2017. október 29. - Időnként megszólalok a méltatlanság hangján, hogy amíg a magyar nép oly híven tartja meg a nemzeti gyásznapot az aradi vértanúkra emlékezve, még ma is, 168 év után is, minden évben és mindenütt ahol magyarok  élnek, a későbbi három ízben elkövetett újabb, még tömegesebb kivégzésekre nem emlékezünk nemzeti összességünkben, de nemzeti egyesületekben sem. Pedig ezekben az esetekben is hazájukat védő, nemzeti kötelezettséget teljesítő magas rangú és minden rangú hősöket gyilkolt meg a közhatalomra telepedett ellenség gyalázatos módon.
Szóltam, írtam róla, nem fogalmazódott meg az elgondolás környezetemben sem. A társadalomtudomány talán választ tudna adni a kérdésre, laikusan talán azt válaszolnánk, a hely foglalt nemzeti tudatunkban, magyar mártírok napja csak egy lehet, tizenhárom kiválasztottnak jutott hely (holott akkor is jóval többen voltak) a nemzeti panteonban, akiknek nevét megtanultuk az iskolában, szerepükre, utolsó mondataikra emlékeztetnek Október 6-a szónokai.
A bécsi politika a szentesített, törvényes rend ellen áskálódott. A törvényt a bécsi udvar megszegte, és a magyarok koronázott királya saját magyar népe ellen lázadásra buzdította az ország nemzetiségeit, és végül fegyveres harcot indított a törvényes rend ellen. Magyarország ellen. Ez váltotta ki az ország felelős vezetőiből, csakúgy mint az egész magyar közvéleményből azt az elhatározást, hogy a megtámadott országot és a megtámadott alkotmányos rendet, a Szent Koronát, annak népét meg kell védeni. V.  Ferdinánd egyetlen intézkedéssel ellenséggé nyilvánított mindenkit, akinek a hadsereghez vagy a közügyekhez köze volt. Ez volt az a nap, 1848. október 3-a, amikor visszavonta addigi rendelkezéseit, feloszlatta az országgyűlést, leváltotta Batthyány Lajost miniszterelnöki tisztségéből. Mindenkit lázadónak nyilvánítottak, aki március 15 és október 3-a között az ország vezetésében részt vett alkotmányosan, éppen királyi kinevezéssel, a koronás királlyal egyetemben.
Gondoljunk bele ebbe a közjogi képtelenségbe: ez az ember, királyi mivoltában megtagadta azt az alkotmányos rendet, amelynek első fölesküdöttje, őrzője és felelős védelmezője volt. A magyarok hűségesek maradtak hazájuk alkotmányához, a fennálló törvényekhez, és a királyhoz is. A király lett hűtlen és esküszegő. A magyaroknak semmi másra nem volt esélyük, csak a védekezésre. Ez volt az a lépés Bécs részéről, ami már világos üzenet volt az ország teljes leigázására, alkotmányának eltörlésére, és mindenkinek üldözésére, aki a nemzet érdekében megnyilatkozik. Bécsben Magyarország teljes felszámolását határozták el. Ezt bizonyítja az a lépés is, amikor az ifjú és még koronázatlan Ferenc József aláírja a hírhedt Olmützi Diplomát, amely Erdélyt, a Bánságot és Horvátországot elszakítja a Szent Koronától és az örökös tartományok közé sorolja. Íme, Trianon előképe; Szent István országának szétszaggatása. Ezt akadályozta meg a szabadságharc végsőkig kitartó küzdelme: a szabadság elveszett, de az ország egyben maradt. A bécsi udvar felmérte a helyzetet. Csak úgy maradhat fenn a Monarchia, ha egyben marad a Szent Korona országa teljes földrajzi határaiban az osztrák császár és magyar király egy személyben összefogott alkotmányos rendjében. Magyar részről a haza bölcse, Deák Ferenc meggyőzte honfitársait, hogy a modern kapitalista világ rendjében a nagy egységek érvényesülnek gazdasági erejük alapján. Ezt követte Bismarck is a német államok egységesítése során. Mit láttunk a XIX. század utolsó harmadában? A Német Birodalom és az Osztrák–Magyar Birodalom Európa gazdasági fellendülésének vezető hatalmává lett.
Ezt nem tűrhette Anglia és Észak-Amerika világhatalmi rendjének bankhálózata, világháborút zúdított Közép-Európára 1914-ben, ami mai napig is tart, amiben a cél Európa nemzetek rendjében alkotott szerkezetének szétbontása. A frontális háború mellett a belső bomlasztás háborújával, a nemzetköziség ideológiai hármasával, a liberalizmus–szocializmus–kommunizmus államellenes, nemzetellenes politikai bomlasztással támadták meg Közép-Európa rendjét. Sikeresen létrehozták a kommunizmus elvein alapított szovjet államot Oroszországban. A Szovjetunió egyetlen rendeltetése Európa bolsevizálása katonai feladatának kivitelezése volt.
A kommunizmus első támadása Magyarországon 1919-ben történt a védekező háborúban kifáradt ország ellen. A hirtelen jött kapitalista fejlődés a fővárosba vonzott sokféle népséget, ezekkel bontották meg a rendet a honi internacionalisták, elvi kapcsolatban a magyar királyság államának megszüntetésére szövetkezett nyugati államokkal. A proletár állam kommunista rémuralma alatt gyilkolták az ország igaz vezetőit, katonákat, parasztokat is.
Közép-Európa föléledésére újabb világháború zúdult. Sem az a háború, sem az utána következett szovjetuniós katonai megszállás és kommunista rémuralom nem indokolható Németország mindössze 12 évig fennállott diktatórikus rendszere veszélyével. Ezzel szemben a valódi veszély Európa számára a közös US–USSR megszállás volt. Amiből csak részben szabadult föl.
És hogy a téma lényegére visszatérjünk, a második világháborús magyar részvétel honvédő háború volt, a harci események során elesettek mind a  nemzet háborús hősei. Sem 1944. március 12-e, sem október 15-e politikai változásai ezen nem változtatnak, a magyar háborús részvétel mindvégig honvédelem volt. Mindazok a katonák és állami vezetők, akiket a szovjet megszállás utáni kommunista rendszer kivégzett, meggyilkolt, a magyar nemzet mártírjai.
1956-ban mindazok, akik fegyveresen és bármi más módon küzdöttek a kommunisták hatalma ellen, a független Magyarországért, a nemzet hősei, és mindazok, akiket ilyen cselekedetük miatt kivégeztek, a magyar nemzet mártírjai.
Nem tudunk évszázados beidegződést egyéni kezdeményezésre kiegészíteni, bármennyire is logikus és kívánatos lenne, de megvallani magunk és példamutatás számára szép magyar kötelesség.
Hirdessük a kívánságot, október 6-a legyen minden magyar mártír nemzeti ünnepe. Emlékezzünk október 6-án mindazokra a hontársainkra, akik vértanúságot szenvedtek a magyar nemzet szabadságáért!   Csapó Endre