Szabad György akadémikus, akinek házelnöki mûködése nagyban hozzájárult alkotmányos hagyományaink föléledéséhez és megerõsödéséhez, közérthetõ, tömör, ugyanakkor erõs tudományos érvekkel alátámasztott cikkben mutatta be az 1867-es kiegyezés hiányosságait és hosszú távú következményeit. (2007. május 28.) Mind a mai napig nincs egyetértés sem a közvéleményben, sem a történészek körében, hogy a súlyos következményekkel fenyegetõ "alkut" elutasító Kossuthnak volt-e igaza, vagy Deáknak, aki a magyar nemzet és a Habsburg-dinasztia megbékélését megteremtõ, kihatásában pedig a közel ötven évi békét és látványos gazdasági fejlõdést hozó kiegyezés elsõ számú megalkotója volt.

Gyakran elhangzik az a vélemény is, hogy történelmünk tele van megalkuvásokkal, rossz kiegyezésekkel. 1867 elõtt ilyen lett volna az 1711-es szatmári béke, a közelmúltban pedig az 1963-as részleges amnesztiát követõ megbékélés a véreskezû Kádár-diktatúrával. Közelebbrõl érintik a mai nemzedékeket az 1989/90-es rendszerváltozás körüli viták. Miközben az idõ múlásával sokak, köztük korábbi ellenfelei szemében növekszik a néhai Antall József miniszterelnök tekintélye és megbecsülése, a reá kígyót-békát kiáltó szélsõjobb mellett újabban Antall néhány egykori párttársa is - epigonoktól kísérve - arról gyõzködi a közönséget, hogy õ is hibás, amiért nem történt meg a kommunista rendszer valódi, teljes megváltoztatása, márpedig ennek is a következménye a mai kormány minden hibája, vitatható lépése. Mint résztvevõ és tanú, egy "kiegyezõ," az alábbiakban összefoglalom, hogyan látom én e vitát.

Tizenhét év nagy idõ, a mai fiatalok számára az 1989-es világpolitikai fordulat történelem. A hazai rendszerváltozás tevõleges résztvevõi közül még kevesen összegezték élményeiket, életük tanulságait, de a mai kormány eltökélt híveit leszámítva a legtöbben jelenlegi siralmas közállapotainkból kiindulva tekintenek vissza a rendszerváltozás idõszakára. Hajlamosak vagyunk elfeledni, hogy a Kádár-korszak második, hosszabb felét is az erõszak és a félelem tartotta fenn, a "puha" diktatúrában is mi minden volt tiltva, mekkora (bár jól elrejtett) különbség volt a vezetõ csoport, a "nomenklatúra" és a tömegek életszínvonala között, s fõként hogy milyen súlyos anyagi és szellemi károkat okozott és hagyott hátra a Kádár-rendszer politikája. Ezzel együtt tény, hogy az egykori kommunista tömb minden országában nagyobb volt az elnyomás, és/vagy jóval rosszabbak voltak az életkörülmények, mint a 80-as évek Magyarországán, ezért máshol egyértelmûbb, hogy a rendszer megváltozása jelentõs javulást hozott a mindennapi életben is. A szabadság nagyszerû dolog, de olyan mint a levegõ, természetesnek vesszük, csak a hiányát vesszük észre. Nálunk a változások gazdasági elõnyeit egy szûk réteg élvezi, a közhangulatra az elkeseredettség jellemzõ. A kommunizmus idején kevés dolog volt kapható, elérhetõ, de a keveset az emberek meg tudták fizetni. Ma minden kapható, de a legtöbb embernek nincs pénze a sok csábító tárgy és szolgáltatás megvásárlására. Ez jobban frusztrálja az embereket, mint az általános szegénység. Ráadásul jogos a kérdés, hogy az egykori "legvidámabb barakk" országa miért kénytelen ismételten a lakosság hétköznapjait megkeserítõ súlyos államháztartási, pénzügyi válságot átélni? Nem ért bennünket háború, földrengés, szökõár, miért húznak el mellettünk sorstársaink, még a szovjet rabságtól sokkal súlyosabban érintett balti országok is? Maga a rendszerváltozás lett volna a hiba, vagy annak végrehajtása? Menet közben siklott félre a sokat ígérõ folyamat? Felelõs ezért Antall József és kormánya, illetve pártja, az akkori Magyar Demokrata Fórum?

Sokan komolyan veszik Antall szarkasztikus megjegyzését, hogy "tetszettek volna forradalmat csinálni!" Forradalmakat csak az elkeseredett nép csinál (ha a hatalom megosztott, nem elég könyörtelen), egy ember, egy kis csoport legfeljebb puccsot. 1989-ben bizakodó, változás-párti, reményteljes volt a közhangulat, de nem forradalmi. Azon kellene bánkódnunk, hogy a kommunista pártvezetés ellenállás helyett maga is a változás mellé állt, lehetõvé téve az erõszakmentes, békés, gyors átmenetet? Hiányzott nekünk egy Tienanmen-téri vérengzés, összecsapás az ellenzéki tömegek és a rendõrség meg a munkásõrség között? Jött volna egy véres polgárháború, a hadsereg bevetésével? 1989/90 fordulóján az ország békés átmenetet akart és nem leszámolást, a többség a radikális hanggal szemben a "nyugodt erõ"-re szavazott.

Az MDF elsõ elnöke utódját, Antallt vádolja a párt rossz útra terelésével. Aki helyteleníti, hogy az ideológiailag heterogén, a "népi" baloldaltól az akkor még rejtekezõ szélsõjobb gondolkodásig terjedõ mozgalomból Antall korszerû, az európai partnerek által megbecsült jobbközép pártot formált, lelke rajta. Az 1990. tavaszi választási gyõzelemben azonban elvitathatatlan Antall döntõ szerepe. Ki meri azt állítani, hogy más vezetõvel jobban szerepelt, gyõzött volna az MDF? És az SZDSZ gyõzelme esetén jobb irányt vett volna az ország? Akik pedig máig nem értették meg a második legerõsebb párttal kötött, a kormányzást a kétharmados törvények radikális lecsökkentésével lehetõvé tevõ, de azóta annyit kárhoztatott "paktum" szükségességét (e nélkül a kormány már a taxis blokád elõtt megbukott volna), hogyan fogadták volna a másik megoldást, a rendszerváltoztató MDF és SZDSZ nagykoalícióját? Vagy az elõzetes vádakat igazolva a választást megnyerõ pártnak a bukott rendszer örökösév el, az MSZP-vel kellett volna megegyeznie közös kormányzásban?

Szívósan tartja magát egy ostoba mese, rágalom, hogy Antall egy 20 pontos titkos ("rózsadombi") paktumban állapodott meg a régi rendszer képviselõivel az átmenetrõl. Egyes pontok logikusak, mások képtelenséget állítanak, az állítólagos "paktum" dátuma (1989. március 15.) és résztvevõi (szerepet csak késõbb betöltõ politikusok, plusz külföldi diplomaták és titkosszolgálatok) pedig eleve kizárják a hitelességet. E pontokat nem 1989-ben, vagy 1990-ben gyártották, hanem évekkel késõbb, és nem a rendszerváltók, hanem ellenfeleik. Akik közelebbrõl ismerték Antallt, vagy elolvassák írásait, esetleg a róla készült titkosszolgálati jelentéseket (Rainer János ezek egy részét feldolgozta), azok tudják, hogy õ egész életében elvetette a marxizmust, megvetette a kommunistákat, de nem félt tõlük. Ama kevesek közé tartozott, akik semmiféle olcsó kompromisszumot nem kötöttek a Kádár-rendszerrel, még az "elvtárs" szót sem volt hajlandó kiejteni vagy leírni, hacsak nem gúnyos összefüggésbe n. Kormányfõként meghatározó szerepe volt a függetlenségünket eltipró Varsói Szerzõdés feloszlatásában, és miközben kitûnõ viszonyt épített ki Jelcin Oroszországával, gyakran figyelmeztetett az orosz nagyhatalmi politika feltámadásának lehetõségére, ezért is szorgalmazta hazánk NATO-tagságát. Példamutatóan korrekt magatartást tanúsított a parlamenti ellenzékkel szemben, de mindenki másnál hamarabb észlelte, hogy a szocialista - szabad demokrata összefogás személyi visszarendezõdéshez vezethet.

A rendszerváltozáskor a korábban reánk kényszerített szocialista gazdasági és politikai rendszer bûneinek egy részét és alapvetõ hibáit a pártállam vezetõi és haszonélvezõi elismerték, de saját felelõsségükrõl a mai napig hallgatnak, az meg egyenesen szemérmetlen, amikor az egész átalakulást saját felvilágosultságuk javára írják. Azt az akkori közvélemény elhitte, hogy a kommunista párt tagjai és vezetõi õszintén megváltoztak, hogy a damaszkuszi úton Saulusokból valóban Paulusokká változva magukévá tették a demokrácia elveit. Pozsgayt, Németh Miklóst, Szûrös Mátyást, Horn Gyulát ki akarta volna akkor felelõsségre vonni a múltért, vagy demokratikusan megválasztott képviselõként ki tudta volna kitiltani a politikai életbõl? Úgy hittük, hogy az egykori kommunisták korábbi elõjogaikat elveszítve szerényen meghúzódnak, és kiveszik a részüket az ország újjáépítésébõl. A békés átmenetet értékelve és a szovjetunióbeli folyamatok kiszámíthatatlanságától tartva, a nyugati demokráci ák is fátylat akartak borítani a kommunizmus bûneire. Az Európa keleti felébe behatoló tõke pedig - a már kialakult személyes kapcsolatokra építve - elõszeretettel szövetkezett a korábbi politikai és gazdasági elittel. Ezt csak lassan vettük észre, megakadályozni pedig aligha lehetett. Vagy ki kellett volna zárni a külföldet a magánosításból, a befektetésekbõl, amikor ebben a kirabolt és gazdaságilag is tönkretett országban nem volt vagyon, tõke, értékesíthetõ nyersanyag?

"Elmaradt az ígért tavaszi nagytakarítás," hangzik el gyakran a vád jobboldalról. Az MDF nem totális elitcserét, "B-listázást" ígért, hanem a fejek kitakarítását, a kommunizmus kellékeinek a kisöprését. Antall egy pártsemleges közszolgálati apparátust akart létrehozni, amelyben csak a szakértelem és a teljesítmény számít - ahogy ez a régi demokráciákban természetes. A személyi változásokat nem a miniszterelnökség, vagy a Bem-téri pártszékház döntötte el, hanem az illetékes minisztériumok új vezetõi, az önkormányzatok esetében pedig maguk a választók. Az iskolák, kórházak, szakszervezetek esetében is az adott intézmény közössége döntött a tisztségviselõkrõl - szabad és titkos választás útján. A kormány arról nem tehetett, hogy mûködött a megszokás, vagy inkább éltek még a régi félelmek, és annyi esetben választották meg a régi, hitel nélküli embereket. Az eredményeket a kormány akkor sem tudta volna felülbírálni, ha akarta volna, a személycseréket pedig nem végezhette el m ások helyett a miniszterelnök.

Senki sem ígért "könnyû álmot", sima átmenetet, azonnali jobb életkörülményeket. Józan ember erre nem is számított, de a közhangulat gyors romlásáért elsõsorban a véleményformáló sajtót, a médiát és az értelmiségi tekintélyeket illeti a felelõsség. Segíthettek volna az átalakulással járó folyamatok megértetésében, az új politikai és gazdasági viszonyokhoz történõ alkalmazkodásban, de ezt elmulasztották, és döntõ szerepük volt az új politikai elit, a kormány és a parlament tekintélyének a lejáratásában, majd a "szakértõ"-nek kikiáltott régi gárda iránti illúziók kialakulásában. Az 1990-es választás után kezdõdött médiaháború máig tart. "Antall nem akart háborút. Szabad és tisztességes sajtót akart. Konszenzust, méltányosságot, demokratikus médiatörvényt. A Haraszti Miklós képviselte SZDSZ-es médiapolitika azonban nem akarta ezt, mert úgy vélte, e nélkül sokkal jobban érvényesítheti a maga befolyását. Ellenfelei tudták: a kormányfõ nem képes - és nem is kívánja - uralma alá hajtani a tévét és a rádiót." (Debreczeni József: Antall szelleme. Népszabadság, 2006. május 27.) Jobboldali kritikusai azonban nem értették meg, hogy a modern demokráciában kormányoktól és pártoktól független médiára van szükség. Ilyen ma sincs, és a magyar demokrácia mûködési zavarainak itt van az egyik gyökere. Az elsõ szabadon választott Országgyûlés az átalakulás legfontosabb törvényeit meghozta, a fájdalmas és elkerülhetetlen lépéseket a kormány megtette, 1993-ra a gazdaság bíztató növekedési pályára állt, de sokan váltak a változások kárvallottjává. Számos munkavállaló elveszítette biztos és kényelmes állását. A mezõgazdaság védtelen maradt az Európai Közösség korszerû technológiával elõállított szubvencionált termékeinek versenyével szemben. A közép- és kisvállalkozások a támogatások (Egzisztencia-hitel, Start-hitel) ellenére nehezen állták a tõkeerõs külföldi cégek versenyét, a munkavállalói részvényprogram eltörpült a kapcsolatok révén olcsón megszerezhetõ állami tulajdon mellett, s a régi politikai elit - nagyban építve az 1990-es választásokig tartó "spontán privatizáció" idején megszerzett javakra - szinte észrevétlenül vált az új gazdasági elit fõ erejévé. De az is csak rosszindulatú mese, hogy a nemzetközi tõke, vagy személyesen Soros György bármilyen, az országra nézve elõnytelen feltétel elfogadására kényszerítette volna Antallt. A kormányfõ sohasem azt mondta, vagy azt tette, amit partnerei elvártak, szívesen hallottak volna, õ mindig úgy beszélt és cselekedett, ahogy az ország érdekében helyesnek látta.

Amellett, hogy Antall egymaga nem végezhetett el mindent, s 1992-tõl elhatalmasodó betegsége nyilvános szerepléseit korlátozta, távol állt tõle az ún. "kézivezérlés." Kormánya tagjainak mozgásterét nem korlátozta, nem szólt bele munkájukba, csak ha bajt észlelt. Számos elképzelés, terv (igazságtételi csomag, kárpótlás, ügynöklista, titkosszolgálatok átvilágítása stb) sorsa az Alkotmánybíróság, a Parlament, vagy az egyes miniszterek kezében volt. Gazdaságpolitikai kérdésekben sokszor valóban nem volt meg a kellõ összhang a kormányon belül, a ciklus végére mégis ígéretesen alakultak a mutatók, s az öröklött adósságot is kezdtük kinõni. (Szakemberek százszor elmagyarázták, miért nem lehetett, illetve nem volt célszerû megtagadni az öröklött adósság vállalását.) A régi rendszerben folytatott "spontán privatizációt" az Antall-kormány leállította, de külföldi tõke nélkül sokkal nagyobb lett volna a munkanélküliség, alacsonyabbak a bérek, s nem lett volna mit exportálni - a gazd aság összeomlott volna. (Az más kérdés, hogy nem minden új tulajdonos volt jó tulajdonos.) Fontos területeken, többek között a közüzemek esetében, ugyanakkor ragaszkodtunk az állami tulajdon megtartásához.

A komolytalan vádakat leszámítva, ha a mai jogos elégedetlenséget valaki a rendszerváltozás hiányosságaiból vezeti le, akkor lényegében ugyanazt mondja, mint a miniszterelnök, aki az ország bajait és saját hazugságait az 1990 utáni összes kormány nyakába akarja varrni, és saját rossz politikáját ezek orvoslásaként állítja be. Csak egyetérteni tudok a köztársasági elnökkel, hogy nem az alkotmánnyal, nem a magyar demokrácia intézményeivel van baj. Lehet, hogy a "globalizáció," azaz a mai kapitalizmus sok mindenért felelõs, de egyrészt Magyarország egyedül aligha változtathatja meg a világot, másrészt nehéz megmagyarázni, miért boldogul ebben a globalizált világban egyre jobban a többi, egykor kommunista uralom alatt álló ország. Csak minket nem szeret és ezért kizsákmányol a nemzetközi tõke? Biztosan van hiba másokban - de bennünk is, és a mi dolgunk a saját hibáinkon változtatni. 1989-ben a Sors teret nyitott a magyar nemzet számára. Azóta szabadon választjuk meg, hogy kik és milyen politikát követve irányítják az országot. Éljünk jobban a lehetõséggel, a felelõsséggel!

Jeszenszky Géza
az Antall-kormány külügyminisztere