avagy hogyan tálalják történelmünket a "Nyugatnak"
II. Rákóczi Ferenc nem történelmünk része? Mai vezetõ anyagunk nem könnyed olvasmány. Ellenben nagyon értékes. Remek összefoglalója annak, hogyan is torzítanak képviselõink a "saját" hazájukról Brüsszelben. Sárközy Csaba tanár, a MAG (Magyar Alkotók és Gondolkodók) tagja tanulmányában górcsõ alá veszi az "Európa ma és holnap" címû brosúrát, melyben minden EU-tag bemutatkozik. Valószínûleg senki nem lepõdik meg azon, hogy Magyarország ismertetése több, mint szánalmas. Csúsztatásokkal, elhallgatásokkal, hazugságokkal teli. A magyar képviselõk által jóváhagyott anyag nem tesz említést a honfoglalásról, az Árpád-korról, Nándorfehérvárról, a Hunyadiakról, Rákócziakról, 1848-49-rõl. Említi viszont Magyarország csatlós szerepét Nácinémetország (így, egyben)oldalán, zsidó deportálásokat és a Vörös Hadsereg üdvös megjelenését. Ha megismerjük a tanulmányt, megértjük, miért bánnak velünk úgy szomszédaink és az Európai Unió is, ahogy. Kötelezõ olvasmány!
„MAGYARORSZÁG BEMUTATKOZIK"
Az Európai Parlament Információs Hivatala kiadott egy „Európa ma és holnap" címû nagyalakú, igényes kivitelû brosúrát. A füzet – több nyelven - 28 mai és jövendõ EU-tag ország önbemutatkozását tartalmazza. Összeismertetésük tökéletesen helyénvaló törekvés: a huszonnyolcak között vannak alapító tagok és idén csatlakozók, sõt három reménybéli várakozó is; akad régi gyarmattartó birodalom és vadonatúj független ország; nyugati keresztény, ortodox és iszlám állam is. Más-más indulás, más-más gazdasági és kulturális helyzet – és a befogadásra várókról bizony nem sokat tud a Mûvelt Nyugat...
Az egyes országok maguk állították össze a szöveg- és képanyagot, az elõszóban a kiadó a szövegek tartalmáért nem is vállal felelõsséget. Így nyilvánvaló, hogy a még nem tag országok bátran festhettek magukról rokonszenves képet saját jól felfogott érdekükben: az európai közvélemény megnyerése céljából. Az országfejezetek egy rövid, „amerikai típusú" önéletrajzból, és egy valamivel hosszabb, „kifejtõ" részbõl állnak.
Ez utóbbiban nemzeti sajátságok, érdekességek szerepelnek. A 28 ország bemutatkozása három minõségi kategóriába sorolható. A többség reális történelmi és kulturális tényanyaggal szolgál. Néhány, az „Európai Unióba igyekvõ" ország nemzeti legendáit is a képbe illeszti, a számukra kínos adatokat, folyamatokat vagy elhallgatja, vagy eufémizmusokba burkolja. (Törökország, Szlovákia, Románia sorolható ebbe a kategóriába.). A harmadik – és egyben döbbenetes - felfogás a magyar.
Lássuk elõször az önéletrajzunkat! Az 1990-ig terjedõ idõszak 14 pontját szóról szóra leírom, csak utána fogom elemezni – megjegyzem, a románoknak erre az idõszakra 34(!) megemlítendõ történelmi eseményük akad!
Fontos dátumok Magyarország történelmében:
1000 – a magyar állam megalapítása az ország elsõ királya, István alatt.
1308 – 1437 - A központi hatalom megerõsítése.
1541 – a törökök beveszik Budát. Az ország 3 részre szakad: a Habsburgok elfoglalják (bekebelezik) a nyugati részt, Magyarország középsõ része a törökök közvetlen ellenõrzése alá kerül, mialatt a Tiszától keletre levõ részen az Erdélyi Fejedelemség jön létre.
1711 – 1848 – osztrák uralom.
1867 – a körülbelül fél évszázadig tartó Osztrák-Magyar Monarchia létrehozása.
1914 – Magyarország részt vesz az I. világháborúban a német birodalom oldalán. A Magyar Köztársaság megalapítása november 16-án.
1938 – szövetség Nácinémetországgal.
1941 – hadüzenet a Szovjetúniónak.
1944 – az ország elfoglalása a német csapatok által. Számtalan magyar zsidót deportálnak. Hadüzenet Németországnak decemberben.
1945 – a Vörös Hadsereg elfoglalja Budapestet és elûzi a németeket.
1949 – a Magyar Népköztársaság alkotmányának elfogadása.
1956 – népfelkelés, a szovjetek erõszakosan leverik, az akkori államfõt, Nagyot halálra ítélik.
1989 – Magyarország ismét demokratikus ország lesz. A szovjet csapatok elhagyják az országot.
1990 – az elsõ szabad választások.
Elsõ, futó áttekintésre is hiányosnak tûnik. Nézzük csak alaposabban! Feltûnõ, hogy 1000 elõtt nem volt magyar történelem, sõt a Kárpát-medencében sem történt semmi! Hiszen Szent István (és nem István) csupán a keresztény államot alapította meg, az elsõ Árpádok ugyan mit is csináltak 895-tõl? A többi 27 ország természetesen élt a lehetõséggel. Lássuk elõször a fentebb említett „elsõ kategóriát", a tényszerû adatközlõket.
Például Spanyolország a római kor után helyet szorított a vandál és a nyugati gót államnak, majd a mórokénak is; Belgium Caesar galliai hódítását, majd a frank birodalmat is felvette történelmi életrajzába.
A második csoportba soroltak alaposan megragadják a rokonszenv-szerzés lehetõségét: õsi európai kultúrnemzetként mutatkoznak be. Törökország Kr. u. 196-tal, Septimius Severussal kezdi a történetét, majd Nagy Konstantin, illetve a bizánci császárság következik.
Szlovákia az amúgy egzakt módon soha nem azonosított Nagy-Morva Birodalommal kezd, majd „Bratislava" elsõ nyomaként említi Árpád utolsó csatájának (szintén nem azonosított) helyszínét. Románia tovább megy. Idézem: „Kr. e. VI. sz. – a románok õseinek, a dákoknak elsõ említése Homérosz és a nagy antik mesélõk által." (Finom elszólás: mesélõk...) Kr. e. I. sz. – a rómaiak elfoglalják „Dacia területét. A romanizálási folyamat kezdete." (Apró probléma: mindez Kr. u. 106-ban, tehát csaknem 3 évszázaddal késõbb történik...) És így tovább.
Mi magyarok miért nem említettük a honfoglalást? Vagy urambocsá: a kettõs honfoglalást? A szlovákok használják fel a 907-es braslauespurchi (pozsonyi? bánhidai? ennsburgi?) gyõztes csatánkat önigazolásként? Miért nem említjük meg a frank oklevelekben több százszor elõforduló „Hungarus" nevet? Vagy akár az izlandi sagák Tyrkerét? A Kr. e. VI. századból a „jürkákat" bemutató Hérodotoszt? 527-bõl Muagerisz hún királyt említõ bizánci krónikát? Gardizit, ibn Rusztát, Dzsajhánit, Bölcs Leót, Bíborbanszületett Konstantint – vagy 889-bõl Regino prümi apátot, akik a türkökkel, szkítákkal azonosítanak így vagy úgy? A tordosi és tatárlaki rovásírás-leleteket sokszorta több joggal hozhattuk volna fel, mint a törökök emlegetik civilizációjuk õseiként az asszírokat, hettitákat!
Iszonyú kártékony ez a torzító elhallgatás! Lám, a románok tudomást sem vesznek arról, hogy Constantin Daicoviciu, a dákoromán folytonosság („kontinuitás") elméletének atyja 1973-ban, halála elõtt maga fedte fel (a Történeti Intézet, a Történeti Múzeum munkatársainak, és egyetemi kollégáinak, diákjainak) kutatásai hazug voltát. Tételesen sorolta fel saját történelemhamisításait! Így: a Nestor-krónika nem „oláh"-okat, hanem „frank"-okat ír. Anonymus „ac pastores Romanorum" kitétele sem daciai oláhokra, hanem dunántúli, frank fennhatóság alatt élt romanizált pannonokra vonatkozik. Az õsrománnak titulált „Dridu-mûveltség" bulgáriai – az egykor a Kárpát-medence déli harmadát birtokló bulgárok hozták fel hazájukból az itt megtalált elemeit... A többit nem sorolom.
Mi pedig saját történelmünk elhallgatásával igazoljuk a már dogmává merevült történelmi hazugságokat...
No, haladjunk tovább szépen, szerben...
Úgy tûnik, hogy az Árpád-kor nem létezett! Nem volt a korszakalkotó politika- és jogtörténeti dokumentum, az Aranybulla, nem volt tatárjárás, nem volt Szent István, Szent Imre, Szent László, Szent Margit, Szent Kinga, Szent Erzsébet...
Sorstársaink közül a csehek büszkén emlegetik a Przemysl-, a lengyelek a Piast-házat!
Újabb ûr: nem találom 1456-ot! Az egész keresztény világban harangoznak a nándorfehérvári diadallal végzõdõ keresztes hadjárat emlékére – mi meg sem említjük. Óvatosan fogalmaztam. III. Callixtus az 1456. június 29-i „Bulla orationum"-ban III. Mohamed áprilisi hadrakelése hírére, a török megállításáért való imára buzdító harangozást rendelt el – de hát a törököt bizony Nándorfehérvárnál állította meg ez az ima, Hunyadi és Kapisztrán. A törökellenes keresztény összefogás ugyan jellemzõ módon hézagos volt – az ígért 80.000 fõs sereg helyett néhány regensburgi diák, párszáz lengyel és horvát fogott fegyvert mindössze – de nagyon szép „európai gondolat". Élnünk kellett volna vele!
Szemezgessünk tovább! Mátyás humanista birodalma (az egyetlen reneszánsz birodalom…) említésre sem méltó… Hol marad sok évszázados, a magyarságot õrlõ „keresztyénség pajzsa" küzdelmünk? Lám, a török önéletrajzból hiányzik ez a néhány évszázad – õk tudják, miért szégyellik – mi miért nem vagyunk rá büszkék? Mohács viszont elég jelentõs csata lehetett – hisz a szlovákok (sic! a szlovákok! Ismétlem: a szlovákok!) felhozzák saját történelmi eseménysorukban! Mi nem...
A Habsburgok dehogy „foglalják el" a nyugati részt: kettõs királyválasztás történik, s a két királyi ház megosztozik a török által kettészelt országon. Az Erdélyi Fejedelemség voltaképpen a magyar állam menedékhelye lesz, fejedelmei közül tán egyedül Székely Mózes tekinthetõ törzsökös, kizárólagos erdélyinek!
Nem találom a vallásszabadságot világelsõként deklaráló tordai országgyûlést sem! (1568). Ennek a feltûnõen „eurokonform", korát messze megelõzõ intézkedésnek a mellõzése egyenesen megdöbbentõ!
Természetes módon tolakodik elõ egy lehetõség. A kereszténység felvétele, az Árpád-házi szentek, a nándorfehérvári harangozás, a tordai országgyûlés együttes elhallgatása egy „kereszténység utáni Európá"-nak tett ostoba gesztus volna? Ostoba, mert a katolicizmus, a reformáció – a szlovákoknál a huszitizmus – minden ország önjellemzésében megtalálható!
Igen, MINDEN országéban: a muzulmán Törökország büszkén emlegeti Szûz Máriát, Szent Pált, a myrai Szent Miklóst! Szégyen...
Egyetlen árva sort sem érdemelt meg tõlünk a török kiûzetése (1686 – Buda, 1697 – Zenta). Mint ahogy Thököly és II. Rákóczi Ferenc sem!
Hiányzik a magyar reformkor. Úgy, ahogy van. Mindenestül.
1848/49-es forradalmunkról sincs egy árva szó se. Nem baj, a románok felhozzák biz, mint saját forradalmukat! Az osztrákok is – bár õk meghagyták nekünk...
Ezután egy szépen felépített, épületes baromság következik. Figyeljünk: Magyarország (és nem az Osztrák-Magyar Monarchia!) vesz részt az I. világháborúban. Az 1918-as forradalmat nagyvonalúan 1914 novemberére téve (ezt az ostobaságot a „kifejtõ" rész megismétli, megerõsíti!) ez annyit jelent, hogy az önálló, köztársasági Magyarország egyedül harcolt Németország oldalán, s Trianont ezért kapta büntetésül. A „kifejtõ rész"-ben még toldunk ide egy ostobaságot: állítólag 1/3-nyi területünket vesztettük el...
Ha ez az „építmény" nem tudatosította volna a Jámbor Európaiban, hogy micsoda rettenetes erõszakos, mi több: bûnös nép maradtunk még a XX. században is, akkor jöhet a döntõ érv: „1938 - Szövetség Nácinémetországgal" A második világháborúban a környékünkön mindenki a „rossz oldalon" vett részt. Ennek elmismásolását zseniális találékonysággal oldották meg a magukra valamennyit is adó szomszédaink:
Ausztria: „1938 március: "Anschluss.” Kész. Nyilván kimaradtak a háborúból, mert utána csupán a köztársaság 1945-ös kikiáltását említik meg.
Szlovákia: „1939 – 45 – rövid függetlenség Nácinémetország uralma alatt.” Mesteri, szépségdíjas, zseniális meghatározás! Függetlenség egy uralom alatt, amely ráadásul nácinémet elnyomást sejtet – ez bizony elhatárolódás, sõt nyilván szenvedés is - nem pedig rosszízû „szövetség", mint a mienk...
Románia: „1940. nov. 23. – Románia csatlakozik a hármas szövetséghez." Ez is elegáns: a „hármas szövetség" –et említi. Ilyen volt, valóban: létrejött 1882-ben, résztvevõi az Osztrák-Magyar Monarchia, Németország és Olaszország. Szétbomlott az I. világháború során...
De ez a „tévedés" elegánsan kikerüli a II. világháborús részvétel kellemetlen emlegetését... Persze az Antikomintern Paktumnak is három tagja volt eredetileg, ugyan mit is kötözködöm… Persze nem említ néhány apró, echte román találmányt ez idõkbõl: a meghalató-vonatokat, a zsidók jég alá lövetését – vagy akár a favágó tõkén lefejezett szárazajtaiakat, a megtizedelt Köröstárkányt, Gyantát etcetera...
Mi pedig 1938-ban szövetséget kötöttünk Nácinémetországgal.
Nos, 1938-ban kötöttünk egy adóügyi pótegyezményt a németekkel (december 10.). Ezt Ausztria német megszállásának pénzügytechnikai következményei tették szükségessé.
Merüljünk el most egy kicsit ebbe a gyanús 38-as évben! Az Anschluss nemcsak adóügyi pótegyezményt hozott ajándékba, hanem páni félelmet is. Politikusaink nem rokonszenveztek a nácikkal – emlékeztetõül két esetet hoznék fel. Az elsõ németországi látogatásáról hazatérõ Horthy így jellemezte Hitleréket: „Túl sok bennük a vörös!". Teleki pedig nemegyszer jelentette ki, hogy a német vereség a mi vereségünk is lesz, de a német gyõzelem a mi pusztulásunk! Ez az év nem a németbarátság éve. Horthy és Kánya Kálmán már februárban egy németellenes „horizontális tengely"-rõl tárgyal Varsóban. A történeti hûség kedvéért: olasz-lengyel-jugoszláv-magyar lett volna ez a tengely. (Hiányzik történelem tankönyveinkbõl...) A németek persze ellenzik a lengyel-magyar együttmûködést, visszacsatolási törekvéseink épp közös magyar-lengyel határt eredményeznének!
Augusztusban két – németellenes élû – magyar siker: a bledi konferencia a Kisantanttal (jelentõs enyhülést hozott), illetve a titkos lengyel-magyar gentlemen's agreement a szoros együttmûködésünkrõl. November – az elsõ bécsi döntés – voltaképpen Németország engedett!
Aztán decemberben Ciano jön Pestre, melegen ajánlja az Antikomintern Paktumba való belépésünket. A tengely kontra horizontális tengely kérdés eldõlt...
1939-ben pedig beléptünk az Antikomintern Paktumba. És ugyanebben az évben megvalósul a magyar-lengyel határ –szeptemberben nem is engedtük át a német csapatokat Lengyelország hátába, - ez közismert –és a németekhez lelkesen csatlakozó szlovák csapatokat sem – ez kevésbé közismert.
A szlovák változat persze érthetõen elhallgatja, hogy a lengyeleket hadüzenet nélkül, náci módon megtámadták – mi pedig:
„1941 - Hadüzenet a Szovjetúniónak." Hogyan is volt? Üzentünk mi hadat? A kassai, rahói, körösmezõi stb. bombázások után megállapítottuk: ez bizony hadiállapot. Ennyi. Ennek a kérdésnek hatalmas irodalma van, elégedjünk meg annyival, hogy a nemzetközi jog élesen megkülönbözteti a hadüzenetet és a hadiállapot tudomásul vételét. Románia mindenféle indok nélkül, minket jócskán megelõzve már 1941. június 22-én hadat üzent a Szovjetúniónak – írják a román bemutatkozók? NEM.
Más kérdés, hogy az akkoriban szintén EU-várományos Bulgária sosem üzent hadat a dicsõ Szovjetúniónak, mégis ugyanazt kapta jutalmul, mint mi büntetésül!
Amúgy a hadüzenettel szovjet barátaink nálunk rosszabbul állnak. Elfelejtkeztek errõl a jogintézményrõl Finnország, a balti államok, Lengyelország – de még Bulgária esetében is. Öt országot tiportak le 1941-ig, hadüzenet nélkül – ez nyilván eszébe juthatott a kassai bombázás után minden magyarnak...
1944. - Számtalan magyar zsidót deportálnak…"
Helyes állítás, igaz. Helyesen köti össze az életrajz a német megszállással. Csupán egyetlen bajom van: a zsidóüldözés egy szóval sem szerepel sem a román, sem a szlovák, sem az osztrák, de még a német (ismétlem: a német, még egyszer: a német) anyagban sem! Próbálom kikövetkeztetni a holokauszt (soá) kérdésében írásokból és filmekbõl igazán járatossá vált átlag EU-s olvasó gondolatmenetét: végülis lehet, hogy a magyarok mûködtették Auschwitzot? Rendben van, mi gerincesen vállaltuk. De az 1944 nyári csendõrpuccsot (és ezzel magyarországi zsidók teljes kiirtását) megakadályozó Koszorús ezredesnek vagy urambocsá: magának Horthynak köszönhetõ, hogy egyáltalán maradt zsidóság Közép-Európában! Így teljes az igazság – s a részigazság egyoldalú közlése súlyosabb bûn a legaljasabb rágalomnál...
1956. Eufemisztikusan, „reformkommunista módra" népfölkelés, valóban. De nekünk, magyaroknak forradalom és szabadságharc. Egy „csillagóra", amely megvilágosította a félrevezetett Európát, amely elõkészítette a kommunista rendszerek bukását – és amely rövid idõre visszaadta nemzetünk (tudatosan tönkretett) önbecsülését és megbecsülését. „Nagy" (illendõen, európai módon: Nagy Imre) pedig nem államfõ volt, hanem miniszterelnök. A „kifejtõ" részben, önmagának ellentmondva már helyesen írja a szerzõ.
Az 1990. utáni életrajzból a terjedelemre tekintettel csupán egy érdekességet villantok fel.
1991. jún. 19. – az utolsó szovjet katonák elvonulása.
Nos, pillantsunk csak egy kicsit feljebb! A 13. életrajzi dátumnál ez szerepel: „1989 …a szovjet csapatok elhagyják az országot." Erre már nincs mit mondani...
E befejezõ életrajz-részbõl tán még hiányolhatnánk, hogy olyan, az Európai Unió koncepciójába szorosan illõ esemény, mint a vasfüggöny lebontása, nem szerepel. Nyilván nem véletlen az eset: ugyanígy hiányzik a kötet bevezetõ, kedvcsináló dekoratív képes bevezetõjébõl is – ezt pedig Brüsszelben, az EU Információs Hivatalában írták...
Most pedig – záró fejezetként – lássunk néhány gyöngyszemet az általam „kifejtõ"-nek nevezett részbõl.
„Magyarország lakossága Európa legszínesebben kevert népeihez tartozik. 10 millió lakója között számos nemzetiséget találunk: német nyelvûeket, szlovákokat, románokat, délszlávokat (bosnyákokat, horvátokat, szerbeket, szlovénokat és szorbokat). A szintik és romák, akik a népességnek nem jelentéktelen részét alkotják (500.000), nemrégiben etnikai kisebbségként lettek elismerve."
No, kezdjük! Magyarország „sokszínû, kevert népességû", soknemzetiségû. Érdekes: ezt a kitételt nem alkalmazza önmagára a valóban fele-fele arányban „többnemzetiségû" Belgium, Litvánia, Észtország, Lettország. Csak mi, ahol egyelõre még a magyar etnikum a meghatározó. Bár fogyunk – az egyszerû újságolvasó is ki tudná számítani a határon túli népszámlálások és különbözõ hazai források alapján, hogy 1985-tõl máig a Kárpát-medence õshonos magyarsága több, mint 2 millióval fogyott. Nem ez a témánk, de utána lehet nézni – az „önbemutatkozás" írója vélhetõleg nagyon is ismeri ezeket az adatokat…
Van itt más baj is – rosszabbak, mint az egyszerû ostobaság. Bosnyákok sosem éltek Magyarországon. A szorbok említése még hajmeresztõbb. Tudálékosan a déli szlávokhoz sorolja a szerzõ õket. Nos, a szorbok nyugati szlávok, Spreewaldban élnek, a buzgó térképböngészõk Lübbenau környékén találhatják meg õket. Népi kultúráját büszkén mûvelõ százezres népcsoprt, megtekintésüket ajánlom a szerzõnek, még a helyszín is politikailag korrekt: a néhai kommunista NDK területe. A nagy kérdõjel a félmilliós szinti (és roma) kisebbség. A szinti szó nyomára többhetes lázas kutatás után jutottam. Ez a kifejezés egyike azoknak, amellyel Európában a cigányságot megnevezik: cigány, manus, szinti, zingari, roma – és egy kivételesen nevetséges finomkodás: „utazó népesség" – travellers, illetve gens du voyage. Vagyis a szerzõ a sznob (és mûveletlen) „campingtábor"-típusú szamárságot követi el. Voltaképpen azt volt képes leírni, hogy nálunk nemcsak romák, hanem még romák is élnek. Szerintem a félmilliónál többen.
És tisztelettel megjegyzem: tán ide lehetett volna írni, hogy egyedül Magyarországon ismerik el etnikai kisebbségként a romákat – óh bocsánat! A romákat és a romákat...
„Magyarországot több alkalommal elfoglalták, különösképpen a törökök a XVI. században és az osztrákok a XVIII.-XIX. században, és függetlenségét csak 1914-ben
nyerte el. Az I. világháborúban a Német Birodalom szövetségeseként vett részt. A trianoni szerzõdéssel államának területe 1/3-ával lett redukálva."
Jó, vitatható, hogy a kiegyezés függetlenséget hozott-e. Jómagam függetlennek tekintem azt az országot, amely világelsõ volt vasútközlekedésében (Baross Gábor elõterjesztését fogadta el épp ezért az 1892-es genfi vasútügyi konvenció!), gabonafeldolgozó-iparában (2. helyezett: USA), a maga korában (szintén) világelsõ oktatási- és nemzetiségi törvényeket alkotott és érvényesített, önállóan vett részt nemcsak az olimpiákon, hanem magának az olimpiai mozgalomnak a megteremtésében is. Nem sorolom. A többi ostobaságról pedig már fentebb írtam.
"A híres gulyásnál lényegében egy mindennapi ételrõl, egy levesrõl van szó, amely a magyarok által pörköltnek nevezett húsragunak felel meg."
Ezt a zagyvalékot – tréfaként - Jókai már kitalálta egyszer: - Úgy elnézem ezt a kulacsot, azt hittem: kenyér, pedig hát sajt…
Összegezve: hivatalos szerveink jóváhagyásával bemutattak Európa (bennünket a térképen meg sem találó) nyugati nemzeteinek, mint egy hol bûnös, hol szánalomra méltó, úgy általában pedig, mint egy semmirekellõ országot. Fûszerezve a gonoszságot ostobasággal és szolgalelkûséggel. Nyíltan magyarellenes, divatosan: rasszista förmedvény. Akik írták - és akik külföldön hozzájutottak (15 euróért, bármely könyvesboltban, vagy akár EU-s munkahelyükön, hivatásszerûen ) és nem emeltek szót: azok a magyarok esküdt ellenségei. A hazaárulás minõsített esete.
Sárközy Csaba tanár, a MAG (Magyar Alkotók és Gondolkodók) tagja.
Módosítás dátuma: 2008. november 27. csütörtök
II. Rákóczi Ferenc nem történelmünk része? Mai vezetõ anyagunk nem könnyed olvasmány. Ellenben nagyon értékes. Remek összefoglalója annak, hogyan is torzítanak képviselõink a "saját" hazájukról Brüsszelben. Sárközy Csaba tanár, a MAG (Magyar Alkotók és Gondolkodók) tagja tanulmányában górcsõ alá veszi az "Európa ma és holnap" címû brosúrát, melyben minden EU-tag bemutatkozik. Valószínûleg senki nem lepõdik meg azon, hogy Magyarország ismertetése több, mint szánalmas. Csúsztatásokkal, elhallgatásokkal, hazugságokkal teli. A magyar képviselõk által jóváhagyott anyag nem tesz említést a honfoglalásról, az Árpád-korról, Nándorfehérvárról, a Hunyadiakról, Rákócziakról, 1848-49-rõl. Említi viszont Magyarország csatlós szerepét Nácinémetország (így, egyben)oldalán, zsidó deportálásokat és a Vörös Hadsereg üdvös megjelenését. Ha megismerjük a tanulmányt, megértjük, miért bánnak velünk úgy szomszédaink és az Európai Unió is, ahogy. Kötelezõ olvasmány!
„MAGYARORSZÁG BEMUTATKOZIK"
Az Európai Parlament Információs Hivatala kiadott egy „Európa ma és holnap" címû nagyalakú, igényes kivitelû brosúrát. A füzet – több nyelven - 28 mai és jövendõ EU-tag ország önbemutatkozását tartalmazza. Összeismertetésük tökéletesen helyénvaló törekvés: a huszonnyolcak között vannak alapító tagok és idén csatlakozók, sõt három reménybéli várakozó is; akad régi gyarmattartó birodalom és vadonatúj független ország; nyugati keresztény, ortodox és iszlám állam is. Más-más indulás, más-más gazdasági és kulturális helyzet – és a befogadásra várókról bizony nem sokat tud a Mûvelt Nyugat...
Az egyes országok maguk állították össze a szöveg- és képanyagot, az elõszóban a kiadó a szövegek tartalmáért nem is vállal felelõsséget. Így nyilvánvaló, hogy a még nem tag országok bátran festhettek magukról rokonszenves képet saját jól felfogott érdekükben: az európai közvélemény megnyerése céljából. Az országfejezetek egy rövid, „amerikai típusú" önéletrajzból, és egy valamivel hosszabb, „kifejtõ" részbõl állnak.
Ez utóbbiban nemzeti sajátságok, érdekességek szerepelnek. A 28 ország bemutatkozása három minõségi kategóriába sorolható. A többség reális történelmi és kulturális tényanyaggal szolgál. Néhány, az „Európai Unióba igyekvõ" ország nemzeti legendáit is a képbe illeszti, a számukra kínos adatokat, folyamatokat vagy elhallgatja, vagy eufémizmusokba burkolja. (Törökország, Szlovákia, Románia sorolható ebbe a kategóriába.). A harmadik – és egyben döbbenetes - felfogás a magyar.
Lássuk elõször az önéletrajzunkat! Az 1990-ig terjedõ idõszak 14 pontját szóról szóra leírom, csak utána fogom elemezni – megjegyzem, a románoknak erre az idõszakra 34(!) megemlítendõ történelmi eseményük akad!
Fontos dátumok Magyarország történelmében:
1000 – a magyar állam megalapítása az ország elsõ királya, István alatt.
1308 – 1437 - A központi hatalom megerõsítése.
1541 – a törökök beveszik Budát. Az ország 3 részre szakad: a Habsburgok elfoglalják (bekebelezik) a nyugati részt, Magyarország középsõ része a törökök közvetlen ellenõrzése alá kerül, mialatt a Tiszától keletre levõ részen az Erdélyi Fejedelemség jön létre.
1711 – 1848 – osztrák uralom.
1867 – a körülbelül fél évszázadig tartó Osztrák-Magyar Monarchia létrehozása.
1914 – Magyarország részt vesz az I. világháborúban a német birodalom oldalán. A Magyar Köztársaság megalapítása november 16-án.
1938 – szövetség Nácinémetországgal.
1941 – hadüzenet a Szovjetúniónak.
1944 – az ország elfoglalása a német csapatok által. Számtalan magyar zsidót deportálnak. Hadüzenet Németországnak decemberben.
1945 – a Vörös Hadsereg elfoglalja Budapestet és elûzi a németeket.
1949 – a Magyar Népköztársaság alkotmányának elfogadása.
1956 – népfelkelés, a szovjetek erõszakosan leverik, az akkori államfõt, Nagyot halálra ítélik.
1989 – Magyarország ismét demokratikus ország lesz. A szovjet csapatok elhagyják az országot.
1990 – az elsõ szabad választások.
Elsõ, futó áttekintésre is hiányosnak tûnik. Nézzük csak alaposabban! Feltûnõ, hogy 1000 elõtt nem volt magyar történelem, sõt a Kárpát-medencében sem történt semmi! Hiszen Szent István (és nem István) csupán a keresztény államot alapította meg, az elsõ Árpádok ugyan mit is csináltak 895-tõl? A többi 27 ország természetesen élt a lehetõséggel. Lássuk elõször a fentebb említett „elsõ kategóriát", a tényszerû adatközlõket.
Például Spanyolország a római kor után helyet szorított a vandál és a nyugati gót államnak, majd a mórokénak is; Belgium Caesar galliai hódítását, majd a frank birodalmat is felvette történelmi életrajzába.
A második csoportba soroltak alaposan megragadják a rokonszenv-szerzés lehetõségét: õsi európai kultúrnemzetként mutatkoznak be. Törökország Kr. u. 196-tal, Septimius Severussal kezdi a történetét, majd Nagy Konstantin, illetve a bizánci császárság következik.
Szlovákia az amúgy egzakt módon soha nem azonosított Nagy-Morva Birodalommal kezd, majd „Bratislava" elsõ nyomaként említi Árpád utolsó csatájának (szintén nem azonosított) helyszínét. Románia tovább megy. Idézem: „Kr. e. VI. sz. – a románok õseinek, a dákoknak elsõ említése Homérosz és a nagy antik mesélõk által." (Finom elszólás: mesélõk...) Kr. e. I. sz. – a rómaiak elfoglalják „Dacia területét. A romanizálási folyamat kezdete." (Apró probléma: mindez Kr. u. 106-ban, tehát csaknem 3 évszázaddal késõbb történik...) És így tovább.
Mi magyarok miért nem említettük a honfoglalást? Vagy urambocsá: a kettõs honfoglalást? A szlovákok használják fel a 907-es braslauespurchi (pozsonyi? bánhidai? ennsburgi?) gyõztes csatánkat önigazolásként? Miért nem említjük meg a frank oklevelekben több százszor elõforduló „Hungarus" nevet? Vagy akár az izlandi sagák Tyrkerét? A Kr. e. VI. századból a „jürkákat" bemutató Hérodotoszt? 527-bõl Muagerisz hún királyt említõ bizánci krónikát? Gardizit, ibn Rusztát, Dzsajhánit, Bölcs Leót, Bíborbanszületett Konstantint – vagy 889-bõl Regino prümi apátot, akik a türkökkel, szkítákkal azonosítanak így vagy úgy? A tordosi és tatárlaki rovásírás-leleteket sokszorta több joggal hozhattuk volna fel, mint a törökök emlegetik civilizációjuk õseiként az asszírokat, hettitákat!
Iszonyú kártékony ez a torzító elhallgatás! Lám, a románok tudomást sem vesznek arról, hogy Constantin Daicoviciu, a dákoromán folytonosság („kontinuitás") elméletének atyja 1973-ban, halála elõtt maga fedte fel (a Történeti Intézet, a Történeti Múzeum munkatársainak, és egyetemi kollégáinak, diákjainak) kutatásai hazug voltát. Tételesen sorolta fel saját történelemhamisításait! Így: a Nestor-krónika nem „oláh"-okat, hanem „frank"-okat ír. Anonymus „ac pastores Romanorum" kitétele sem daciai oláhokra, hanem dunántúli, frank fennhatóság alatt élt romanizált pannonokra vonatkozik. Az õsrománnak titulált „Dridu-mûveltség" bulgáriai – az egykor a Kárpát-medence déli harmadát birtokló bulgárok hozták fel hazájukból az itt megtalált elemeit... A többit nem sorolom.
Mi pedig saját történelmünk elhallgatásával igazoljuk a már dogmává merevült történelmi hazugságokat...
No, haladjunk tovább szépen, szerben...
Úgy tûnik, hogy az Árpád-kor nem létezett! Nem volt a korszakalkotó politika- és jogtörténeti dokumentum, az Aranybulla, nem volt tatárjárás, nem volt Szent István, Szent Imre, Szent László, Szent Margit, Szent Kinga, Szent Erzsébet...
Sorstársaink közül a csehek büszkén emlegetik a Przemysl-, a lengyelek a Piast-házat!
Újabb ûr: nem találom 1456-ot! Az egész keresztény világban harangoznak a nándorfehérvári diadallal végzõdõ keresztes hadjárat emlékére – mi meg sem említjük. Óvatosan fogalmaztam. III. Callixtus az 1456. június 29-i „Bulla orationum"-ban III. Mohamed áprilisi hadrakelése hírére, a török megállításáért való imára buzdító harangozást rendelt el – de hát a törököt bizony Nándorfehérvárnál állította meg ez az ima, Hunyadi és Kapisztrán. A törökellenes keresztény összefogás ugyan jellemzõ módon hézagos volt – az ígért 80.000 fõs sereg helyett néhány regensburgi diák, párszáz lengyel és horvát fogott fegyvert mindössze – de nagyon szép „európai gondolat". Élnünk kellett volna vele!
Szemezgessünk tovább! Mátyás humanista birodalma (az egyetlen reneszánsz birodalom…) említésre sem méltó… Hol marad sok évszázados, a magyarságot õrlõ „keresztyénség pajzsa" küzdelmünk? Lám, a török önéletrajzból hiányzik ez a néhány évszázad – õk tudják, miért szégyellik – mi miért nem vagyunk rá büszkék? Mohács viszont elég jelentõs csata lehetett – hisz a szlovákok (sic! a szlovákok! Ismétlem: a szlovákok!) felhozzák saját történelmi eseménysorukban! Mi nem...
A Habsburgok dehogy „foglalják el" a nyugati részt: kettõs királyválasztás történik, s a két királyi ház megosztozik a török által kettészelt országon. Az Erdélyi Fejedelemség voltaképpen a magyar állam menedékhelye lesz, fejedelmei közül tán egyedül Székely Mózes tekinthetõ törzsökös, kizárólagos erdélyinek!
Nem találom a vallásszabadságot világelsõként deklaráló tordai országgyûlést sem! (1568). Ennek a feltûnõen „eurokonform", korát messze megelõzõ intézkedésnek a mellõzése egyenesen megdöbbentõ!
Természetes módon tolakodik elõ egy lehetõség. A kereszténység felvétele, az Árpád-házi szentek, a nándorfehérvári harangozás, a tordai országgyûlés együttes elhallgatása egy „kereszténység utáni Európá"-nak tett ostoba gesztus volna? Ostoba, mert a katolicizmus, a reformáció – a szlovákoknál a huszitizmus – minden ország önjellemzésében megtalálható!
Igen, MINDEN országéban: a muzulmán Törökország büszkén emlegeti Szûz Máriát, Szent Pált, a myrai Szent Miklóst! Szégyen...
Egyetlen árva sort sem érdemelt meg tõlünk a török kiûzetése (1686 – Buda, 1697 – Zenta). Mint ahogy Thököly és II. Rákóczi Ferenc sem!
Hiányzik a magyar reformkor. Úgy, ahogy van. Mindenestül.
1848/49-es forradalmunkról sincs egy árva szó se. Nem baj, a románok felhozzák biz, mint saját forradalmukat! Az osztrákok is – bár õk meghagyták nekünk...
Ezután egy szépen felépített, épületes baromság következik. Figyeljünk: Magyarország (és nem az Osztrák-Magyar Monarchia!) vesz részt az I. világháborúban. Az 1918-as forradalmat nagyvonalúan 1914 novemberére téve (ezt az ostobaságot a „kifejtõ" rész megismétli, megerõsíti!) ez annyit jelent, hogy az önálló, köztársasági Magyarország egyedül harcolt Németország oldalán, s Trianont ezért kapta büntetésül. A „kifejtõ rész"-ben még toldunk ide egy ostobaságot: állítólag 1/3-nyi területünket vesztettük el...
Ha ez az „építmény" nem tudatosította volna a Jámbor Európaiban, hogy micsoda rettenetes erõszakos, mi több: bûnös nép maradtunk még a XX. században is, akkor jöhet a döntõ érv: „1938 - Szövetség Nácinémetországgal" A második világháborúban a környékünkön mindenki a „rossz oldalon" vett részt. Ennek elmismásolását zseniális találékonysággal oldották meg a magukra valamennyit is adó szomszédaink:
Ausztria: „1938 március: "Anschluss.” Kész. Nyilván kimaradtak a háborúból, mert utána csupán a köztársaság 1945-ös kikiáltását említik meg.
Szlovákia: „1939 – 45 – rövid függetlenség Nácinémetország uralma alatt.” Mesteri, szépségdíjas, zseniális meghatározás! Függetlenség egy uralom alatt, amely ráadásul nácinémet elnyomást sejtet – ez bizony elhatárolódás, sõt nyilván szenvedés is - nem pedig rosszízû „szövetség", mint a mienk...
Románia: „1940. nov. 23. – Románia csatlakozik a hármas szövetséghez." Ez is elegáns: a „hármas szövetség" –et említi. Ilyen volt, valóban: létrejött 1882-ben, résztvevõi az Osztrák-Magyar Monarchia, Németország és Olaszország. Szétbomlott az I. világháború során...
De ez a „tévedés" elegánsan kikerüli a II. világháborús részvétel kellemetlen emlegetését... Persze az Antikomintern Paktumnak is három tagja volt eredetileg, ugyan mit is kötözködöm… Persze nem említ néhány apró, echte román találmányt ez idõkbõl: a meghalató-vonatokat, a zsidók jég alá lövetését – vagy akár a favágó tõkén lefejezett szárazajtaiakat, a megtizedelt Köröstárkányt, Gyantát etcetera...
Mi pedig 1938-ban szövetséget kötöttünk Nácinémetországgal.
Nos, 1938-ban kötöttünk egy adóügyi pótegyezményt a németekkel (december 10.). Ezt Ausztria német megszállásának pénzügytechnikai következményei tették szükségessé.
Merüljünk el most egy kicsit ebbe a gyanús 38-as évben! Az Anschluss nemcsak adóügyi pótegyezményt hozott ajándékba, hanem páni félelmet is. Politikusaink nem rokonszenveztek a nácikkal – emlékeztetõül két esetet hoznék fel. Az elsõ németországi látogatásáról hazatérõ Horthy így jellemezte Hitleréket: „Túl sok bennük a vörös!". Teleki pedig nemegyszer jelentette ki, hogy a német vereség a mi vereségünk is lesz, de a német gyõzelem a mi pusztulásunk! Ez az év nem a németbarátság éve. Horthy és Kánya Kálmán már februárban egy németellenes „horizontális tengely"-rõl tárgyal Varsóban. A történeti hûség kedvéért: olasz-lengyel-jugoszláv-magyar lett volna ez a tengely. (Hiányzik történelem tankönyveinkbõl...) A németek persze ellenzik a lengyel-magyar együttmûködést, visszacsatolási törekvéseink épp közös magyar-lengyel határt eredményeznének!
Augusztusban két – németellenes élû – magyar siker: a bledi konferencia a Kisantanttal (jelentõs enyhülést hozott), illetve a titkos lengyel-magyar gentlemen's agreement a szoros együttmûködésünkrõl. November – az elsõ bécsi döntés – voltaképpen Németország engedett!
Aztán decemberben Ciano jön Pestre, melegen ajánlja az Antikomintern Paktumba való belépésünket. A tengely kontra horizontális tengely kérdés eldõlt...
1939-ben pedig beléptünk az Antikomintern Paktumba. És ugyanebben az évben megvalósul a magyar-lengyel határ –szeptemberben nem is engedtük át a német csapatokat Lengyelország hátába, - ez közismert –és a németekhez lelkesen csatlakozó szlovák csapatokat sem – ez kevésbé közismert.
A szlovák változat persze érthetõen elhallgatja, hogy a lengyeleket hadüzenet nélkül, náci módon megtámadták – mi pedig:
„1941 - Hadüzenet a Szovjetúniónak." Hogyan is volt? Üzentünk mi hadat? A kassai, rahói, körösmezõi stb. bombázások után megállapítottuk: ez bizony hadiállapot. Ennyi. Ennek a kérdésnek hatalmas irodalma van, elégedjünk meg annyival, hogy a nemzetközi jog élesen megkülönbözteti a hadüzenetet és a hadiállapot tudomásul vételét. Románia mindenféle indok nélkül, minket jócskán megelõzve már 1941. június 22-én hadat üzent a Szovjetúniónak – írják a román bemutatkozók? NEM.
Más kérdés, hogy az akkoriban szintén EU-várományos Bulgária sosem üzent hadat a dicsõ Szovjetúniónak, mégis ugyanazt kapta jutalmul, mint mi büntetésül!
Amúgy a hadüzenettel szovjet barátaink nálunk rosszabbul állnak. Elfelejtkeztek errõl a jogintézményrõl Finnország, a balti államok, Lengyelország – de még Bulgária esetében is. Öt országot tiportak le 1941-ig, hadüzenet nélkül – ez nyilván eszébe juthatott a kassai bombázás után minden magyarnak...
1944. - Számtalan magyar zsidót deportálnak…"
Helyes állítás, igaz. Helyesen köti össze az életrajz a német megszállással. Csupán egyetlen bajom van: a zsidóüldözés egy szóval sem szerepel sem a román, sem a szlovák, sem az osztrák, de még a német (ismétlem: a német, még egyszer: a német) anyagban sem! Próbálom kikövetkeztetni a holokauszt (soá) kérdésében írásokból és filmekbõl igazán járatossá vált átlag EU-s olvasó gondolatmenetét: végülis lehet, hogy a magyarok mûködtették Auschwitzot? Rendben van, mi gerincesen vállaltuk. De az 1944 nyári csendõrpuccsot (és ezzel magyarországi zsidók teljes kiirtását) megakadályozó Koszorús ezredesnek vagy urambocsá: magának Horthynak köszönhetõ, hogy egyáltalán maradt zsidóság Közép-Európában! Így teljes az igazság – s a részigazság egyoldalú közlése súlyosabb bûn a legaljasabb rágalomnál...
1956. Eufemisztikusan, „reformkommunista módra" népfölkelés, valóban. De nekünk, magyaroknak forradalom és szabadságharc. Egy „csillagóra", amely megvilágosította a félrevezetett Európát, amely elõkészítette a kommunista rendszerek bukását – és amely rövid idõre visszaadta nemzetünk (tudatosan tönkretett) önbecsülését és megbecsülését. „Nagy" (illendõen, európai módon: Nagy Imre) pedig nem államfõ volt, hanem miniszterelnök. A „kifejtõ" részben, önmagának ellentmondva már helyesen írja a szerzõ.
Az 1990. utáni életrajzból a terjedelemre tekintettel csupán egy érdekességet villantok fel.
1991. jún. 19. – az utolsó szovjet katonák elvonulása.
Nos, pillantsunk csak egy kicsit feljebb! A 13. életrajzi dátumnál ez szerepel: „1989 …a szovjet csapatok elhagyják az országot." Erre már nincs mit mondani...
E befejezõ életrajz-részbõl tán még hiányolhatnánk, hogy olyan, az Európai Unió koncepciójába szorosan illõ esemény, mint a vasfüggöny lebontása, nem szerepel. Nyilván nem véletlen az eset: ugyanígy hiányzik a kötet bevezetõ, kedvcsináló dekoratív képes bevezetõjébõl is – ezt pedig Brüsszelben, az EU Információs Hivatalában írták...
Most pedig – záró fejezetként – lássunk néhány gyöngyszemet az általam „kifejtõ"-nek nevezett részbõl.
„Magyarország lakossága Európa legszínesebben kevert népeihez tartozik. 10 millió lakója között számos nemzetiséget találunk: német nyelvûeket, szlovákokat, románokat, délszlávokat (bosnyákokat, horvátokat, szerbeket, szlovénokat és szorbokat). A szintik és romák, akik a népességnek nem jelentéktelen részét alkotják (500.000), nemrégiben etnikai kisebbségként lettek elismerve."
No, kezdjük! Magyarország „sokszínû, kevert népességû", soknemzetiségû. Érdekes: ezt a kitételt nem alkalmazza önmagára a valóban fele-fele arányban „többnemzetiségû" Belgium, Litvánia, Észtország, Lettország. Csak mi, ahol egyelõre még a magyar etnikum a meghatározó. Bár fogyunk – az egyszerû újságolvasó is ki tudná számítani a határon túli népszámlálások és különbözõ hazai források alapján, hogy 1985-tõl máig a Kárpát-medence õshonos magyarsága több, mint 2 millióval fogyott. Nem ez a témánk, de utána lehet nézni – az „önbemutatkozás" írója vélhetõleg nagyon is ismeri ezeket az adatokat…
Van itt más baj is – rosszabbak, mint az egyszerû ostobaság. Bosnyákok sosem éltek Magyarországon. A szorbok említése még hajmeresztõbb. Tudálékosan a déli szlávokhoz sorolja a szerzõ õket. Nos, a szorbok nyugati szlávok, Spreewaldban élnek, a buzgó térképböngészõk Lübbenau környékén találhatják meg õket. Népi kultúráját büszkén mûvelõ százezres népcsoprt, megtekintésüket ajánlom a szerzõnek, még a helyszín is politikailag korrekt: a néhai kommunista NDK területe. A nagy kérdõjel a félmilliós szinti (és roma) kisebbség. A szinti szó nyomára többhetes lázas kutatás után jutottam. Ez a kifejezés egyike azoknak, amellyel Európában a cigányságot megnevezik: cigány, manus, szinti, zingari, roma – és egy kivételesen nevetséges finomkodás: „utazó népesség" – travellers, illetve gens du voyage. Vagyis a szerzõ a sznob (és mûveletlen) „campingtábor"-típusú szamárságot követi el. Voltaképpen azt volt képes leírni, hogy nálunk nemcsak romák, hanem még romák is élnek. Szerintem a félmilliónál többen.
És tisztelettel megjegyzem: tán ide lehetett volna írni, hogy egyedül Magyarországon ismerik el etnikai kisebbségként a romákat – óh bocsánat! A romákat és a romákat...
„Magyarországot több alkalommal elfoglalták, különösképpen a törökök a XVI. században és az osztrákok a XVIII.-XIX. században, és függetlenségét csak 1914-ben
nyerte el. Az I. világháborúban a Német Birodalom szövetségeseként vett részt. A trianoni szerzõdéssel államának területe 1/3-ával lett redukálva."
Jó, vitatható, hogy a kiegyezés függetlenséget hozott-e. Jómagam függetlennek tekintem azt az országot, amely világelsõ volt vasútközlekedésében (Baross Gábor elõterjesztését fogadta el épp ezért az 1892-es genfi vasútügyi konvenció!), gabonafeldolgozó-iparában (2. helyezett: USA), a maga korában (szintén) világelsõ oktatási- és nemzetiségi törvényeket alkotott és érvényesített, önállóan vett részt nemcsak az olimpiákon, hanem magának az olimpiai mozgalomnak a megteremtésében is. Nem sorolom. A többi ostobaságról pedig már fentebb írtam.
"A híres gulyásnál lényegében egy mindennapi ételrõl, egy levesrõl van szó, amely a magyarok által pörköltnek nevezett húsragunak felel meg."
Ezt a zagyvalékot – tréfaként - Jókai már kitalálta egyszer: - Úgy elnézem ezt a kulacsot, azt hittem: kenyér, pedig hát sajt…
Összegezve: hivatalos szerveink jóváhagyásával bemutattak Európa (bennünket a térképen meg sem találó) nyugati nemzeteinek, mint egy hol bûnös, hol szánalomra méltó, úgy általában pedig, mint egy semmirekellõ országot. Fûszerezve a gonoszságot ostobasággal és szolgalelkûséggel. Nyíltan magyarellenes, divatosan: rasszista förmedvény. Akik írták - és akik külföldön hozzájutottak (15 euróért, bármely könyvesboltban, vagy akár EU-s munkahelyükön, hivatásszerûen ) és nem emeltek szót: azok a magyarok esküdt ellenségei. A hazaárulás minõsített esete.
Sárközy Csaba tanár, a MAG (Magyar Alkotók és Gondolkodók) tagja.