1943.
Az 1942-es harcokban a német és magyar csapatoknak, nagy vér és anyagi veszteségek ellenére sem sikerült az oroszokat átûzni a Don keleti partjára. A nagy kanyarban, URIV-nál és SCSUCSJE-nál megvetették lábukat. 1942 szeptembere óta erõs hídfõállásokat építettek és fejlesztettek ki egy stratégiai jelentõségû támadás elõkészítésére. Félõ volt, hogy csapatainknak ezen a szakaszon sem elegendõ felszerelése, sem fegyverzete, sem tartalékai sem voltak egy olyan jellegû támadást megállítani.
A szovjet támadás az URIV-i hídfõbõl, 1943 január 12-én indult. Dermesztõ hidegben. 09.30-kor, heves tüzérségi és Sztálin-orgona pergõtûzzel kezdõdött. 10.30-kor két hadosztály - harckocsik támogatásával - rohamozta állásainkat a 7 könnyû hadosztály körletében. Mire a nap bíborvörös köntösében nyugovóra tért, a szovjet csapatok 6-10 km-es mélységben behatoltak állásainkba.
A 2 hadsereg parancsnoksága még nem tartotta kritikusnak ezeket a fejleményeket. Másnap, január 13-án indított ellentámadásunk azonban sikertelennek bizonyult a szovjetek fõtámadása következtében, amely a SCSUCSJE-i hídfõbõl lépett közbe.
Az egész térségben, többszörös túlerõben támadó szovjet csapatok, egy hét leforgása alatt, majdhogy megsemmisítették 2. hadseregünket. A feljegyzések szerint, 1943. február hó közepéig, veszteségünk elesettekben, sebesültekben és fogságba esettekben 120 000 fõ volt.
Katonáink, hiányos fegyverzettel – jóformán nehéz fegyverek és páncéltörõ fegyverek nélkül – kiéhezve, kimerülve és agyonfagyva, mégis vitézül harcoltak a támadók ellen. Magyar vérrel megakadályozták, hogy a szovjet egy nagyobb méretû katlan-csatába kényszerítse a Doni arcvonal védõ seregeit.
Szarvas József
London