Kurt-Werner Schultz halála
A héten lesz húsz éve annak, hogy a keletnémet Kurt-Werner Schultz 1989. augusztus 21-én megpróbált a családjával Magyarországról Ausztriába átszökni: felesége és kisgyermeke átjutott, õt viszont lelõtte egy magyar határõr.
Noha a 36 éves keletnémet építész haláláról azóta már film is készült Határeset címmel, a mai napig nem lehet pontosan tudni, mi is történt azon a végzetes napon. A hivatalos vizsgálat szerint Schultz felesége és hatéves fiuk már átjutott az osztrák oldalra, amikor az építész és a magyar határõr összeverekedett, a dulakodásban elsült a határõr fegyvere, a lövedék szájon találta a férfit. A 2005-ben készült Határeset címben ugyanakkor megszólalt az egykori határõr, azt sugallva, hogy ekkortájt a határon még érvényben volt a tûzparancs, azaz õ a kötelességét teljesítve lõtt a menekülni vágyó Schultzra.
Az áldozat felesége, Gundula – aki fiával együtt Achenben telepedett le és soha nem tért vissza Kelet-Németországba – az eset után megfogadta, soha többé nem beszélnek arról a napról. Az özvegy csak 2005-ben tért vissza újra Magyarországra, hogy szembenézzen emlékeivel. Akkor úgy nyilatkozott, férje haláláért senkit sem hibáztat, a tragédiát az õ cselekedeteik váltották ki.
A keletnémet építész halálával is foglalkozó, a HVG újságírói által írt Falak címû könyv emlékeztet rá: a Vasfüggöny több volt, mint elaknásított sávokból, falakból és drótkerítésekbõl álló határzár, hiszen az igencsak képszerû összetett szóban a "két világrend, a világ kapitalista, illetve szocialista rendszerben mûködõ két fele közti – sokáig feloldhatatlannak tekintett – ellentét feszült". A szót azonban a közhiedelemmel ellentétben nem Churchill használta elõször híressé vált fultoni beszédében, hanem Hitler propagandaminisztere, Joseph Goebbels, aki egy 1945 februárjában megjelent újságcikkben lényegében megjósolta, hogy a szovjetek – Roosevelt, Churchill és Sztálin megállapodása alapján – amolyan vasfüggönyt fognak húzni az általuk megszállt területek elé. De még ez sem az elsõ elõfordulása a szó metaforikus használatának: a vasfüggöny szót ehhez hasonló értelemben legelõször Vaszilij Rozanov orosz filozófus használta egyik mûvében, az 1910-es évek végén. A vasfüggöny fõnév eredetileg a színházi életbõl származik, ahol annak a fémbõl készült, leereszthetõ falnak a neveként használják, amelynek egy esetleges tûzvész tovaterjedésének megakadályozása a célja – olvasható a Falak címû könyvben.
A magyar–osztrák szakaszon a mûszaki zár telepítése után 1949-ben indult a határ térségének elaknásítása, ám 1955-ben – a hruscsovi enyhülés hatására – a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) vezetése úgy döntött, hogy felszedik a robbanószerkezeteket. A munkával 1956 szeptemberére végeztek is, de a forradalom után a kormány úgy döntött, újból lezárja az ország nyugati határát. 1957–63 között több mint egymillió aknát raktak le, és 282 kilométer hosszú, betonoszlopokra erõsített kettõs drótkerítést telepítettek. Az aknazárat az 1960-as évek közepétõl szovjet gyártmányú elektronikus jelzõberendezéssel váltották fel.
A Szovjetunió meggyengülése után az MSZMP 1989 februárjában elhatározta, hogy felszámolja az akadályrendszert. A mûszaki zár lebontása májusban kezdõdött, így, amikor júniusban Horn Gyula magyar és Alois Mock osztrák külügyminiszter egy-egy hatalmas csípõfogóval ünnepélyesen átvágta a vasfüggönyt, az a valóságban már nem is létezett. A magyar pártvezetés azonban csak hosszas habozás után, 1989. szeptember 11-én döntött amellett, hogy azoknak az NDK-s polgároknak, akik a korábbi hónapokban az Ausztria irányában lehetséges kijutás reményében érkeztek Magyarországra, engedélyezi a távozást Nyugatra a magyar határon át.
A Vasfüggöny utolsó áldozatát, Kurt-Werner Schultzot pár nappal azután ölték meg, hogy a páneurópai piknikre Magyarországon összegyûlt keletnémetek elsõ csoportja szabadon átjuthatott Ausztriába, és húsz nappal azelõtt, hogy Budapest végleg megnyitotta az ország nyugati határait.