Csináld meg a fesztivált! III.

2005. július 29. péntek hvg
Nyomtatás
2005.

 

 

  2005. július 28. A WAN2 magazin a közelgõ Sziget fesztivál idei nagyszínpados külföldi neveit veszi sorra; minden napra ajánl nézni és hallgatnivalót. A hvg.hu most ezt a menüt közli folytatásokban: naponta új és új ajánlatok! Harmadik nap: augusztus 12. Dance közgyûlés Brand New Heavies, 12., péntek, 18.00, Nagyszínpad A brit acid jazz szintér úttörõiként aposztrofált Brand New Heaviest 1985-ben hozta létre Jan Kincaid (dob/szintetizátor), Andrew Levy (basszusgitár/szintetizátor) és Simon Bartholomew (gitár). Kezdetben James Brown és Meters inspirálta instrumentális zenéket készítettek, és népszerûségükön sokat lendített, hogy a Cat in the Hat klub játszani kezdte a számaikat. Jay Ella Ruth-al kiegészülve, ’70-es évekbeli funk groove-jaiknak és urbánus dallamaiknak köszönhetõen a londoni klubszcéna izgalmas jelenségévé váltak a ’80-as évek végén. Az Acid House kiadónál 1990-ben megjelent elsõ lemezüket 8 ezer fontból készítették el, és a jó kritikai fogadtatásnak köszönhetõen leszerzõdtette õket az amerikai Delicious Vinyl, amely cég beajánlotta nekik a soul-os hangú N’Dea Davenportot, az idõközben kilépett Ruth helyére. Már a Dream Come True és a Stay This Way is hatalmas slágerek voltak, de a nemzetközi, és leginkább tengerentúli sikereket a harmadik kislemez, a Never Stop hozta meg számukra. A csapat kísérletezni kezdett a hiphoppal, aminek eredménye az 1992 nyarán megjelent Heavy Rhyme Experience, Vol. 1. címû album lett. Az 1994-es Brother Sister lemezük után Davenport kivált a csapatból és szólókarrierbe kezdett. A következõ jóval populárisabb hangzású albumon, az 1997-ben megjelent Shelteren már Siedah Garrett szerepelt. Az évtized végéhez közeledve a BNH kreatív idõszaka is lecsengeni látszott. Idén megjelent allabouthefunk címû lemezükön ismét új énekesnõ, a 25 éves Niccole Russo hallható, aki 17 éves korában Lauryn Hill zenekarában vokálozott, 2002-ben pedig szólólemeze is megjelent Through My Eyes címmel. Õ azóta rajongója a BNH-nek, hogy 13. születésnapjára megkapta a Brother Sistert. Játékosok klubja The Game, 12., péntek, 19. 45, Nagyszínpad Az ifjú, de korát meghazudtolóan magabiztos mester az utca illemtanáról tart elõadást. A megszeppent kezdõk, a jegyellenõrnek félhangosan beszólogató középhaladók és a rímérzékeny bérgyilkosok egyaránt ihletet meríthetnek a sokat látott rapper showjából. Az idén januárban megjelent, The Documentary címû albumát prezentáló Jayceon Taylor igazán tudja, mi a dörgés gengszter-rapperéknél. A jól fizetõ, megbecsült drogdíler állását a hiphop embert próbáló világáért feladó The Game-t nem kisebb nevek segítették, mint Nate Dogg, Kanye West, 50 Cent és Dr. Dre. A lemez sikerét jelzi, hogy a szakmai etikettnek megfelelõen már egy hónappal a megjelenést követõen komolyan összebalhézott 50 Centtel, aki a Hot 97 rádió élõ adásában fikázta hõsünket, és egyben bejelentette a hírt, miszerint The Game-t kipenderítik a G-Unit patinás neveket tömörítõ kötelékébõl. Emellett közölte, hogy õ írta a Documentary számait, és különben is, többet kaszál a lemezzel, mint maga az elõadó. The Game haverjaival megrohamozta a stúdiót, majd a zaklatott elõadómûvészek valamelyike meglõtt egy Kevin Reed nevû, C kategóriás MC-t, ezzel is alátámasztva az elméletet, mely szerint mindig a kisembereken csattan az ostor. Bár a jól sikerült estét pár nappal követõ sajtótájékoztatón már egymást ölelgették (és együtt adományoztak 200 ezer dollárt a harlemi fiúkórusnak), az igazán lelkes rajongók bálványukkal együtt skandálhatják The Game újkeletû szlogenjét: „G-G-G-U-Not”. A koncert közönsége garantáltan hasznos tudnivalókkal gazdagodik majd a különbözõ típusú kézifegyverek helyes használatával kapcsolatban. Péntek esti láz Basement Jaxx, 12. péntek, 21.30, Nagyszínpad A diszkózene királyai alighanem karrierjük csúcsára érkeztek, úgyhogy érdemes megnézni a koncertjüket. Ha a tavalyi Szigeten láttad õket, azért, ha nem - akkor meg azért. 1997 húsvétján úgy alakult, hogy e sook írója, a WAN2 magazinhoz közeli Pritz Péterrel Londonba látogatott. Elsõ dolgunk volt, hogy kiválasztottuk esti berúgásunk helyszínét, így akadtunk rá egy jungle bulira. Terepszínû ruhás feketék meneteltek alig felöltözött lédijeikkel, vagy ezerért nyomatták a kisüveges sört. Késõbb vettük észre, hogy van egy hátsó „terem” is, nagyjából 20 négyzetméter, ahol egy csávó pakolta a lemezeket, egy kövér csajszi meg elképesztõen dalolt rá. Annyira funky volt, hogy ott is ragadtunk. Nem emlékeztünk rá, hogy a programban õk is szerepeltek volna, ezért megkérdeztük az embert, hogy „Bocs, de te ki vagy?”. „Mé’, teccik?”. „Ja, jó!”. „Basement Jaxx, nemsoká jön ki lemez”. Rajtunk kívül még nyolcan lehettek a szobában. Hét évvel és három nagylemezzel késõbb Simon Ratcliffe pultos és Felix Buxton „frontember” az összes jelentõs amerikai és európai fesztiválon már tízezrek elõtt nyomta a dizsit. A Szigeten is. Tavaly a briliáns Kish Kash albumot utaztatták, idén a (kb.) tízéves szülinapjukat ünnepelni hivatott The Singles válogatáslemezt. A mûsorunk rejt némi tanulságot is. Amikor a két londoni fickó nekilátott a zenélésnek, még jócskán undergroundnak számított, amit csináltak, aztán a ’99-ben megjelent Remedy-vel már fél lábbal a mainstreamben voltak, a 2001-es Rooty-val a már a másik lábukkal is, a Kish Kash pedig maga volt a megtestesült popzene, hogy a The Singles-ön megjelent új számról, az Oh My Gosh-ról már ne is beszéljünk. És ami a vicc ebben az egészben: õk a kezdetektõl fogva ugyanazt csinálják, csak a közeg változott meg körülöttük. House-os alapokra pakolnak mindenféle stílusokat, és kurva jó számokat írnak. Csak szórakoztatni akarnak, és ez nagyon megy nekik. Az elektronikus zene szép lassan a pop természetes részévé vált, õk pedig pont annyit használják a gitárt, hogy hitelesen ki tudjanak állni akár ötvenezer ember elé élõben játszani. A színpompás vetítéssel tarkított koncerteken épp hogy lélegzetvételnyi szünetet engedélyeznek a hallgatóságnak. Az ilyen estéket nagyon lehet szeretni.
Módosítás dátuma: 2005. július 29. péntek