Abba kellene hagynia Orbán Viktornak évértékelõ beszédei megtartását. Több okból is. A legelsõ ok az, hogy ez egy Egyesült Államokból származó szokás, aminek átvétele kínos párhuzamot von letûnt szocializmusunk intézménykultuszára, majmolására. El kellene hinnie Orbán Viktornak és szûkebb agitációs propaganda körének, hogy ez az intézménymajmolás, s a hozzá kapcsolódó lelkes tömeghurrázás sokakban viszolygást kelt. Mert a megjelent, kontraszelektált tömeg nem a beszéd mondanivalójával, tartalmával való egyetértését fejezi ki vastapsával, hanem a személyt ünnepli. Majdnem úgy, ahogyan a múltban megszokott kongresszusok meghívottai szokták volt.

Abba kellene hagynia Orbán Viktornak évértékelõ beszédei megtartását. A másodszor pedig azért, mert a felolvasott, fejbõl elmondott beszédei egyre jobban kezdenek az orwelli "doublespeakre", kettõs beszédre hasonlítani. Kiváló magyar irodalom és nyelvtanárnak, szövegelemzõnek kell lenni ahhoz, hogy a bõbeszédû, szószátyár fordulatok lehámozása után kiderüljön végre: az üzenet. Az üzenet, amelyet a legerõsebb parlamenti, országos ellenzéki párt üzenni kíván tagjainak, szimpatizánsainak, és azoknak, akik a parlamenti pártcsatározásokban semleges álláspontot képviselnek, de nem közömbösek az ország ügyei iránt. Hogy ne kelljen - mondjuk - a Századvég kutatóintézet megállapítására várni, amely szerint "a beszéd valódi célja március 9-én minél nagyobb tömeget az urnákhoz vinni, és az igen szavazatok többségével bizonyítani, hogy a Gyurcsány-kormány politikai értelemben megbukott."(1)

Abba kellene hagynia Orbán Viktornak évértékelõ beszédei megtartását. S a Fidesznek végre világosan meg kellene fogalmazni azt a hogyant, amivel "egy erõs Magyarország felépítését" akarja elérni. Mikor értik már meg, hogy az ország mai helyzetében a politikát igen is ki kell vinni az utcára. A közterekre, az aluljárókba, a mûvelõdési házakba, ki a falukba, kis -és nagyvárosokba. S ott kell vállalni a konfrontálódást, nem pedig a parlament biztonságot nyújtó padsorai között. S még valami! Ha a Fidesz, és Orbán Viktor politikai cselekvõképességét megkötik a különbözõ hazai és nemzetközi háttéralkuk szövevénye, akkor engedni kell azon parlamenten kívüli politikai pártok, civil mozgalmak tevékenységének kibontakozását, akiket nem kötnek a háttéralkuk. Hiszen, aki mindent meg akar tartani, az semmit sem tart meg!

Egészség, tudás, felelõs kormányzás alaptézisekkel az egyszerû magyar állampolgár nem tud mit kezdeni. A vidéket, és lassan már a fõvárost is az élet, lét -és vagyonbiztonság; a munkásmozgalmi idõkbõl ismert munkát, kenyeret kérdése foglalkoztatja leginkább. Mert ide jutottunk 18 év után.

Matolcsy György, az Orbán-Torgyán kormány volt gazdasági minisztere, a 'Veszélyek és félelmek' cikksorozatában helyesen állapítja meg, hogy 'Minden, ami századunkban a fejlõdés forrása, - tehetség, képzettség, víz, termõföld, éghajlat, biztonság, természeti környezet, energia - együtt van jelen a Kárpát-medencében, együttes kiaknázása vezet sikerre, a politikai tagoltság fenntartása melletti használata a siker ellen hat. A Monarchia egységes térkezelése éledhetne újjá, a modern technológiák többletével - ehhez egységes Kárpát-medencei fejlesztési tervre lenne szükség."(2)

Matolcsy helyzetfelismerése méltányolandó, hiszen tovább menve ezen a gondolatmeneten, megfogalmazza azt is, hogy a Fidesznek, ha hatalomra kerül, milyen azonnali, még a kormányzati cikluson belül elérhetõ eredményeket kellene felmutatnia. Mint írja: "A fogyó és elidõsödõ népesség, a terjedõ mélyszegénység, a gyengülõ családi és többi közösség, a társadalmi tõke apadása, a közvélemény mély pesszimizmusa, a nemzeti önbecsülés hiánya, a fogyó közbizalom, az állam(hatalom) megújuló támadásai egyén, közösség vállalkozás ellen, a globális vallási renenszánsz európai határoknál való megtorpanása és a tudástõke rejtett leértékelõdése mára társadalmi örvényekké álltak össze. Ezek közös vonása, hogy az örvény mélypontjának eléréséig nincs megoldás - még lefelé megyünk.(3)

S az örvény potenciáját mi sem illusztrálja jobban, mint Farkas Péter szociológus számszerû megállapításai: "Tartós és mélyszegénységben él 1.2 millió ember és a létminimum alatt 3.4 millió honfitársunk...A hazai hajléktalanok száma ötven-hatvan ezer, a legborzasztóbb, hogy a pontos adatot sem tudhatjuk. A hajléktalanok háromnegyede férfi, de emelkedik a nõ és a családos hajléktalanok száma is....A létminimum alatt 850 ezer kisgyerek él, közülük 420 ezren tartós és mély szegénységben."(4)

Ehhez a számadat sorhoz csak annyi a hozzáfûznivalóm, hogy nagy valószínûséggel nem mindegyik gyerek, illetve családja sorolható a cigány kisebbséghez. E kis kitérõ után térjünk azonban vissza Matolcsyhoz. Mielõtt felujjongnánk, hogy lám, Matolcsy, mint a volt Fidesz-Torgyán kormány gazdasági minisztere szintén Nagy-Magyarország visszaállítása szükségességérõl beszél, vagyis, hogy egy Fidesz (nemzeti) álláspontot képvisel, hûtsük le a kedélyeket. Matolcsy, nagyon helyesen, arról beszél, amit annak idején Apponyi gróf próbált elmagyarázni 1920-ban, Versaiilesban, hogy a Kárpát-medence egy olyan egységes gazdasági-földrajzi térséget képvisel, ami egymagában egyedülálló és önellátó, s amit hiba lenne politikailag szétszabdalni. Csakhogy, az Európai Unió egyesítette majdnem teljes Kárpát-medence gazdasági potenciája immár egy teljesen más politikai-gazdasági vertikumba került. A kulcs ennek megértéséhez a magyar parlament által elsõként ratifikált lisszaboni-egyezmény. Ez a l isszaboni egyezmény, amely az európai szuperállam létrehozásának kordokumentuma, gyakorlatilag betetõzte az Európai Unióhoz való csatlakozásában rejtõzõ nemzeti szuverenitás feladását. Ennek a szuperállamnak elnökét (jelenleg a fiatalabb éveiben szélsõbaloldali anarchista, majd munkáspárti brit kormányfõ Tony Blair a legesélyesebb erre a posztra) az uniót alkotó államok állam -és kormányfõi jelölik ki. Az unió ügyeit pedig az az uniós bürokrácia intézi, amelynek egyetlen nemzeti kormány, illetve parlament felé sincs beszámolási kötelezettsége. Vagyis, pontosan a lisszaboni szerzõdés ratifikálása az, amelyik elmélyülõ társadalmi válságunk kezelésében megfoszt bennünket azoktól a kormányzati eszközöktõl, amelyek ezt a válságot enyhíteni, s idõvel megfordítani lenne képes. A globalista, neoliberális gazdaságfilozófiai elveket (tõke, áru, szolgáltatás, munkaerõ szabad áramlása, szabad költözködési jog, szabad kereskedelem, stb.) követõ Európai Unióban a Magyarországnak kiszabott konvergenciaprogram további erõltetése még inkább elmélyíti azt a szociális, társadalmi válságot, aminek a felszíni bemutatására Farkas Péter szociológustól idéztem. Nem véletlen tehát, hogy a magyarországi kapitalizmus kulcsalakjának titulált, többek között a Rotschild, Peter Munk, és osztrák befektetõkkel is megtámogatott Demján Sándor is állítja már, "hogy az elkövetkezõ tíz-tizenöt évben hazánk az Európai Unió legszegényebb országa lesz."(5) S ez, elsõsorban azért történik, folytatja Demján, mert 2002.-es választások után az SZDSZMSZP kormányok elrontottak valamit. "Ma viszont az ország a történtek után ki van szolgáltatva 7-8 nagy kötvénytulajdonosnak. Ilyen körülmények között hamis illúzió az, hogy az állampolgár szavazatán vagy bármely politikai párton múlik, mi lesz Magyarország jövõje. A valóságban azon múlik, milyen a világ likviditási helyzete....Az eurót akkor lehet bevezetni, ha Magyarország eléri az európai uniós teljesítmény 80 százalékát"(6)

Demján Sándornak a maga szemszögébõl teljesen igaza van. Hiszen, a jelenlegi felemás gazdaságpolitikai és társadalmi állapotban, vagyis az 50 évig vassal-vérrel létrehozott és fenntartott szocializmus társadalma nem akarja feláldozni azokat a kiharcolt vívmányokat, amelyek lehetõvé tették, például a tanuláshoz való egyenlõ jogot. A megszerezhetõ diploma elérésének jogát, ami biztosította a társadalmi ranglétrán a feljebb kapaszkodás lehetõségét. A szigorú felvételi eredmények és a megszabott felvételi létszám pedig az országnak azt a szürkeállomány utánpótlást nyújtotta, ami lehetõvé tette az ötéves gazdasági tervek végrehajtásának viszonylagos eredményességét. Amire alapozva lehettünk mi a "legvidámabb barakk" a táboron belül. (Igaz, közben elfelejtettük, elfelejtették velünk azt, hogy 'mi a magyar'!) Ennek a legvidámabb barakk adta szociális-gazdasági környezetbõl nõtte ki magát ma Magyarország egyik legsikeresebb üzletembere Demján Sándor. Õ annak a global izációs törvényszerûségnek az embere, akit zavar (pénzügyi, üzleti vagy érzelmi okoktól vezérelve? - nem tudni) a 18 év alatt kialakult oligarchikus típusú kasztrendszerré megmerevedõ társadalmi rendszerünk. Az a rendszer, amit az államhatalom által indukált gazdaságpolitikai eszközökkel valósítottak meg. Korábban már idéztem Matolcsy Györgyöt, a Fidesz kormány volt gazdasági miniszterét,(7) aki az elmúlt 18 év gazdaságpolitikai következményeket jellemezve azt írta: "Az elsõ mikro-sokkterápiával, meg kellett akadályozni, hogy Magyarország önmagától más utat válasszon. (1990-es évek eleje) A Bokros-csomag és a jelenlegi, Gyurcsány/Kóka csomag pedig hibás gazdaságpolitika következménye. (1995-96; 2007-2008) A sokkterápiák közös vonása, folytatta Matolcsy, hogy globális érdekeknek kedveznek, szembemennek a nemzeti és helyi érdekekkel, diktatórikus módszereket alkalmaznak, kizárják a közmegegyezést, rombolják a társadalmi tõkét, és hatásuk hosszú idõre vissz aveti a magyar fejlõdést.(8)

Nem sírom vissza a Kádár-korszakot, de visszasírom azokat a vívmányokat, amelyeket a nemzet, 1956 kapcsán kiharcolt magának. Azokat a vívmányokat, amelyeket egy normális társadalmi közegben fel lehetett volna fejleszteni egy olyan szintre, amelyre ma büszkék lehetnénk. Amelyet az 1988/89-es 'Kerekasztalok' elszabotáltak. Elsõsorban 1956 örökségét. Ugyanakkor ma már egyértelmû, hogy az 1988/89-es történelmi lélegzetvételt a kerekasztalos rendszertváltó elit kizárólag a saját maga hasznára fordította. Kihagyva a nemzetet, népet, lakosságot. S ezért nézhetünk rémülten magunk elõtt levõ mély szakadékba, amely felé tolnak-tuszkolnak bennünket, mert nem találjuk azt a fogódzkodót, amibe megkapaszkodhatnánk. El kell menni szavazni március 9-én, és igennel kell szavazni. Helyzetet kell teremteni. Rá kell bólintani Koszova függetlenségére, s követelni kell a dél-felvidéki, erdélyi, délvidéki, kárpátaljai magyar lakosság autonóm törekvéseit. Át kell lépnünk végre a saját Rubiconun kat. Meg kell értetnünk Orbán Viktorral azt, hogy csak akkor követjük, ha hajlandó az élre állni és velünk együtt átlépni a Rubiconunkat. A magyarságnak centripetális erõvé kell válnia ismét a Kárpát-medencében ahhoz, hogy fennmaradjon.

Mi történik, ha feladatunknak nem felelünk meg?

Tetveinktõl ellepetten, elgyengülve várjuk, hogy mit kezd velünk más népek sorsa. Valamelyik nép gyarmatbirtokába olvadunk be? Szomszédaink darabolnak fel, hogy egységüket védjék? Vagy az internacionalista néptestvériségnek leszünk osztjákjai? Mindegy.

"Korszakok tûzdühe nem edzett s fölolvaszt a világ kohója, s elveszünk, mert elvesztettük magunkat".

1. MH. 2008. 02. 15. Belföld, Gyurcsány gyengülõ pozícióban, Keret, Orbán beszéde: a népszavazási kampány egyik állomása, 2. old.
2. MH. 2008. 01. 19. Vélemény és vita, Matolcsy György, Magyar jövõképek és nemzetstratégiai pillérek 8., Veszélyek és félelmek, 12. old.
3. U.o.
4. MH. 2008. 02. 21. Vélemény &Vita, Farkas Péter, 'Teljes gõzzel elõre', 9. old.
5. Figyelõ, 7. sz. 2008. február 14-20. Demján Sándor a hazai és régiós üzleti környezetrõl, 'Mindenhol jobb', 44-47. old.
6. U.o.
7. Csontos Gábor, Kegyelmi idõ, 2007. december 19.
8. MH. 2007. december 8. 16. old. Matolcsy György, 'Fonák és torz rendszerváltás'

(A szerzõ politológus)