2014. szeptember 4. - Államok léte egyértelmű küzdelem, a hatalom gyakorlása többféle. A királyi hatalom évezredes gyakorlat. Általában a király maga az állam, a törvény, a hatalom, az önkény – jó vagy rossz, az lesz az élet rendje. Ám a dolog nem ilyen egyszerű, a királysági intézmény is követte az emberi társadalom fejlődését, aminek iránya az alkotmányosság útjára vezet.
Ma sok szó esik a hatalom korlátozásáról. Aki ismeri a magyar történelmet, az tudja, hogy a fent jelzett önkény-királyság nem volt jellemző, ellenben egészen sajátosan, és korát megelőzően nem a királyban testesült meg az abszolut hatalom. A magyar közjogban a király rangban és hatáskörben nem első, hanem második személy volt, annak elfogadásával, hogy a királynak felettese a Szent Korona, a szakralitás jegyében. Most ne részletezzük ennek mikéntjét, a szovjet-barbárságban nem volt, és a liberál-barbárságban sincs erre fogadókészség. A lényeg az, hogy a sajátos magyar hatalomszerkezetben a király felett is van törvény, amit ha nem tart be a felkent, a nemesi társadalom ellenálhat. A mai szóhasználattal az történt, hogy fékezték, ellensúlyozták a király hatalmát.
Most, mint valami fejlettségi szintű követelményt szegezik a magyar kormány elé, valamit, aminek hiányában elmarasztalható amúgy nemzetközileg. Ez a valami most a demokrácia ismérve, a deep stick, aminek lebocsátásával az megmérhető, és láss liberálisan: az Orbán-kormány nem demokratikus. Ilyen kormányt meg kell buktatni, ha nem megy szavazással, akkor külhatalmi beavatkozással, kiközösítéssel kell távozásra bírni. Egyelőre legyen ez az EU feladata.
A Ténytár nevű internet közlöny az Orbán-kormányt már annak első évében vádolta diktatórikus kormányzással, amit így vezetett be:
„A hatalmi ágak elválasztása, a fékek és ellensúlyok rendszere minden demokratikus berendezkedésű államban alapkövetelmény a felvilágosodás kora óta. Ha ezek az elvek nem érvényesülnek a gyakorlatban, akkor nem beszélhetünk demokráciáról. A tavaly áprilisban kétharmados többséget szerző kormányzó pártszövetség az olyan lépéseikkel, mint az Alkotmánybíróság jogkörének jelentős korlátozása, az Országgyűlés »szavazógéppé« degradálása, az ellensúlyokat megtestesítő intézmények pártkáderekkel történő feltöltése vagy a sajtószabadság megnyirbálása, mind azt jelzik, hogy zajlik a fékek és ellensúlyok felszámolása, kialakulóban van a »többség zsarnoksága«.”
Nézzük előbb a hatalmi ágak szétválasztását, aminek valóban az a szerepe, hogy meggátolja a hatalommal való visszaélést. A három klasszikus hatalmi ágról már Arisztotelész és Ciceró műveiben is szó esett: törvényhozás, kormányzás és igazságszolgáltatás. Jelentősége emelkedett a királyi hatalmat felváltó köztársaságok létrejöttekor, Európában és Amerikában. Lényege, hogy valamilyen egyensúly legyen a hatalmi ágak között, hogy egyes intézmények ne emelkedjenek túlhatalomra a többivel szemben. Amerikában nagy jelentősége volt a korlátozás ilyen módszerének a gyarmati kötelék lerázása után, amikor merőben új hatalmi rendszert kellett kiépíteni állandó hatalmi összetűzések idején. A védekezési rendszer neve is Amerikából származik: checks and balances, magyarul fékek és egyensúlyok.
Ezt a bűvös szólamot vetette be a magyarországi ellenzék a kormány elleni támadása fő motívumaként, amihez természetesen meg tudja nyerni a rendszerükre öntelt amerikaiakat. Ott nagyonis veszélyeztetné a rendszert, ha felborulna az évszázada megkövesedett, egymást lekötő hatalmi szövődmény, ami 1913 óta, a Federal Reserve Bank-ügy óta egyértelműen elrendezte Amerikában a pénzhatalom megdönthetetlen rendjét. Ennek mikéntjéről szól a következő fejezet:
„Woodrow Wilson, aki nemcsak az Egyesült Államok 28. elnöke, de tekintélyes történész, egyetemi tanár és a Princeton Egyetem elnöke is volt, félreérthetetlenül célzott egy hatalmas és jól szervezett hálózat létezésére, amely ellenőrzése alatt tartja a gazdasági-társadalmi folyamatokat. 1913 decemberében ő írta ugyan alá a Federal Reserve System (az Egyesült Államok pénzrendszerét kézbentartó magánkartell, amely ellátja a központi bank szerepét) engedélyezéséről szóló törvényt, de már 1916-ban így foglalja össze Amerika pénzügyi-gazdasági helyzetéről a véleményét: »Ezt a nagy ipari nemzetet most már a pénzhitel rendszere ellenőrzi. A hitelek nyújtása központosítva lett. Ezáltal az ország növekedése, és valamennyi tevékenység ellenőrzése néhány ember kezébe ment át. A legrosszabb uralom alá kerültünk, kormányzatunk egyike a civilizált világ leginkább ellenőrzött és dominált kormányzatának. Ez a kormány többé nem a választók szabad döntésének, hanem befolyásos csoportok véleményének és kényszerének megfelelően cselekszik.«” (Dr. Drábik J. közlése.)
Az évszázados módosításokkal megérlelődött amerikai hatalomszerkezettel ellentétben Magyarországon a köztársasági államforma még kialakulatlan állapotban van. Magyarországon két haramiajellegű köztársaság után ez a harmadik merénylet immár negyedszázados vajúdás után került végre olyan irányítás alá, amitől jó esetben elfogadható szerkezet remélhető. A magyar köztársasági rendnek ebben a helyzetében nem fékezésre és egyensúlyozásra van szüksége, hanem olyan védekező mechanizmusokra, amelyek oltalmában megszabadulhat az ország a szándékos eladósítottság és a privatizációs kifosztás következményeitől.
Magyarországon a nemzeti védekezési törekvéseket kell erősíteni, hogy az ország pénzügyi helyzete helyreálljon, a gazdaság növekedési pályára lépjen. A nemzetközi nyomulást kell fékezni és ellensúlyozni! Aki ismeri az ország történelmét, az tudja hogy ebben az országban a hatalmi ágak nem egymás legyőzésével igyekeztek a főhatalom birtokába jutni. Az ország vezető elitje tradicionálisan a haza szolgálatára neveltette fiait, kiváló katonai és közigazgatási pályára. Nemzeti elkötelezettségű pártot és kormányt szükségtelen viselkedési kódexre figyelmeztetni. Sokkal inkább szükség lenne a most fékezők és ellensúlyozók közelmúlt cselekedeteit felülvizsgálni, kiderítendő, hogy hová lett a nemzeti vagyon, és milyen szerepük volt az ország gazdaságának, társadalmi, egészségügyi, morális romlásában.
Egyébként is a hatalmi ágak szétválasztása a parlamenti demokráciában – csak szép mese. A hatalmi ágak elkülönítése a kormány és a parlament esetében értelmetlen, hiszen a választások eredménye minden ma létező politikai filozófia szerint valamelyik oldalnak parlamenti többséget ad. A kormány ebből a parlamenti többségből jön létre. Hogyan lehet elképzelni ennek a két hatalmi ágnak a szétválasztását. A választó polgárok a pártot bízták meg a hatalom gyakorlásával, ami elsősorban az országgyűlésben valósul meg többségi képviseletben. A párt a felhatalmazás alapján a rendszerint meghirdetett miniszterelnök-jelöltjét a parlament elé terjeszti, amely többségi szavazattal elfogadja, amire a köztársasági elnök rábólint. Hivatalba lép a kormány. Mitől, miért, hogyan elégíti ki ez a két hatalmi ág azt a követelményt, hogy a hatalmi ágak szétválnak? Beszélünk valamiről világszerte, komoly ábrázattal, ami nincs, nem is lehet.
A klasszikus parlamentarizmus a hatalmi ágak elválasztása helyett azok összefonódását valósítja meg, minden ellenkező elmélettel szemben. Szóba sem jön – pedig általános gyakorlat – a pártok szerepe a hatalomban, ugyanis a szavazati többség egyetlen párt (koalíció) kezébe adja a hatalmi funkciók minden ágát (jó esetben kivéve a bírói függetlenséget, bár az ország olyan kétoldalra vágott pártosodásával, mint a mai Magyarország, minden bíró személyi érzelmei alapján vagy nemzeti vagy baloldali – ergo nem pártatlan.).
Mindamellett most vádolják a magyar kormányt a parlamenti többséggel elkövetett összefonódásával. Lehet hogy ezt a galádságot csak a nemzeti kormány követi el? Érdekes, amikor az MSZP–SZDSZ pártkoalíció kormányzott, számos esetben megtörtént, hogy megfeddtek, büntettek, kizártak olyan saját képviselőt, aki merészelt a parlamentben másként szavazni, mint amit eldöntöttek a pártházban. Hol érvényesül ilyen esetben a képviselő akarata és főképp a szavazó akarata, aki meglehet épp azt kívánta, amit a párthatározati terror leszavazásra utasított. Ilyen parlament csak cirkusz, amikor néhány pártmogul, talán nem is képviselő meghatározza pártja képviselőinek a döntést.
Emlegetik ugye az Országgyűlés »szavazógéppé« degradálását. Hát nem alapelve a demokráciának a többségi szavazat érvénye? Akár egy szavazattal eldönt bármelyik parlament bármely szavazást. És csak most veszik észre, hogy ez degradáló? És ha most degradáló, akkor miért nem volt az, amikor ők voltak többségben?
Ugye, a kétharmados többség sem demokratikus, mert esélytelenné teszi az ellenzéket. És 1994-ben mennyi esélye volt az akkori ellenzéknek. Most megfeledkeznek a parlamenti bizottságokról, ahol résztvesznek a munkában az ellenzékiek is. Mindez a panasz és regulázó szándék azért van, mert nem a nemzetköziség pártjai nyerték meg a választást, ami azért nem sikerült nekik, mert média-fölényükkel sem tudták már elhitetni a választókkal a hazugságaikat, az üres ígéreteiket. És még ők szavalnak a sajtószabadság megnyirbálásáról.
A baloldal mindent pártalapon, „demokratikusan” akar elintézni. Most indult Magyarországon a kampány az októberi önkormányzati választásokra, ahol lehet ugyan egyéni jelöltre is szavazni, de itt is a politikai pártok versenyeznek egymással, hogy pártjuk embereit juttassák be a közigazgatási állásokba. Az még rendben van, hogy a minisztériumok felső vezetősége a politika világába tartozik, de mi keresnivalójuk van a politikai pártoknak a közigazgatásban?
Éppen a Fidesz-kormány mutatott fel ragyogó példát az önkormányzatiságnak, az önkormányzatok függetlenségének visszaadásával, amiktől a szocialista-liberalista kormányok fosztották meg a városokat és községeket, éppen a központi kormányzás megerősítése érdekében. Mindamellett ezen a téren is elmondható a pártosság eluralkodása, annak ellenére, hogy az önkormányzati adminisztrációban nem sok terepe van például a pártpolitikai ideológiának. A közvilágítás, a csatornázás, az iskolafenntartás, az egészségügy stb. nem lehet ilyen vagy olyan világszemléletű, csak jól vagy kevésbbé jól működő.
A nemzeti társadalom fogalmában gondolkodó Fidesz elvetette a liberalizmusnak azt a felfogását, hogy az ország polgárainak, mint egyéneknek legközelebb csak az állam adja meg az együvétartozás keretét. A szocialista-liberalista kormányzat a központi kormányzásnak a kommunista időből való modelljét követte. Az ezeréves magyar állam vármegyerendszere az egyént, csakúgy a vármegye közösségét meg tudta védeni akár az állammal szemben is, az alkotmányban megvalósult védőrendszerrel. Ez tartotta fenn a magyar királyság intézményét évszázadokon keresztül. Ilyen közösségszolgálatot a liberális demokrácia köztársasági modellje nem ismer, az egész országot központi párturalom alá rendeli. Nem kell félteni az ország közösségét védelmező magyar politikai tradíciókat ápoló kormányzattól az országot, de a demokráciát sem. A hatalmi féktelenséget és a minden ellensúlyt és ellenvéleményt eltipró népköztársasági demokráciát csak 1945 óta ismeri a magyar politikatörténet, és éppen ideje eltakarítani ennek a tapasztalati időnek átkos maradványait, jelenjenek bár meg új elnevezéssel, meg nemzetközi támogatással.
A közigazgatás társadalomvédelmi és képviseleti szerepét 1945-ben szüntették meg azáltal, hogy minden hatalmat, vagyont, intézményt politikai pártok között osztottak el. Újságkiadást, mozi tulajdonlást is kaptak a pártok parlamenti erejük alapján. Azután két év alatt bedarálták a polgári pártokat, 1948-ban a szociáldemokrata pártot is, maradt az egypárt és vitte mindazokat a jogosítványokat, amik így gazdátlanul maradtak. És sajnos, megmaradt mai napig is a közigazgatási községi választás a politikai pártok vetélkedéseként, ahelyett, hogy az adott közösség szakértelem alapján döntene a községi vezetők kilétéről.
Hatalmi ágként emlegetik a sajtót, és a kormányzatok gazdasági politikájára hatást gyakorló gazdasági ágat is. Ez teljesen különálló téma a fékek és ellensúlyok kérdéskörétől, inkább tartozik a hatalom gyakorlását befolyásoló erők témakörébe, ahol viszont nagyonis izgalmas szerepe van.
Amikor azt olvassuk, hogy „hatalmi ágak elválasztása, a fékek és ellensúlyok rendszere”, akkor már érezzük, hogy ott valami dugáru van, valamit nekünk el akarnak adni a demokrácia címszó alatt, mint annak alapvető feltétele. Tulajdonképpen már avval is baj van, hogy állandóan a demokrácia hiányáról beszélnek. A szólam szerint ahol nincs demokrácia ott diktatúra van. Csak el kell híresztelni egy országról, hogy ilyen-olyan értelemben nem, vagy egyes intézményeiben nem demokratikus. És a gyakorlatban azt tapasztaljuk, hogy semmi nem demokratikus, ami nem épp olyan mint Amerikában.
A baj ott van, amikor ilyen alapon osztályozunk: jó állam vagy rossz állam. Pedig a jó vagy rossz elosztásban lehet egy másik meghatározás, olyan amit történelmünk folyamán megtapasztaltunk, és ezt valljuk is: jó állam az, amelyik a polgárai javát szolgálja, mind ami más, rossz. Mit kell fékezni azon, ami jól halad? Mi a baj, ha a hatalmi ágak együtt munkálkodnak az ország javára? Csapó Endre