Jerry Herman musicalje, mellyel Barbra Streisand világsikert ért el, jutalomjáték.
Jerry Herman musicalje, mellyel Barbra Streisand világsikert ért el, jutalomjáték. Se több, se kevesebb A második, A házasságközvetítõ tetszett meg Jerry Herman zeneszerzõnek, aki Az õrült nõk ketrecét is jegyzi, s megszületett a Hello, Dolly címû musical, amely 1964-ben került közönség elé, s ha akad tenyeres-talpas, énekelni is jól tudó színésznõ, akkor a mai napig biztos kasszasiker.
Bár a hatvanas években állítólag el voltunk zárva a külvilágtól, s fõleg a fejlett Nyugattól, a valós értékek valahogy mégiscsak átszivárogtak a kitûnõen õrzött országhatárokon. (Azóta sajnos az összes szemetet is csõstül megkaptuk.) A darab õsbemutatója 1964-ben volt a St. James Színházban New York-ban, s az elsõ Dollyt Carol Channingnak hívták. Mégsem õ ér el vele világsikert, hanem néhány évvel késõbb Barbra Streisand, aki abban az esztendõben futott be a Funny Girllel, s 1969-ben Gene Kelly irányításával filmen is eljátszhatja Dollyt Walter Matthau partnereként. A darab 11 Tony-díjat kap, s ezt a rekordot csak 2001-ben múlja felül a Producerek, amelynek magyar nyelvû bemutatója tavasszal lesz a budapesti Madách Színházban, Szirtes Tamás rendezésében. A St. James Theatre-ben olyan színésznõk is színpadra léphetnek a minden hájjal megkent, furfangos és mégis szeretnivaló Dolly szerepében, mint Ginger Rogers, Martha Ray és Bibi Osterwald. Nos, alig két évet kell várni rá, a darab megérkezik Pozsonyba is, ahol Gizela Veclová viszi sikerre. Budapesten pedig Psota Irén, késõbb Rökk Marika, Hernádi Judit és Galambos Erzsi jutalomjátéka. S ezen a szón van most a hangsúly, ugyanis a Hello, Dolly egyértelmûen jutalomjáték. Se több, se kevesebb. A darab cselekménye ugyanis rém szegényes, a figurák kidolgozatlanok, így, ha van Dollynak alkalmas színésznõ, akkor a siker garantált, ha nincs, akkor kínos a dolog. A 2006-os pozsonyi bemutató ennek a keveréke. A címszereplõ ugyanis igazi sztár, méghozzá Csehországból importálva. S mielõtt továbblépnénk, álljunk meg egy szóra. Amikor Csehszlovákia néhány sikerhajhász politikusnak köszönhetõen szerencsétlenül széthullott, a nagy örömmámorban még a reklámokat és a jól ismert mesesorozatokat is lefordíttatták szlovákra. Eltelt tizenhárom év, ma már átjárhatóbbak a határok, mint a szétválás elõtt, s a szlovák és a cseh színészek is felváltva játszanak Prágában és Pozsonyban. Mégis, mintha egyre erõteljesebb lenne a cseh hegemónia. A Nová scénán csehül játsszák szlovák színészek Daniel Landa musicaljét, a Krysaot, de csehül megy a Kleopátra is, s most a Dolly szerepére szerzõdtetett sztár is csehül játszik, de a szlovák partnerei szintén keverik a cseh és a szlovák nyelvet.
Akit ilyen hosszasan felkonferáltam, az nem más, mint a cseh könynyûzene állócsillaga, Helena Vondráeková. S itt kezdõdnek a bajaim is. A történet egy minden hájjal megkent házasságközvetítõrõl szól, akit mintha a Hegedûs a háztetõn Jentéjébõl és Kálmán Imre bárénekesnõbõl Csárdáskirálynõvé avanzsált Cecíliájából gyúrtak volna össze. Ez a Dolly ugyanis nemcsak másokat boronál össze, de azért is mindent megtesz, hogy önmaga is horogra akadjon. Helena Vondráeková nem hazudtolja meg önmagát, remekül énekel, ért a revüelemekhez, tudja, hogyan kell megbolondítani még ebben a korban is a férfiszíveket, de nem színésznõ. Dollyja színtelen, szagtalan, emészthetetlen, kizárólag arisztokrata vonásokkal bír. Lemos ugyan mindenkit a színpadról, ami ebben az elõadásban azért nemcsak az õ hibája, hanem az átlagos színészi színvonalat is alulmúló partnereké, de a csoda csak egy-egy pillanatra születik meg. Ilyen a második rész központi jelenete, amikor bevonul a mulatóba, s elénekli a címadó slágert, és egy-egy bravúrosan megkomponált koreográfia az elsõ részben (©árka Ondri1ová munkája). A többi közremûködõ nem igazán érdemes arra, hogy felsoroljuk õket, bár az, hogy az elõadás nem mûködik, leginkább Milan Lasica „érdeme”, aki könnyedén (el)bánt ezzel a rendezésével, s hagyta, hogy szétfolyjék az egész a kezei között. Örömtelen és hangulattalan a díszlet (kivéve a kék színû, kerekeken mozgó padokat, amelyek egy pillanatra életet lehelnek az elõadásba), éppen csak asszisztálnak a színésztársak, se az elcsábításra kiszemelt Horace Vandergelder (Andy Hryc), se az ifjú párok nem tudnak túllépni sablonmivoltukon, s különösen fájó az elõadás második része, ahol már dramaturgiai bakik is tarkítják a Nová scéna produkcióját. Az elõadás hellyel-közel átcsap paródiába, megfosztva a szereplõket megérdemelt sorsuk kiteljesedésétõl, s ebben a rendezõ mellett a több mint bugyuta koreográfia is ludas.
Akik szeretik Helena Vondráekovát, nézzék meg az elõadást (persze, ha eltalálják, hogy mikor játszik, hiszen hármas szereposztásban adják Dollyt és Horace Vandergeldert is), de aki a régi Dolly-élményeit akarja feltámasztani, az messzirõl kerülje el Milan Lasica hanyag, összecsapott rendezését, amely nem méltó se a címszereplõ cseh sztárhoz, se magához a rendezõhöz.
JUHÁSZ DÓSA JÁNOS