Szent Istvánban kortársai és a hazai szájhagyomány alapján dolgozó jámbor életírói Szent Ágoston kegyes, de komor királyeszményének megtestesülését, a civitas terrena pogány és pogány erkölcsû uralkodóival, a tyrannusokkal szemben a civitas Dei földi tartományát „jól kormányzó" (rex a recte regendo), hitvédõ és hitterjesztõ, egyházgyámolító és parancsainak engedelmeskedõ, „igazságos, kegyes, békeszeretõ" (rex iustus, pius et pacificus), Isten kegyelmébõl uralkodó (Dei gratia rex), uralomra „alkalmas" (idoneus) igaz keresztény király (rex christianus) mintaképét tisztelték.

Egyénisége legjellemzõbb vonásának jószívét, kegyességét, igazságszeretetét tartották. Tietmár merseburgi püspök és reichenaui Hermann szerint „a legyõzöttekkel kegyesebben, a jámborokkal szelídebben senki sem bánt nála". A legendaíró szerint „híre-neve világszerte elterjedt, s ajkának ítéletei nagy dicsérettel lettek ismeretessé". Udvara valósággal menhelye volt üldözött rokonainak és más királyi sarjaknak. Lengyel földrõl és Velencébõl számûzött unokaöccsein, Beszprémen és Péteren kívül itt talált oltalomra császári bátyja elõl menekülõ sógora, Brunó augsburgi püspök, itt leltek új otthont Edvard és Edmund angolszász hercegek. Legyõzött nagybátyjának, az ellenség szolgálatába álló Gyulának utánaküldte udvarában tartózkodó fiait és feleségét.

Kegyelmes volt az elbukottal, jólelkû a gyámoltalanokkal, szelíd a jókkal szemben, s ilyennek kívánta fiát is nevelni. „Ha kívánod a királyság tisztességét, légy békességtûrõ. Ítélj békességtûréssel, szánakozással és nyugalommal", mert „a jócselekedetek törvénye fõékesség a királyok koronáján. Illik a királynak kegyesnek, irgalmasnak és több egyéb jóságokkal teljesnek és ékesnek lenni, mert a kegyetlenséggel és gonoszsággal fertõzött király haszontalan keres király nevet, mivel tyrannusnak mondatik." „Uralkodjál mindenki felett harag, kevélység, gyûlölködés nélkül, békességesen, szelíden, emberségesen, megemlékezvén szüntelen, hogy minden ember azonegy állapotban vagyon, és semmi fel nem emel, csak az alázatosság, semmi meg nem aláz, csak a kevélység és a gyûlölség."

Szellemében, felfogásában, cselekedeteiben igazi keresztény király volt István. Kegyes, jólelkû és igazságszeretõ, de egyéniségének éppily jellemzõ vonásai a középkor nagy keresztény királyainak erõs és megingathatatlan akarata s a realitásokkal mindig számoló, hatalmas szervezõ- és alkotóerõ. Nem volt elmélkedésbe merülõ, komor aszkéta, s nem volt imádkozó és síró öreg, amilyennek késõbbi jámbor életírói rajzolták. Hitében erõs, vallása parancsait követõ, egyházát gyámolító, szigorú erkölcsû középkori uralkodó volt a Nagy Károlyok, Nagy Ottók, Simeonok fajtájából.

Ezt az egyéniséget, pozitívumokra törekvõ szellemet nem elégítette ki a szemlélõdésben, elmélkedésben, életszentségben és önmegtagadásban kimerülõ vallásosság, de bensõ meggyõzõdéssel és fanatikus lelkesedéssel szegõdött a bencések által hirdetett és gyakorlatban is megvalósított, égi célokra emberi eszközökkel törekvõ vallásos irányzat zászlaja alá. Akaraterejét, alkotó és szervezõ tehetségét egy nagy földi cél szolgálatára, az „isten kegyelmébõl való" keresztény királyság megalapítására szentelte. Végsõ célként mégis népe túlvilági boldogsága, Krisztus égi birodalma lebegett szeme elõtt.

„A királyi méltóság rendje — írja fiához — úgy hozza magával, hogy arra egyedül katholikus hittel eltelt hívõk jussanak. Ezért a mi tanításaink során az elsõ helyet a szent vallásnak adjuk. Elsõben is parancsolom, hagyom és javallom néked, én szerelmes fiam, ha kívánatos elõtted a királyság koronájának tisztessége, légy a katholikus apostoli hitnek szorgalmatos megtartója. Mert akiknek hamis hitök vagyon, avagy hitüket cselekedetekkel bé nem töltik és fel nem ékesítik, sem itt nem uralkodnak tisztességgel, sem az örök birodalom koronájában nem lesz részük. Ha pedig a hitnek pajzsát megtartod, az üdvösség sisakját is felveszed. Ha pedig valamikor találtatnának a te hatóságod alatt olyanok, akik a Szent Háromság alkotmányát megbontani, abból valamit elvenni, avagy hozzátenni akarnának... ilyeneknek se táplálást, se oltalmat ne adj, nehogy magad is társuknak és jóakarójuknak láttassál."

Ez a bensõ és meggyõzõdéses vallásosság különbözteti meg Istvánt apjától, és irányítja más, magasabb célok felé. Gézánál a vallás eszköz a politikai hatalom kiépítésére. István a világi uralomban, a politikai hatalomban látja az égi boldogsághoz vezetõ eszközt. Apostola lett népének, de a szent cél érdekében erõskezû, kemény uralkodója is tudott lenni. Saját vezérei és elõkelõ alattvalói: Koppány, Gyula, Vászoly és Tanuszaba s mindazok, akik útjába álltak a krisztusi birodalom kiépítésére irányuló törekvésének, „akik megbontották a Szent Háromság alkotmányát", összetörtek kíméletlenül lesújtó kezének haragos csapásai alatt. Viszont a keresztény „vendég és jövevény népeket" felkarolta, mert „nagy haszon vagyon bennük; különb-különbféle szót, szokást, fegyvert és tudományt hoznak magukkal, ami minden országnak ékességére szolgál, a király udvarát nagyságosabbá teszi, és igen megrettenti az idegenek magahitt szívét. Gyenge és törékeny az egynyelvû és egyerkölcsû ország. Hagyom ezért, fiam, adj nekik táplálást jóakarattal, és tisztességes tartást, hadd éljenek nálad örömestebb, hogysem másutt lakoznának." Sokszor kérdezték már: miért adta István ezt a tanácsot fiának? Pedig oly könnyû a felelet: korának uralkodó felfogása szerint s a császári és pápai udvarban III. Ottóval és II. Szilveszterrel reálpolitikai értelmet nyert világbirodalmi univerzalizmus értelmében erõs és gyõzhetetlen az Úrnak az összes keresztény népet testvéri közösségbe foglaló, mai értelemben vett, nemzetiségi különbségeket nem ismerõ, földi birodalma. Az idegenek védelme az egyetemes keresztény gondolatban és az ifjú Ottó világbirodalmi elgondolásában új életre kelt Róma-eszmében gyökerezik.

Szent István trónra léptekor országa szomszédságában véres harcokat vívtak a keresztény népek és fejedelmek. A vértõl mámoros csehek pogány dühvel irtják ki „nemzeti szentjük" — Szent Adalbert — családját, elûzik tanítványait. Gaudentius elsõ lengyel érsek, Adalbert féltestvére menekülni kénytelen fellázadt híveinek haragja elõl. Bizánc császárja a bolgárokat töri, a lengyel Boleszláv a cseheket pusztítja. A magyarok ifjú királya nem követte példájukat. Teljesen átérezte és megértette kora magasztos eszméit, és azok erejére támaszkodva tört ideálja megvalósítására. Ez az ideál a Boldogságos Szûz különös védelme alatt álló magyar királyság volt.

„Magát és országát — mondja XI. századi életírója — fogadással és odaadással szüntelen könyörgések közt ajánlá Isten örökké szûz anyjának, Máriának oltalmába, kinek a magyaroknál oly kitûnõ tisztelete és dicsõsége van, hogy mennybemenetelének ünnepét nyelvükön nevének hozzáadása nélkül hívják Királynõ napjának."* A magyarok Nagyasszonyának, égi Királynõjének tiszteletére szenteltette fel a szívéhez legközelebb álló egyházakat: a családi szentélyül alapított székesfehérvári bazilikát, felesége veszprémvölgyi apácakolostorát, az ország fõpapjának esztergomi székesegyházát és minden országrészben egy püspöki templomot: Gyõr, Vác és Bihar székesegyházait. Ezen ideál szolgálatában téríti népét, és szervezi Krisztus egyházának új tartományait.

Szent István oktatói, népe térítõi nem a németek, nem az olaszok, nem a görögök, nem a szlovének voltak. Lelkét a X. század végén Európa-szerte diadalmasan elõretörõ egyetemes keresztény gondolat hódította meg. Népét a nemzetek fölött álló egyetemes egyház eszméjének különbözõ népekbõl sarjadt, de a nemzetiségi különbséget nem ismerõ egyetemes kereszténységhez tartozó harcosai térítették. A térítést és egyházszervezést irányító szellem minden gyökérszálával messzi nyugatra és délre — Franciaország és Itália kolostoraiba — nyúlik vissza. A keresztény magyar királyságban a francia földrõl egész Európát behálózó, bencés kolostorokon át a francia, olasz, német udvarokba behatoló egyetemes európai mozgalom aratta egyik korai nagy diadalát. Ennek az egész keresztény világ meghódítására indult szellemi mozgalomnak lett apostolává a magyarok elsõ királya, kinek lelkében dús gyümölcsöket teremtek korának fennkölt eszméi.

Szent korona

Az egyetemes keresztény gondolatnak korunkra maradt s késõbb a magyar nemzettest közjogi szimbólumává lett gyönyörû jelképe az elsõ magyar királynak olasz földrõl, francia pápától, német szerzetes hozta szent korona.

A római követküldés okát sem szabad a német és bizánci befolyás ellen védekezõ politikában, István fejedelem különös diplomáciai éleslátásában keresnünk. István a pápától kért koronát és királyi címet, mert ily kéréssel — kora felfogása szerint — csak hozzá fordulhatott.

Hóman Bálint, Háromszék