2005-12-05
<µb>Pontosan egy esztendõvel ezelõtt, 2004. december ötödikén a nyolcmillió-negyvennyolcezer szavazásra jogosult magyar állampolgárból alig hárommillió-tizennyolcezer tartotta fontosnak válaszolni arra a kérdésre, hogy az Országgyûlés alkosson-e törvényt a határon túli magyarok kedvezményes honosításáról.
A népszavazáson megjelentek és érvényes szavazatot leadók között (2 949 849 fõ) ugyan gyõzött az igen, de ez nem volt elég ahhoz, hogy a voksolás érvényes legyen. Sõt, hajszálvékony gyõzelem volt az igeneké is: alig városnyi emberrel, kilencvenháromezerrel többen voltak a befogadók a kitagadóknál. Ötmillió-harmincezer honfitársunknak nem volt véleménye vagy nem akarta azt elmondani, egymillió-négyszázharmincezren viszont határozottan azt mondták, nem akarják, hogy az önhibájukon kívül a határ másik oldalára szorult nemzettársaik visszakapják a magyar állampolgárságot.
Egy éve, 2004. december ötödikén este döbbent csend telepedett a Kárpát-medencére. A népszavazás sokkoló eredményeinek megismerése után a határon túli magyarok szegényebbek lettek egy évtizedek óta a párna alatt õrzött illúzióval. Azzal a hittel, hogy az anyaország csak külsõ nyomás miatt, a kommunizmus és az idegen csapatok terrorjának következtében veszi tudomásul a megváltozhatatlant, de belül, a szívek mélyén még mindig él az egységes magyar nemzet gondolata.
Lehet vitatkozni azon, hogy a kérdést rosszkor tették-e fel és rossz helyen, lehet mentséget és magyarázatot keresgélni, de a bizonyítványt kiállítottuk magunkról a világ elõtt: a kályha körül melegedõ emberek közönybõl és kicsinyes érdekekbõl elzavarták azokat, akik évtizedeken át õrizték a lángot. Mert magyarnak megmaradni nem volt nehéz Budapesten - magyarnak maradni a hétköznapokban is jól lemérhetõ hátrányt jelentett Erdélyben, Kárpátalján, Felvidéken vagy Délvidéken. Ahol nem tanulhatott az ember anyanyelvén; ahol rászóltak a boltban, ha akcentussal kérte a kenyeret; ahol csak azért pofozták meg, mert magyar.
Magyarország megint engedte magát becsapni. Hitt azoknak a politikusoknak, akik hatvan éve hülyítik õket. Azoknak, akik a szocializmusban töröltették a történelem- és irodalomkönyvekbõl a határon túli magyarokról szóló fejezeteket, akik 2002-ben huszonhárommillió román vendégmunkással riogatták õket (hogy aztán egyetlen pincér érkezzen), és akik a népszavazás kampányfinisében azzal jöttek elõ, hogy a sok száz ezer betelepülõ nyugdíjas miatt majd összeomlik az egészségügy és a nyugdíjkassza. Megint sikerült megijeszteni a népet, de most nem imperialista kémeket, hanem csóró magyarokat vizionáltak ide a kommunistából kapitalistává egyedfejlõdött áldemokraták.
Pedig mi, a határokon innen élõk is, nyertünk volna az üzleten. Erõsödött volna a lelki immunrendszerünk, gyarapodó, egészséges nemzettudatú, tizenötmilliós nációként élhetnénk tovább.
"... ha eldobjátok magatoktól ezt az örökséget, ha magyarságotokból kivetkõztök, akkor senkik se lesztek, csupán egy halom szemét, amit ide-oda sodor a szél, míg végül is elmerültök a semmiben" - írta egy határon túli magyar, az Erdélybõl Amerikába menekülõ Wass Albert.
Egy évvel december ötödike után olyan a helyzet, hogy ha - a történtek ellenére - egy határon túli magyar mégis eljönne az anyaországba, akkor meglehetõsen fel kell kötnie a gatyáját. Ha a Délvidéken vagy Kárpátalján él, akkor vízumért kell sorba állnia; ha erdélyi, akkor közjegyzõ által hitelesített meghívólevelet kell küldetnie magának, és rendelkeznie kell többhavi fizetésének (évi nyugdíjának) megfelelõ euróval (ezt a rendelkezést most ugyan épp nem veszik komolyan a román határõrök, de bármikor alkalmazhatják, ha úgy szottyan kedvük). Egyedül felvidéki és õrségi magyar jöhet ide szabadon, de ez sem nekünk köszönhetõ, mint inkább az országok uniós tagságának.
Kétezeröt novemberében a testvérem huszonegy esztendõs gyereke (aki székelyudvarhelyi lakos) eljött Budapestre pénzt keresni. Igen, feketemunkát vállalt, mert erre a feladatra ennyiért nem találtak "bennszülött magyart". Óránként háromszázötven forintért kötözte ötven méter magasban a betonvasakat, november végén már mínusz öt fokos hidegben. Amikor fizetést kellett volna kapnia, a vállalkozó pénz nélkül elkergette, azzal fenyegetve, hogy ha szólni mer valakinek, rendõrkézre adja az illegális munkavállalót. A Duna-parton épülõ luxuslakóparkot azóta másik erdélyi csoport építi egy hónapig, ingyen, aztán õket is elkergetik, és jöhet a következõ csapat. Ha a vállalkozó netán beteg lesz és kórházba kerül, minden bizonnyal erdélyi származású ápoló fogja cserélni alatta a lepedõt, és könnyen megeshet, hogy erdélyi orvos mûti, hiszen a tõsgyökeres magyar szakszemélyzet jelentõs része tõlünk nyugatabbra keresett munkát.

A Magyar Nemzet mai számában egy színes, tizenhat oldalas mellékletet talál az olvasó. A kiadvánnyal az volt a szándékunk, hogy megmutassuk: állampolgársága ugyan nem lett az erdélyi magyarnak, de megerõsödött belsõ méltósága, és sajátos, keserû humora segített legyõzni a csalódottságot. A döbbenet és a szomorúság ideje lejárt, a tanulságokat levonták. Kiderült, aminek ki kellett derülnie: akik "túlszerették" a magyarokat, azok az igen oldalán vannak, a "mérsékelt realisták" pedig a székelyföldi olcsó munkaerõvel nyomtattatták ki a nemre buzdító szórólapokat.

A határon túli magyarok nem haragszanak, de nem is felejtenek. Nem engedik szóhoz jutni az Eörsi Mátyásokat, a Szili Katik fonnyadt virágot kapnak, a Gyurcsányokat pedig el nem lehet vinni a Székelyföldre. Mást mindenkit szívesen látnak; a néhány kivétel pedig úgyis tudja, hogy nincs ott semmi keresnivalója.

Lukács Csaba