „kommunista papként” emlegettek, bizony ügynök volt, a demokrácia szempontjából egyike a legkártékonyabbaknak. De ezt még a forrásokat kiváló Klettner Csilla sem állítja határozottan, hiszen erre utaló levéltári forrást õ sem talált, s persze errõl a páter sem beszél memoárjaiban. Tény ugyanakkor, hogy Balogh páter politikai ambícióit még 1956 után sem adta fel, amikor a Kádár-rendszer – bár érdemeiért kitüntette – már nem vette komolyan. Hogyan illeszthetõ egy közönséges ügynökrõl alkotott képbe, hogy 1968-ban olyan beadvánnyal fordul az Állami Egyházügyi Hivatalhoz, mely köztudomásúan a titkosszolgálat meghosszabbított karja volt, miszerint Magyarországon minél elõbb be kellene vezetni a többpártrendszert?
Balogh páter javaslata szerint „a többpártrendszer semlegesítené a különbözõ rétegek egy irányban történõ támadását. Vagyis érvényesíteni kellene az ’oszd meg és uralkodj’ elvet. Az esetleges feszültségek levezetésére alkalmas lenne a parasztpárt visszaállítása és az értelmiség részére is egy új párt”, idézi a történész Balogh páter beadványát, aki természetesen az egyik, megalakítandó párt vezetõjének önmagát javasolta.
A kiváló képességû, ravasznak és körmönfontnak jellemzett Balogh pátert a kommunista vezetõk a koalíciós idõkben nyilvánvalóan kézben tartották (nem tudjunk pontosan, mivel), de mindenképpen több volt egyszerû ügynöknél. Maga is jelentõs hatalommal bírt, s annak is elejét tudta venni, hogy mint feleslegessé vált tanút, valamelyik koholt perben eltegyék láb alól.
Nem valószínû, hogy a rendszerváltás pártfeladatára jó elõre felkészült, Balogh páter tehetségével és erkölcsi gátlástalanságával „megáldott” emberek hiányoztak volna az elsõ szabadon választott magyar országgyûlés padsoraiból. Õket és terveiket is leleplezné, ha az állambiztonsági iratokat szabadon, minden korlátozás nélkül lehetne kutatni, és a bennük talált adatokat nyilvánosságra lehetne hozni.
PELLE JÁNOS