Nagy örömemre szolgált, amikor felkértek az április 25-ei „Konfliktus és együttmûködés Közép-Európában” címû, a budai Várban tartandó konferencián való felszólalásra. Ahogy az várható volt, a meghívottak listáján való jelenlétem sokak számára vörös posztónak bizonyult. Sajnálom, hogy a szervezõk valódi demokratikus vita iránti szándékuk miatt ilyen kellemetlen helyzetbe kerültek. Bár a meghívásomat nem mondták vissza, amelyet ezúton is megköszönök, magam döntöttem úgy, hogy a konferencián való felszólalástól eltekintek. Nem kívánok jó szándékú kezdeményezések kisiklatásához hozzájárulni, aljas provokációknak táptalajt adni, mert bennem a probléma megoldására és nem figyelemelterelésre van szándék. Az acsarkodóknak ezúton is megköszönöm azt a publicitást, amelyet segítségükkel újfent megkaptam. Becsületem azt kívánja, hogy a konferencián el nem mondott, de megírt beszédemet megismertessem a közvéleménnyel.
Hölgyeim és Uraim! Tisztelt jelenlévõk!
Nagyon köszönöm a meghívást, és azt a számomra igen ritka lehetõséget, hogy napi szinten lenácizott politikusként végre ne mások mondják el, mit gondolok én, hanem azt magam tehessem meg.
Azt hiszem, abban – politikai hovatartozástól függetlenül – egyetértünk, hogy a magyar-cigány együttélés kérdése a magyar társadalom egyik, talán a legsúlyosabb problémája. A sajátos magyar helyzet azonban az, hogy a megoldás felé vezetõ úton az elmúlt 18 évben még az elsõ lépéseket sem tettük meg, sõt sok szempontból hátrafelé haladtunk. Egy betegség gyógyítása során az elsõ lépés mindig a megfelelõ diagnózis felállítása lenne, hiszen annak hiánya vagy rossz megválasztása esetén a beteget szinte biztos, hogy félrekezeljük. Sajnos nálunk ezt az elsõ lépcsõfokot sem sikerült megmásznunk, a közélet szereplõi még a valós diagnózis felállításával is adósak. Ennek számtalan oka van, engedjék meg, hogy ezek közül három igen makacs, a helyzet tisztázását akadályozó jelenséget kiemeljek.
A nehézségek már a legalapvetõbb, a kommunikációs szinten elkezdõdnek. A cigánykérdésrõl ugyanis sok esetben tilos beszélni, és ha ez valamilyen ok folytán már nem tartható, akkor pedig az érdemi vita válik teljes mértékben lehetetlenné. A cigánykérdéshez kritikusan hozzáálló vitapartner homlokára ugyanis ilyenkor azonnal ráütik a rasszista bélyeget, így az illetõvel a „politikailag korrekt” szereplõknek már szóba sem kell állniuk.
A második, a diagnózis felállítását nehezítõ tényezõ az elõzõvel szorosan összefügg. A „rasszistáktól” megtisztított vitapartnerek ugyanis ezután már boldogan és akadály nélkül folytathatják a cigány-magyar kérdés rózsaszínûre mázolását. Fonhatják tovább a probléma körül a hazugság egyre vaskosabb leplét. Ezzel azonban, akaratuk ellenére – egyesek szerint akaratuk szerint – csak súlyosbítják a helyzetet, hiszen a médiában a hazai cigányságról rendszeresen megjelenített idillikus kép teljesen ellentmondásban van a társadalmi tapasztalattal. Itt hagy’ jegyezzem meg, hogy a „main-stream”-et képezõ szociológusok által felháborodottan ismételgetett és rendszerint a magyar emberekkel kapcsolatban használt elõítélet szó téves. Nem hinném, hogy a történelme során folyamatosan idegen népeket befogadó és integráló magyarság társadalmi szinten elõítéletes lenne. Bármennyire is blaszfémia kimondani bizonyos körökben, de a magyar emberek averziói a cigányság irányába nem elõítéletek, hanem – sok esetben a saját bõrön átélt – tapasztalások következményei.
A diagnózis felállításának harmadik, tabuszerû akadálya, hogy a jelenlegi politikai elit képtelen az önkritikára, képtelen szembenézni és kimondani a tényt, hogy a 18 éve folytatott cigánypolitika csõdöt mondott. A közélet szereplõi úgy viselkednek, mint az a felszarvazott férj, aki minden este észrevesz egy szekrénybõl kilógó szõrös lábat, de nem vesz tudomást róla, mert hite szerint a felesége és közötte ideális a kapcsolat. Ugyanígy a hazai politikusok között szinte egyáltalán nem téma a vidéken, különösen Kelet-Magyarországon eluralkodott terror és agresszió. Szinte naponta hallják az újabb és újabb brutális bûncselekményekrõl a híreket, de õk inkább eltakarják az arcukat mindenféle statisztikákkal teleírt, valóságidegen papirosokkal. Ez a strucc-politika azonban nemcsak a diagnózis felállításának áll az útjában, de a politika felelõsségét is súlyosbítja. Az Olaszliszkán leadott ötven ütésbõl szimbolikus értelemben legalább kéttucatért az a közélet a felelõs, amely tehetetlenül mindent a szõnyeg alá söpör.
A megfelelõ kórkép megrajzolását akadályozó tényezõk sora bizonyára folytatható, számomra ez a három tényezõ tûnt a legkonokabb akadálynak. Ha a vitákban részt vehetnének végre a „szkeptikusok”, anélkül hogy kiátkozná õket a neoliberális politikai kánon, ha a cigányság helyzetét a megszólalók nem akarnák szebbnek és jobbnak feltüntetni, mint amilyen, ha a jelenlegi parlamenti pártok végre beismernék – mégha nem is Gyurcsány Ferenc hírhedt szavaival –, hogy csõdöt mondtak, akkor talán elkezdhetnénk végre magával a gyógymóddal is foglalkozni.
De mi is a gyógymód? A probléma összetettsége miatt minden bizonnyal több szintû és több irányú gyógykezelésre van szükség. A magam részérõl a teljesség igénye nélkül négy, a megoldás felé mutató feladatot szeretnék külön kiemelni.
Mivel a magyarok idegengyûlöletét bizonygató, koncepciózus kutatásokkal már tele a padlás, elsõként szükségesnek tartanám, hogy a hazai cigányságról készüljön egy átfogó és megfelelési kényszerektõl mentes felmérés. Mondhatnám úgyis, ismerjük meg a beteget magát. Sejtéseink vannak, de pontos ismereteink alig. Jelenleg nem tudjuk, hogy hány cigány ember él Magyarországon. Nem tudjuk, pontosan mekkora az a demográfiai dinamika, amellyel lélekszámuk nõ. Nem tudjuk, milyen a valós anyagi, szociális helyzetük. Nem tudjuk, a cigányság milyen szerepet tölt be a nemzetgazdaságban, mekkora a hozzájárulása és mekkora a fogyasztása. Nem tudjuk, a cigányság mekkora részét érinti a kriminalizálódás. Nem tudjuk, milyen érzelmeket táplálnak és viselnek a többségi magyar társadalommal kapcsolatban. Nem tudjuk, él-e a cigányság egészében õszinte szándék az integrációra és a normakövetõ életmódra? A kínzó kérdéseket folytathatnánk, de ezek megemlítése is elég ahhoz, hogy belássuk, amikor a cigányságról beszélünk, jobbára a sötétben tapogatózunk.
A vidéken eluralkodott erõszak nem hagyható megfelelõ válasz nélkül. Az államnak kötelessége a polgárok biztonságát megadni. Elszomorító, amikor emberek nevük elhallgatását kérve arról panaszkodnak, hogy az adójukból fizetett rendõrség nem védi meg õket. Elszomorító, hogy rendõrök nevük elhallgatását kérve arról panaszkodnak, hogy nem mernek intézkedni, mert félnek, hogy a magyar jog õket hurcolja meg. Elszomorító, hogy polgármesterek nevük elhallgatását kérve levelekben könyörögnek a Magyar Gárdának, hogy tegyen már végre valamit, mert õ tehetetlen. Lehet vitatni a cigánybûnözés kifejezés jogosságát, lehet versenyt ûzni az elhatárolódásból, de ettõl, úgy tûnik, még nem marad a bicska a zsebekben. Itt nincs szükség mindenáron a törvények szigorítására, a rettegésben élõk már a jelenlegiek betartatásáért is hálát adnának.
Egy õszinte és valódi megoldási stratégia számára nem kerülhetõ meg a jelenlegi szociális támogatás rendszerének újragondolása. Itt különösen a rendszeres szociális segélyrõl és a családi pótlékról, mint arról a két támogatási formáról beszélek, amellyel a cigányság él, illetve visszaél. Természetes, hogy egy európai, modern társadalom szükségét érzi a szociális gondoskodásnak, de ez nem jelentheti azt, hogy lyukas hordóba hordjuk a vizet. Itt viszont errõl van szó. A rosszul kitalált és annál is rosszabbul mûködtetett segélyezés ugyanis amortizálja a cigányságnak a munkához való hozzáállását és újratermeli a bûnözést. A Jobbik szerint a rendszeres szociális segélyt egyrészrõl közmunka kötelezettséghez kell kötni, másrészt a segélyt nem készpénzben, hanem alapvetõ szükségletek kielégítésére fordítható – élelmiszer, ruha, gyógyszer, iskolai felszerelés stb. – jegyekben kell folyósítani. A családi pótlék kapcsán pedig meg kell fontolni, hogy az csak két vagy három gyermekig járjon, afelett pedig adókedvezmény formájában lehessen igénybe venni. A segélyezés ilyen átalakítása révén az állam így nem csak fenntartaná szociális kötelességeinek ellátását, hanem lépéseket tenne a cigányságnak a munka világába való vezetése felé.
Végül el kell mondani azt is, hogy a megoldás kulcsa valójában nem a magyarság, hanem a cigányság kezében van. A magyar társadalom véleményem szerint már mindent megtett a cél érdekében, a labda most a roma térfélen pattog. A kilátások nem túlságosan jók, mivel a jelenlegi kisebbségi vezetõk képtelenek feladatuk ellátására. A kérdésre a választ, hogy ennek az alkalmatlanságnak az oka csupán a szükséges képességek hiánya, vagy esetleg tudatos szándék, mindenki döntse el maga. Mindenesetre sokan vélik úgy a cigányság soraiból is, hogy az OCÖ jelenlegi vezetõinek igencsak jövedelmezõ saját népük nyomora. Minden bizonnyal meglepõ, hogy egy politikus mondja ki, de a romavezetõket ki kellene emelni a politikai koordináta-rednszerbõl, mert ha továbbra is közéleti sakkbábuk tologatásának függvénye marad ez a súlyos társadalmi probléma, félõ, hogy részben egyet kell értenem Kuncze Gáborral. Õ ugye, azt mondta, a cigányok bûnözése megélhetési bûnözés. Bár ennek általánosságát én tagadom, de az SZDSz-es ex-elnök a cigányság vezetõ rétegét illetõen akarata ellenére is telibe talált. A romavezetõk kasztja tehát továbbra is vár a maga rendszerváltozására, reméljük nem sokáig.
A megoldás ügyében négy teendõt emeltem ki: a cigányság általános állapotáról készítendõ felmérést, a bûnözés visszaszorítását, a segélyezés újragondolását és a kisebbségi vezetõk megtisztulásának szükségességét. A tõlem, tõlünk rendszeresen elhatárolódókkal ellentétben nem gondolom, hogy bármelyik általam javasolt elképzelés ne képezhetné vita tárgyát. Sõt, a magam részérõl sürgetem az érdemi párbeszédet és üdvözlöm az érdemi vitát. Nagy a felelõsségünk, mert emberéletek múlnak azon, hogy mi, a közélet különféle képviselõi találunk-e végre megnyugtató megoldást. Az iskoláztatás, a munkahelyteremtés és az integráció jelszavak üres mantrázása ugyanis sehová sem vezet, mert a célok ismételgetése még nem ad felmentést a megoldások rögös útján való végighaladás alól.
Még egyszer köszönöm a lehetõséget, hogy megszólalhattam! Kívánok ennek a konferenciának sok sikert, a cigányságnak erõt és hiteles vezetõket az elõtte álló feladatok teljesítéséhez, a magyarságnak pedig szebb jövõt!
Vona Gábor,
a Jobbik Magyarországért Mozgalom elnöke
---
barikád.hu kommentár: Nem meglepõ, hogy "bojkottálták" Vona felszólalását. A konferencián végül csak Dr. Pankucsi Márta, a Miskolci Egyetem Szociológiai Intézetének vezetõje, Herényi Károly és Révész Máriusz szólaltak fel. De ott lett volna elvileg Farkas Flórián, Kállai Katalin, Molnár Oszkár, Vadász János, sõt, egy eredeti névsor szerint Balog Zoltán, Hack Péter is.
Vona Gábor hallgatóként, a közönség soraiban vett részt a konferencián. Rajta és a sajtón kívül alig fél tucat személy foglalt helyet a teremben... Az "igazi demokraták" hiányoztak. No comment.
Ceterum censeo: Cigánybûnözés márpedig létezik!