Nem való – A VV6 néma botrányáról (Magyar Narancs)

2014. február 17. hétfő Adminisztrátor
Nyomtatás

2014. 5. - Bizonyos műsorokról nem lehet kritikát írni, vagy ha lehet is, nem lenne szabad. A kritikában ugyanis, még a megsemmisítőnek szánt kritikában is, mindig ott rejlik a legitimálás gesztusa, amely ha nem is a konkrét tárgyat, de legalább a műfaj létét és belső szabályrendszerét elismeri.

Márpedig ahogy oktalan és veszedelmes dolog lenne műfajnak tekinteni a közúti balesetet vagy az utcai késelést, éppen úgy kellene tartózkodnunk attól is, hogy elfogadjuk a Való Világ létezését - csupán azért, mert van már rá bevett műfaji megjelölésünk. Csakis e műfaji tudomásulvétel vezethetett oda ugyanis, hogy túl öt széria morális - és egyáltalán: emberi - lejtmenetén, a műsort most cinkos kíváncsisággal vagy legfeljebb a már megszokott dolgoknak kijáró közönnyel/enyhe viszolygással tárgyalja a nyomtatott és internetes sajtó. "Ezt a műsort sem tudjuk a helyén kezelni" - állt például a háborgókat felsőbbségesen kioktató mondat az Index főoldalán alig pár nappal az emberi ócskaság és a megrendítő gondolattalanság idei parádéjának megindulását követően, hogy valamivel lejjebb ezt olvassuk a televíziós butaságorgiáról: "Mi máris imádjuk." S aki (mint például az ÉS-ben a kiváló Grecsó Kisztián) értelmiségiként váltig szörnyülködik is a látottaktól, az is legfeljebb a kiábrándító, sőt pokoli magyar valóság képét ismeri fel a műsorfolyamban.
Pedig, legyen bár mégannyira passzé és intellektuálisan kevéssé attraktív a zajos felháborodás, nem érhetjük be annak rezignált kijelentésével, hogy ez a valóság. Az meg aztán még kevésbé vállalható megoldás, hogy elfogadjuk e játék szabályait. Mert ha egy pillanatra megfeledkezünk a Való Világ területen kívüli státuszáról (amelyet részben a cinkosságnak, részben a néma viszolygásnak köszönhet), rögvest nyilvánvalóvá válik, hogy itt olyasvalami ússza meg a nyilvános megbélyegzést, ami bárhol másutt rövid úton kiérdemelné a közmegvetést. Egészen paradox, hogy miközben obskúrus sajtótermékek cikkei, pár száz ember által megtekintett színielőadások vagy épp egy-egy sajtótájékoztató szerencsétlen fordulatai hetekig tárgyalt politikai és kultúrbotrányokká dagadhatnak (okkal vagy ok nélkül), éppen csak egy olyan tévéműsor menekedik meg a közfelháborodástól, amelyik szemérmetlenül a lényegévé emeli az emberi ócskaságot - nap nap után, létszámában bármely politikai párt szavazótáborát felülmúló nézőközönség előtt. Csak azért nem kimondani egy műsor bűnös és ártalmas voltát, mert az túlságosan nyilvánvaló: maga a bűnrészesség.
Merthogy bizony a hazugsággal egyenértékű féligazság azt állítani, hogy a Való Világ csupáncsak tükre a rettenetes magyar valóságnak. S a felelősséget se terítsük szét! A látottakért, az ócskaságban következetesen lefelé licitáló, százszorosan manipulált műsorért nem a szülők, a pedagógusok, a politika vagy úgy általában mindannyian vagyunk felelősek, hanem talán másfél tucat, kis fáradsággal akár név szerint is azonosítható személy: csatornaigazgatók, producerek, szerkesztők. Mesébe illő jóhiszeműség lenne azt képzelni, hogy nem tudják, mit cselekszenek. Tudják - és mégis teszik. Érezzék hát a megvetésünket!
Nem muszáj nézni, el is lehet kapcsolni - hangzik az örök visszatámadás, de tényleg, voltaképpen hová is kapcsolhatnak el a tévénéző milliók? Itt a Való Világ, ott az Édes élet, amott meg az Éjjel-nappal Budapest: a nézőket valósággal bekerítik a realityk és trash realityk, az emberi értéktelenséget és ordenáréságot felmagasztaló műsorok. S ha az igényesebb néző talál is magának menekülőutat, annak a romboló hatásnak végül ő is vétlen elszenvedője lesz, amit ezek a műsorok milliók agyában kiváltanak. Mert bizony túlságosan is nyilvánvaló, hogy ezek a műsorok nem egyszerűen visszatükrözik, hanem nagyban alakítják a mi kis magyar valóságunkat, s hogy milyen irányba, ugye, az sem lehet kérdéses. S ezen a ponton az sem nyújt semminő vigaszt, hogy ugyanezt a lelkiismeretlen pusztítást más tévénéző nemzetek is elszenvedik. Tűnjön bár mégoly naiv dolognak az ilyen háborgás, legalább adjunk hangot a tiltakozásunknak, mielőtt/miközben felnőtté válik az első, valóságshow-k által megdolgozott nemzedék. Merthogy szent dolog a demokrácia, ahol minden egyes szavazat azonos értékű, ámde vajmi kevés illúziónk lehet a politikai viták nívójáról és a választás valódi esélyéről egy olyan országban, ahol kiszavazásokon szocializálódott egy teljes generáció.
Az olvasónak, meglehet, némi hiányérzete támadhat, hiszen érdemben nem részleteztük, voltaképp mi is olyan felháborító a most zajló adásfolyamban. Nem is fogjuk "pöcshelikopterezéstől" agyhalott idézetekig tárgyalni e gyászos témát, mivel éppen ez lenne az a csapda, amelyről legfentebb szó esett. Kár lenne elvesznünk a bornírt részletekben, s tapicskolnunk az előzékenyen felkínált ostobaságokban. Bőven eleget tudunk erről a műsorról ahhoz, hogy nemet mondjunk rá. Újra és újra és újra. Nem túlságosan eredeti megoldás, az igaz, de hát érheti az embert nagyobb szégyen is annál, hogy kényszerűen ismétlésekbe bocsátkozik. László Ferenc