Új stúdióelõadás a kassai Tháliában: Madách Imre tönkrement házasságának története

Egyszer állt csak a sarkára Imre, hogy márpedig vagy Fráter Erzsi lesz a felesége, vagy senki. Szegény fruska még nem tudta, hogy ezért szép lassan halálba fogja õt szadizni a nagyasszony. A történet nagy íróink „privát” drámáinak legcudarabbika, ügyes magyartanár ezzel csinál kedvet a diáklányoknak a Tragédia elolvasásához. A három szereplõ fennmaradt leveleibõl is kiérezhetõ az elfojtott pokol, hiába a sok kacifántos retorikai fordulat. A csúcs azonban mindenképp Madách akadémiai székfoglalója a nõrõl „mint olyanról”, ezt az abszurd humoristák is megirigyelhetik. (A Thália elõadásában a színpad másik oldalán ezzel párhuzamosan Fráter Erzsi pénzért rimánkodó leveleibõl hallunk részleteket, az elmélet és gyakorlat közti ellentétet kidomborítandó.)

Egressy Zoltán hálás témát talált tehát, illetve inkább hálás karaktereket, akik egymásnak feszülve idõtlen helyzeteket produkálhatnak. Ha a Vesztett éden címû darabban nem lenne pár utalás a korra, abszolút mai történetként is kezelhetnénk. Egy anya rajong fiáért, de mivel nála sokkal erõsebb egyéniség, szeretetével agyonnyomja, tönkrezúzza. A feleség rajong férjéért, de mivel az a döntõ pillanatokban magára hagyja õt, lassan elfordul tõle. A két nõ gyûlöli egymást, mert mindketten ugyanazt a férfit akarják csakis maguknak. Szegény férfi pedig képtelen az asztalra csapni és választani közülük.

A kassai Thália Színház remekül idõzített: a Madách életével és mûvével foglalkozó Kazinczy Napok keretében mutatták be a háromszereplõs stúdió-darabot, egy olyan estén, amikor a terem falait Az ember tragédiájához készült híres Zichy-illusztrációk díszítették. A sok egybeeséshez még egy: a Fráter Erzsit alakító Varga Lívia ugyanazon a napon született, mint tragikus sorsú karaktere!

Beke Sándor rendezõ észrevette Varga Líviában a „lidérckét”, azt a csapongó, mozgékony, izgatott, kissé ideges lényt, aki alkalmatlan a kor hagyományos nõi szerepére, asszonyként is bálba, mulatságra vágyik, sõt – horribile dictu! – önálló akarata van. Hármójuk közül neki van a legnehezebb dolga a színpadon, szûk két óra alatt kell tizennyolc éves, vidám fruskából földbe döngölt, elmeháborodott csavargóvá válnia. Hálás szerep, sok mindent meg lehet mutatni benne, és Varga Lívia mutat is, mintha stílusgyakorlat-órán vizsgázna jelesre, lám, vannak még a Thália társulatában rejtett értékek.

A nagyasszonyt játszó Kövesdi Szabó Mária egyszerre félelmetes, szigorú, katonás, kimért, elvhû és könyörtelen, ám ez az arzenál végig változatlan marad, nem enyhül és nem ingadozik, egy idõ után kiszámíthatóak lesznek gesztusai, tudjuk, hogy nem érhet minket meglepetés, csak ha valaki végre fojtogatni kezdené a hárpiát. Fia iránt nem igazán mutat ki szeretetet, ezért Madách (Gál Tamás) részérõl is inkább tiszteletteljes félelem érkezik reakcióként, jó, hogy haptákba nem vágja magát elõtte. Gál Tamás néhány megnyilvánulása azonban olyan spontán, életszerû, mintha a saját anyja állna vele szemben. A két karakter ettõl még messzebb kerül egymástól.

Maga a szöveg egyébként szinte tukmálja a színészekre az életszerûséget. Rövid, egyszerû és világos mondatok, csak a lényeg, pattogó, pörgõ replikák, semmi irodalmiasság, a dialógusok még csak véletlenül sem hajaznak a Tragédia mondataira. Az a pár sor, ami a nagy mûbõl elhangzik, szándékosan stilizált formában, hangszalagról hangzik el. A szerzõ tehát tálcán kínálja a „hótt mai” játék lehetõségét. Az, hogy a színészek gyakran nem élnek vele, és inkább görög tragédiaként kezelik az alapanyagot, valószínûleg a Madách iránti tiszteletbõl fakad. Az elõadás minden jelenettel egyenletesen halad a tragikus vég felé, tudjuk, hogy nincs visszaút, a klipszerû, rövid életképek viszont izgalmassá, frissé teszik a történetet. Néha évek telnek el két jelenet között. A színészek dolgát ez borzasztóan megnehezíti, percek alatt kell váltaniuk.

Olvasva inkább Madách Imre a történet nagy vesztese, az egymást szekáló nõk õt is kikészítik. A színpadon viszont „Az asszony tragédiája” kap nagyobb hangsúlyt. A figurák képkeretbe merevedése remek rendezõi ötlet, az árnyjáték szintén, az alulról jövõ fények pedig még hangsúlyosabbá teszik a drámát. A minimalista, ám hatásos játéktér egyébként szintén Beke Sándor munkáját dicséri.

Jó, hogy a kassaiak felfedezték maguknak ezt az elgondolkodtató darabot, amelyre tudtommal a helyi diákság is tömegestül érkezik majd, sõt pár nap múlva már Nyugat-Szlovákiában turnéznak vele. Mivel a Vesztett édent eddig csak egyetlen budapesti színház mutatta be, a hazai közönség számára különleges alkalom kínálkozik három különös személyiség megismerésére. Mert bár a leveleken kívül minden párbeszéd fiktív, ez a dolog Sztregován akár így is történhetett. Vagy még ígyebb...

JUHÁSZ KATALIN