Arthur Miller Kanyargó idõben címû színmûvének bemutatója holnap 19 órai kezdettel lesz a Komáromban.
Tóth Tibor, a komáromi Jókai Színház igazgatója hétfõn tájékoztatta a közönséget, hogy a meghirdetett Karamazov testvérek címû Dosztojevszkij-adaptáció helyett Arthur Miller Kanyargó idõben címû darabja lesz a következõ bemutató. A pozsonyi Szlovák Nemzeti Színház prózai tagozatának igazgatói posztjáról október elsején lemondott Juraj Slezáeek helyébe Martin Huba lép. Huba ezért kérte a Jókai Színházat, mentesítse õt vállalt kötelessége, vagyis a Karamazov testvérek megrendezése alól. A színház a kérésnek eleget tett. A december kilencediki bemutató Verebes István rendezése lesz, Mokos Attila fõszereplésével.
Szintén változik az évad utolsó bemutatója, a Whisky esõvízzel címû zenés játék helyett egy amerikai musical, a Chicago kerül bemutatásra, az igazgató szavai szerint „remélhetõleg élõ zenével”. A darabot Szabó Máté rendezi, aki a budapesti Színmûvészeti Egyetem musicalrendezõi szakán végzett három éve.
A közeljövõben a színházhoz szerzõdik három színész, a kassai Thália Színházból Germán Lívia és Manases István, valamint a budapesti Színmûvészeti Egyetemen diplomát szerzett Sás Péter.
Verebest a negyven éve írt drámából az Arthur Miller–Marilyn Monroe házaspár története érdekelte a legkevésbé, persze az elõadásban ez a vonulat is megjelenik. „Húsz éve szeretném színpadra állítani a darabot, egy felnõtt férfiember erkölcsi felelõsségét végigkövetve a történetben” – mondta Verebes István, s hozzátette – „Az átdolgozásomban puzzle-lá vált a szerkezet, ami lineáris volt, vertikális lett, múlt-jelen, terek és események egyszerre vannak jelen. Mint az ember emlékezetében, egymásra rímelnek, egymással feleselnek az emlékek”. A rendezõ elárulta, átdolgozásához Miller önéletírását használta segítségképpen, ezért is lett az elõadás címe Kanyargó idõben az eredeti A bûnbeesés után helyett. „Engem nem a bûnbeesés utáni állapot érdekel, hanem a kor, mely párhuzamosságot mutat az ötvenes évek mccarthyzmusával, az értelmiség társadalmi felelõssége. Szerintem jó ideje kanyargó idõben élünk. Akiben a kis bûn benne van, a nagy bûn is ott rejtekezik. Ez a darab a vezeklés, a kutakodás története. Egyszerre van jelen benne a magánélet tartománya és a társadalmi konfliktus. Még soha nem rendeztem ilyen töredezett, apró etûdökbõl álló elõadást”.
Verebes István egy fájdalmas tényrõl is szólt, melyet legszívesebben gigantposztereken hirdetne mindenütt, de mivel határon innen és túl csak politikai pártoknak van elegendõ pénze reklámra, kénytelen például ezen a sajtótájékoztatón hangot adni keserûségének, vagy jobb szóval: meglepettségének. „Színházunk tisztességes sztenderdet kínál, kellõképpen hízelgõ mûsortervet. Kommersz, de nem érdektelen, nem gagyi darabokat, többnyire magyar szerzõktõl. Mégsem látom a polgárság megnövekedõ érdeklõdését a színház iránt, és ezt nem vagyok hajlandó a gazdasági helyzetre visszavezetni. A pubok tele vannak, s talán nem kell mondanom, egy színházjegy hogyan viszonyul a sör árához” – panaszolta a színház fõrendezõje és mûvészeti vezetõje. „Lélekölõ fölismerés, hogy ennyire nem vagyunk képesek felkelteni az érdeklõdést. Tizenkilencnél többször velõsebb elõadásokat nem tudunk eljátszani. A magyar nyelvû egyetem megalakulása után két kézen megszámolható, mennyivel több bérlet kelt el. Szerintem ez nem a mi szégyenünk” – foglalta össze a helyzetet Verebes, s hozzáfûzte – „Nemrég egy komáromi fiatallal beszélgettem, aki szó szerint idézte különbözõ tévémûsorokban elhangzott mondataimat, de szavai szerint színházba járni nincs ideje. Elfog a szomorúság. A színház kohézió, arra való, hogy háromszáz ember együtt ünnepelje saját kultúráját. Biztosan tehetségtelenek is vagyunk, hogy fölrázzuk és zsaroljuk a közönséget. Pedig mi nekik csináljuk a színházat, ezt például a kritikák idõnként föl is róják nekünk. Nem akarom firtatni, hogy a város vezetõi, a felelõs emberek mennyire tartják fontosnak ügyünket. De el kell mondanom, csodálkozom, kiket látok a nézõtéren és kiket nem. Világnézeti, ízlésbeli, mentális különbségeknek itt nincs helye. Politikusaink képviselhetnék, hogy a színház fontos, ezt nem érzem. Csak a színészek tartják fontosnak, kivéve azokat, akik arországba mennek lovászkodni vagy Svédországba mosogatni. S ha a helyzet nem változik, elmegy majd minden színész, s azt sem lehet mondani, hogy nincs igazuk. Pedig nincsen”.
FORGÁCS MIKLÓS