Nem tudom, hogy a sokat emlegetett világválságnak köszönhetõ vagy sem, da az utóbbi idõben egyre több olyan eseményrõl értesülök, amelyrõl nem tudom eldönteni, hogy egy rossz vicc csupán,
Nemrégiben a Magyar Nemzet adta tudtul az alábbi hírt: "Akár a Szent Koronát vagy a Parlamentet is végrehajtás alá veheti az Európai Unió az általa nyújtott kisegítõ hitel feltételei szerint. A szerzõdés hármas számú mellékletében Draskovics Tibor igazságügy-miniszter úgy nyilatkozott: minden egyes állami vagyontárgyunk (akár a mûkincsek is) végrehajtható, ha nem teszünk eleget fizetési kötelezettségünknek". Mindez azt jelenti, hogy elvileg akár a Szent Koronát, a nemzeti vízkészletet, de még a Parlament épületét is végrehajtás alá vonathatják, amennyiben nem törlesztik az adósságot. Mindez igen nagy felháborodást szült, és sokat lehetett hallani, olvasni arról, hogy ez egy valós veszély, vagy csak rémisztgetés.
Magyarország eladósodása nem csak a világválságnak köszönhetõ, hiszen már régóta vállságban van a világ nélkül is. Maga Ferenc testvér is elismerte ezt, amikor február 16-án megszakítva a vacsorát, meg a vacsoracsatát elmondta, hogy bizony baj van Magyarországon, méghozzá nem is kicsi (csak úgy zárójelben jegyzem meg, hogy e "jelenetben" történt alakításáért én gondolkodás nélkül Oscar díjra jelöltem volna). Nagyon nagy baj lehet, ha (még ha csak elméletileg is) szóba kerül a nemzeti vagyon elzálogosítása. Igaza volt Hofinak, amikor az ismert közmondást így költötte át: addig nyújtózkodj, amíg ki nem nyúlsz! Ha a nemzeti értékeket is a zaciba lehet dobni, akkor már nem sok reménységünk lehet a megmaradásra.
A magyar korona hányattatott történelmében rengeteg olyan kerülõút volt, amikor elveszettnek hitték, rejtegették, külföldre vitték, és egy alkalommal kalapács alá is került. 1918-ban Kohn Béla megállapodott egy müncheni ócskással a Szent Korona eladásáról. A Berlinben megjelenõ Vossische Zeitung 1919. július 21-i számában Die Stefans Krone unter den Hammer (István koronája kalapács alatt) címmel egy közlemény jelent meg, mely szerint egy müncheni ószeres hiteles okmánnyal bizonyítja, hogy a magyar Szent Korona elárverezésérõl tárgyalt Kun Bélával.
Gróf Ambrózy Gyula koronaõr (Egyenlõség, 1938) pedig arról számol be, hogy az 1918-19-ben a forradalmárok igyekeztek a Szent Koronát mint államfenntartó szimbólumot megsemmisíteni, és mint értéket a maguk számára megszerezni. Károlyi Mihály, Magyarország elsõ köztársasági elnöke, (akit kortársai csak a "vörös báró"-ként emlegettek) semmilyen óvintézkedést nem tett a korona védelmére, annak ellenére, hogy koronaõr többször is felkérte erre.
Napjainkban is akdnak olyan személyek, akik legszívesebben eladnák, elárvereznék, vagy megsemmisítenék a koronát, és a magyarság õsi szimbólumait. Az Iványii Gábor és Majsai Tamás féle közszereplõk (aki amúgy lelkészek) elõszeretettel nevezik a koronát soha nem használt tökfödõnek, a turult dülledt szemû mesebeli tojó szárnyasnak, a Szent jobbot pedig tetemcafatnak. A tetemcafat kifejezést Kálvin használta az ereklyeüzlet miatti feldühödésében, de nem a nemzeti ereklyék, szimbólumok lebecsmérlésére, megalázására.
A fentiek alapján felmerül a kérdés: ha már "semmi sem szent" a mai modern ember számára, ha semmit nem tud megõrizni, gyermekeinek, unokáinak átadni, akkor mit hagy örökségként maga után. Az egész világon végigsöprõ (nem csak gazdasági) válságot, vagy az erkölcsösségtõl, fegyelemtõl megfosztott világrendet? Ma már nem annak kell örülnünk, hogy akadnak olyanok, akik mindent megtesznek nemzeti kincsünk megõrzéséért, örülnünk kell, ha az arra hivatottak nem teszik saját kezûleg tönkre.
Valaki e hír kapcsán azt mondta, hogy nem ezzel kell törõdni, hanem örülni kell annak, hogy Isten odaadta zálogba értünk Jézust, egyszülött fiát. Erre én azt válaszoltam, hogy ez valóban így van, de ne felejtsük el, hogy volt, aki õt is eladta (még csak nem is zálogba) harminc ezüstér, egy rabszolgának az áráért.
Hover Zsolt