Peter Mankovecký: „Úgy érzem, mentalitásban komoly különbségek mutatkoznak köztünk, csehek és szlovákok között.
Peter Mankovecký: „Úgy érzem, mentalitásban komoly különbségek mutatkoznak köztünk, csehek és szlovákok között. Ez a színészi játékstíluson is lemérhetõ...” Peter Mankovecký 1992-tõl diplomás színész. Elsõ jelentõs színpadi sikerét A cigánytábor az égbe megy Zobarjaként aratta Turócszentmártonban. Késõbb Rómeót és a Cseresznyéskert Jepihodovját játszotta a pozsonyi Nemzetiben. 1998-ban, egy akkor végzõs osztállyal Görgey Gábor Komámaszszony, hol a stukker? címû darabját állította színpadra, s a vizsgaelõdásnak olyan sikere lett, hogy elõbb a ©túdio S, majd az Astorka Színház tûzte mûsorára, és még ma is játssza a csapat, amely ennek az elõadásnak köszönhetõen Az évad felfedezése kategóriában Deszkát nyert a nyitrai színházi fesztiválon. Gogol Háztûznézõjét Kassán, Schwajda György Segítségét Opaván, Saramonovicz Testosteronját Nyitrán rendezte meg. Színpadi zeneszerzõként a párizsi Téatre Moliére-ben is jegyzik a nevét, a prágai Nemzetiben tavaly decemberben dirigensként láthatta a közönség. Lope de Vega A kertész kutyája címû darabjának zenéjét szerezte és szólaltatta meg Eszenyi Enikõ rendezésében.
Bár színészként sem fordított hátat a pályának, az utóbbi években mégis inkább zeneszerzõként szerepel a neve a színházi plakátokon. Elege lett a szövegtanulásból, vagy jobban vonzza a komponálás?
Az igazság ennél sokkal egyszerûbb. Zeneszerzõként több és jobb lehetõségeket kapok. Megváltoztak az ajánlatok. Kevesebb rendezõ látja bennem a színészt, több a zenei munkatársat. A Nemzetiben sokat játszottam, de mindig csak vendégként. Tagja sosem voltam a társulatnak, de nagyon sok beugrást vállaltam. Rómeó szerepét – Stano Krállal felváltva – kezdettõl fogva én is játszottam, s Roman Polák, a darab rendezõje akkor kezdett rábeszélni, hogy a késõbbiekben legyek majd az „udvari” zeneszerzõje.
Õ volt az elsõ, aki erre kérte?
Nem. Yubomír Vajdieka már fõiskolás koromban rám bízta Peter Weiss Marat Sade címû darabjának zenéjét. Én játszottam De Sade márkit, s bár teljes odaadással próbáltam, az elõadás zenei része is érdekelt. Szépen, csak úgy magamnak komponáltam a dalokat. Amikor aztán visszalépett a zeneszerzõ, s két héttel a bemutató elõtt a másik is visszaadta a munkát, vállalva a nagy megmérettetést, kiálltam az osztálytársaim elé, és azt mondtam: „Én már készen is vagyok a zenével.” Kínos pillanat volt. Mint egy amerikai filmben. A csendet aztán Vajdieka törte meg azzal, hogy „Akkor mutasson belõle valamit!” Ez még 1990-ben történt, tizenöt éve, s azóta minden rendezéséhez tõlem kér zenét. A következõ vizsgaelõadásunk Max Frisch Don Juanja volt. Azt Roman Polák rendezte, s mivel az osztálytársaimnak tetszett a Marat Sade zenéje, megbeszélték Polákkal, hogy ennek a darabnak is én legyek a zeneszerzõje. Amellett, hogy én voltam Don Juan! Ahhoz a részhez, amelyik olyan patetikus, a rendezõ kérésére operamuzsikát komponáltam. Ennek is meglett aztán a folytatása. Két évvel késõbb, amikor Roman Polák a Cyranót állította színpadra Milan Lasicával a címszerepben, ugyanezt kérte tõlem. Hogy operásítsam a darab egy részét. Azóta vele is rendszeresen dolgozom.
A fõiskola elvégzése után Turócszentmártonba szerzõdött, ahol legendás társulat mûködött azokban az években.
Jó iskola volt ez számomra. Friss diplomásként a lehetõ legjobb. Nagyon sokat játszottam az ott töltött évek alatt. Az ottani „nagy generáció” minden fiatal színészt tisztelettel fogadott, aki oda szerzõdött. Engem is szinte apai gondoskodás övezett. Ha gondom volt, azonnal szerzõdtettek.Hogyan került aztán a pozsonyi Nemzetibe?
Roman Polák hívott a Rómeó és Júliába. Fõiskolásként már ott is játszottam a Veszedelmes viszonyokban.
A Rómeó és Júlia viszont nem ért meg hosszú sorozatot. Gyorsan lekerült a mûsorról.
Én viszont mindig kéznél voltam. Mivel egyre több darab zeneszerzõje voltam, ott ültem a próbákon, láttam, hol tartanak a kollégáim. Figyeltem a játékukat, s közben önkéntelenül megjegyeztem a szövegüket is. Jól fog az agyam, gyorsan tanulok. Ha megbetegedett valaki, elsõként mindig engem hívtak. Ismertem a darabot, pár óra alatt átvettem a szerepet, a színpadi helyzeteket, és már mentem is, hogy mentsem az elõadást. Én élvezem a beugrásokat. Ezek váratlan örömök. Nagy feszültséggel járnak, de ilyen esetben senki sem teszi ki eléd a lábát, mert mindenkinek fontos, hogy zökkenõmentesen lemenjen az elõadás. Tehát még segítenek is.
Említsünk meg hármat a legemlékezetesebb beugrásai közül.
Kis éji zene, Portugál... és ha már Eszenyi Enikõrõl is beszélni fogunk, akkor az Ahogy tetszik legyen a harmadik. Ott a végén majdnem elájultam. Ezt az elõadást ugyanis élõben nem láttam, csak videofelvételrõl. Ján Gallovie szerepébe kellett beugranom, aki részletesen elmondta, hol, mit kell csinálnom, csak egyvalamire nem figyelmeztetett. A zárójelenetre, amelyben a Rosalindát játszó Diana Mórová háttal a közönségnek leveti a blúzát. Alatta pedig semmi, illetve csak a zavarbaejtõen gyönyörû látvány. „A végén csak bejössz a színpadra, ott állsz egy percig a többiekkel, aztán kijöttök. Ennyi” – mondta a kollégám. Erre ott állok, és látom, amit látok. Diana szépséges kebleit. Már lement rólam a teher, a feszültség, kezdtem megnyugodni, hogy ezen is túlvagyok, amikor ott állt elõttem a kolléganõm derékig mezítelenül. Nem tudtam, hogy reagáljak.
Mennyire gondolta komolyan a színészetet, ha ilyen könnyen le tudott mondani róla?
Én nem adtam fel. Engem továbbra is érdekel. Játszom ma is, csak jóval kevesebbet, mint régen. Alkalomadtán. Elõfordult az is, hogy az egész próbaidõszakot végigcsináltam, tehát nemcsak átvettem, vagy beugrottam. Zeneszerzõként viszont évek óta annyi sok felkérést kapok, hogy teljes odaadással már nem tudok részt venni egy próbafolyamatban. Az nem fordulhat elõ, hogy a bemutató elõtt egy héttel kiszállok a munkából, mert a zene miatt a stúdióban kell ülnöm. Arra is volt példa, hogy azon a héten, amikor a zenei felvételek zajlottak, három elõadásom volt. Úgy viszont nem lehet dolgozni a stúdióban, hogy fél hatkor elmegyek, aztán tíz után folytathatjuk. Elõadás után le kell ereszteni. 2000-ben aztán döntenem kellett. Vagy ezt, vagy azt. A kettõ együtt hosszú távon nem mehet. Akkor vissza is adtam pár szerepet. Ma már a rendezõk is elsõként a zeneszerzõt látják bennem, és csak utána a színészt.
Pedig az Arthur Schnitzler írása nyomán készült A vak Geromino címû tévéfilm fõhõseként is kiváló alakítást nyújtott.
Az nekem is szép emlék. Martin Huba rendezte. Fantasztikus munka volt. Ady Hajdu volt a partnerem, Dodo ©imoneie az operatõr. Fent forgattunk a Tátra csúcsai között egy olyan völgyben, amely huszontöt évig zárva volt a turisták elõtt. Huba tudott a helyrõl, nyaranta ott pihent a közelben, és elintézte, hogy ott dolgozhassunk. De már annak a filmnek a zenéjét is én szereztem.
Mi az alapja a jó színpadi vagy filmzenének? Biztos van egy szempont, amelyet minden munka során szem elõtt tart.
Az én receptem nagyon egyszerû. Ilja Zeljenka nagyon sok filmhez szerzett zenét, az õ alkotásai koncertpódiumokon is játszhatóak. Találkoztam vele párszor, és azt mondta: nekem mint színpadi zeneszerzõnek fel kell adnom azt az érzést, hogy ez most az én mûvem. Nekem a darabra, a jelenetre, annak mondanivalójára, hangulatára kell koncentrálnom, amelyben sokszor a csendnek is súlya van. Sok elõadást láttam, amelynek fantasztikus volt a zenéje, sõt még a hangszerelése is, csak éppen semmi köze nem volt a darabhoz. A kulcsot kell megtalálni a történethez. Ez a recept. Engem az segít ebben, hogy színészként is, rendezõként is tudok darabot vagy forgatókönyvet olvasni.
A szövegre van nagyobb szüksége, vagy inkább a próbán megszületõ színészi-rendezõi ötletek viszik elõbbre a komponálásban?
Nekem a próba a mérvadó. Látnom és hallanom kell a színészeket. Abból indulok ki, hogyan játsszák, hogyan élik meg az egyes helyzeteket. Maga a szöveg kevés. Az csak kiindulópontnak elég. Elindít az úton, megmozgatja a fantáziámat, de a komponálás legintenzívebb szakaszát a színészi játék láttán élem meg. Meg a próbák utáni beszélgetéseik, a kínjaik, az örömeik, a vitáik, az észrevételeik inspirálnak. Szemtanúja vagyok egy jelenetnek, hallok valami fontosat, és már futok is haza, nehogy elfelejtsem, ami eszembe jutott. Fel kell jegyeznem.
De hiszen egy próbán nevetve beismerte: nem is nagyon tud kottát olvasni.
Tény és való: nem ez a szenvedélyem. De a technika segít ebben. Szintetizátoron feljátszom a zenét, a komputer pedig lekottázza, és ki is nyomtatja. Erre szoktam azt mondani: ezt nekem találták ki!
A rendezéshez mikor kapott kedvet?
Ez is a fõiskolán kezdõdött. Már ott is voltak ilyen ambícióim. A mi évfolyamunkban ugyanis nem volt velünk egyívású rendezõ. Rá voltunk kényszerítve, hogy rövid darabokat, egyfelvonásosokat készítsünk magunknak. Rendezõszakos hallgató segítsége nélkül. És akkor kezdtem el „másképp” gondolkozni, innen is, onnan is nézni a darabot. Turócszentmártonban pedig, mint minden fiatal, aki meg akarja váltani a világot, bizonyítani akartam. Rábeszéltem a barátaimat, hogy én majd rendezek nekik egy elõadást, s amikor rés lett a színház repertoárján, mert elmaradt egy bemutató, az igazgató lehetõvé tette, hogy kiálljunk a darabbal, amelyen addig csak a saját kedvtelésünkbõl dolgoztunk. A folytatásra aztán Pozsonyban került sor, amikor Martin Hubával és Milka Vá1áryovával osztályvezetõ tanár lettem a színmûvészeti fõiskolán. Akkoriban már Huba rendezéseihez is én írtam a zenét, tehát szorosabb munkakapcsolat volt köztünk. Õ hívott, hogy menjek vele tanítani. Nagyon tehetséges osztállyal kezdtünk. Gubik Ági, Jakab Robi, Vlado Kobielsky is oda jártak. Martin Huba aztán egészségügyi gondokkal küzdött, komoly gyomormûtéten esett át, kimaradt egy évre. Milka pedig nem sokkal késõbb Prágában kezdett el próbálni, majd volt egy balesete, ráesett egy jégcsap, egy hónapos orvosi kezelésre szorult. Vagyis ott maradtam egyedül. Azt hittem, megbolondulok. Aztán visszajött Huba, és akkor rendeztem meg a fiúknak Görgey darabját, a Stukkert. Hatalmas siker volt, és sikeresen fut azóta is. Már több mint százszor játszották a fiúk. A következõ osztállyal Schwajda György Segítségét vittem színre. Amikor aztán Roman Polák lett a kassai színház mûvészeti igazgatója, felkért, hogy rendezzek nála. Onnan kerültem késõbb Nyitrára és Opavára. De bennem nincs anynyi energia vagy ambíció, mint Eszenyi Enikõben, aki egy évadban játszani és rendezni is többször képes. Én boldogan rendezek, de évadonként legfeljebb egyszer. Kikapcsolódásképpen. Aztán visszaszippant a zene. Fõállásban nem akarok rendezõ lenni. Nincsenek ilyen vágyaim.
Prágában, a Nemzeti Színházban dirigensként is bemutatkozott. Decemberben A kertész kutyája bemuatóján ön állt a zenekar élén.
Ez Enikõ ötlete volt. Nem volt megelégedve a karmester teljesítményével, s megkért, hogy legalább a premieren én vezényeljek. Mivel tisztelem és szeretem õt, megtettem, amit kért tõlem.
Ezt is felfoghatta egyfajta „színészi feladatnak”.
Nem, nem! Ez másfajta munka volt. Kellemes, sõt szívet melengetõ, hiszen a zenekar az én zenémet játszotta, de nagyon nagy kihívásnak kellett megfelelnem.
A színészek „karmestere” sem kevésbé igényes ember.
Enikõt két szóval tudnám jellemezni: maximálisan maximalista. Az élete a színház, ezt látni rajta. Én úgy érzem, Pozsonyban jobban értik, hogy mit akar, mint Prágában. A cseh színészekkel nagyobb csatát kell vívnia. Hova tovább, egyre inkább úgy érzem: mentalitásban komoly különbségek mutatkoznak köztünk, csehek és szlovákok között. Ez a színészi játékstíluson is lemérhetõ. Mi, szlovákok sokkal közelebb állunk a magyar vérmérséklethez. Enikõ erõs személyiségû, energikus rendezõ, akit csak az tud követni, aki ugyanúgy él-hal a színházért, mint õ. Azokat viszont, akik követik õt, tûzön-vízen átviszi, és el nem engedi. Én mindent megtettem, amit kért tõlem, mert lenyûgözött.
Ugyanott, a prágai Nemzetiben Ibsen darabjának, a John Gabriel Borkmannak és Schiller Stuart Máriájának is ön szerezte a zenéjét. Lope de Vega spanyol dallamokat kívánt, és ezt a „mûfajt” is remekül hozta.
Nem okozott gondot a zene, mert a spanyol muzsika amúgy is nagyon közel áll hozzám. És vannak barátaim, akik rengeteg tanácsot adtak a flamencót illetõen. Prágában nem is találtunk az elvárásainknak megfelelõ flamencotáncosokat és -zenészeket, Pozsonyból kellett elhívnom a Los Remediost, élén Stanislav és Matu1 Kohútekkel, hogy mutassák meg, Enikõ és én mit várunk, milyen szintû muzsikát a Nemzeti zenészeitõl.
Szlovák létére hogyan lett magyar báró?
Engem lenyûgöznek a magyarok. Méltóságteliek, tiszteletadók, körberajongják a nõket. Én ezt hiányolom az itteni férfiakból. Nem mindig viselkednek udvariasan a nõkkel szemben. Megjegyzem: ettõl már õk is elszoktak, és nem is nagyon igénylik. Ha egy nõnek gondot okoz az én udvariasságom, azt szoktam mondani neki: ne zavartassa magát, én csak azért viselkedek így, mert magyar báró vagyok, de ha idegesíti, azonnal orosz katonatisztté válok, és meglátja, mekkora barom leszek. Tehát jobban jár, ha engedi, hogy nagystílûen viselkedjek. Ezen Enikõ is elcsodálkozott, hogy ott ül mellette egy fiatal báró, aki idõnként eltûnik, a cigányokkal zötykölõdik a szekéren, de ha visszajön, a cipõjébõl issza a pezsgõt.
Szlovák mûvész olasz vérrel az ereiben?
A látszat most is csal. Nincs bennem semmi déli. Apai ágon talán lengyel õsökrõl beszélhetnék, meg némi zsidó vérrõl. Én Aranyosmarótról jöttem Pozsonyba, a nagyszüleim a környezõ falvakban éltek. Az egyik nagyapám pék volt, a másik kovács. agy lettem én magyar báró.
SZABÓ G. LÁSZLÓ