Othello-bemutató a fennállásának hatvanadik jubileumát ünneplõ Kassai Állami Színházban
A nagy angol szerzõ mindig ámulatba ejt páratlan emberismeretével: hogy mi mindent tud az emberi viszonyokról, az érzésekrõl és szenvedélyekrõl. Arról, hogy két ember kapcsolata menynyire sebezhetõ és hogy a sebezhetõség mennyire kiszolgáltatottá tesz. Az Othellóról annyit talán még a megrögzött színházkerülõ is tud, hogy van ez a fekete ember, akit rút ármánykodással rávettek, hogy féltékenységében megölje ártatlan hitvesét, Desdemonát.
A fennállásának éppen hatvanadik jubileumát ünneplõ Kassai Állami Színházban a darabot a fiatal, szerb származású, de fõiskolai tanulmányait már Szlovákiában végzõ Dušan Bajin állította színpadra. Elmondása szerint olyan kortalan elõadásban gondolkodott, amely az örök érzelmeket, az emberi természet esendõségét, a túlzó bizalom és a túlzott bizalmatlanság csapdáit, a hûség és a csalódás diszharmóniáit tárja a nézõk elé.
Jómagam az elsõ premierre váltottam jegyet, ebben Bocsárszky Attila játszotta Othellót. (A rendezõk hál’ istennek már rég leszoktak arról, hogy a mórt „rút, fekete embernek” maszkírozzák.) Bocsárszky Othellója pontosan annak látszik, aki: Ciprus szigetének szigorú kormányzója, éppen legyõzte az ellenséges török hajóhadat, és siet haza rajongva szeretett hitveséhez, Desdemonához. Minden mozdulatán érzõdik, hogy nemes, erõs, érett férfi, aki katonaként tisztában van saját képességeivel. Kedveli a szertartásokat, de saját territóriumán (hálószobáján) kívül a hétköznapokban meglehetõsen idegenül mozog.
Desdemona Henrieta Kecerová alakításában nem holmi földre szállt angyal, pontosabban a shakespeare-i naiv, szinte gyermeklány feleséget jellemzõ finomságok mögül ki-kivillan öntudatos aszszonyi énje (és némelyik jelenetben tökéletesen átlátszó modern fehérnemûje is, a nézõk legnagyobb gyönyörûségére). Ha már jelmezek (Jana Hurtigová munkái), akkor szólni kell arról, hogy valamennyi férfi szereplõ fehér (egyen)ruhát visel. Ami nem csupán azért indokolt, mert a zord hangulat ellenére meleg égövi helyszínen játszódik a történet, hanem azért is, mert így szuggesztívebb fényhatásokkal lehet hangulatot emelni vagy rontani. Ez szinte mindig „bejött”, a modernizált shakespeare-i szöveg már kevésbé. Fõleg a második rész volt ebbõl a szempontból illúzióromboló, mert Desdemonát pro és kontra valamennyi érintett szimplán „kurvának” titulálja, sõt maga a szende hitves is ezt a szót használva próbál magyarázkodni, védekezni. Nekem hiányzott a „velencei rima”, az „utcasarki nõ”, a „pimasz lotyó”.
Jagóról, Othello zászlósáról – aki azért ébreszti fel ura lelkében a zöld szemû szörnyeteget, mert sértve érzi magát, hogy az nem õt, hanem a fiatal Cassiót (Vladimír Klamár) nevezte ki kapitánynyá – eddig még nem esett szó. A bosszúszomjas cselszövõ szerepét Jozef Úradník játssza. Kulcsszerep, hálás szerep – lenne. Úradník zömök, joviális Jago – talpig fehérben engem leginkább egy kedélyes betegápolóra emlékeztetett –, és az elsõ részben inkább csak a szövege engedi sejtetni, hogy véres bosszúra készül. És a drámai csúcspontok is elsõsorban a zseniális szerzõnek köszönhetõen „mutatták meg” Jago patkánytermészetét. Mert persze összeugrasztotta Cassiót a Desdemonába szerelmes nemessel, Roderigóval (Radovan Hudec), és feleségével, Emíliával (Beáta Drotárová) ellopatta, majd Cassióhoz csempészte Othello hitvesének ajándékozott kendõjét, hogy bebizonyítsa annak hûtlenségét. Fondorlataiból hiányzott azonban a mindenki más iránt érzéketlen, pokolig gyûlölködõ gazember önzõ macska-egér játéka. Hiányzott játékából az az érzékletes arcjátékkal, kifejezõ mozdulatokkal megfogalmazott belsõ izzás, amely Bocsárszky Attila Othellójának vívódásait olyanynyira emberközelbe hozta.
A díszletet Szõke Anita tervezte, két részre osztva a játékteret. A „felsõ” színpadon Cassio kedvesének, Biancának (Alena Iuránová) „többfunkciós” háza, mellette egy harangláb. Az összhatást kissé rontotta, hogy a stilizált harangot Ciprus korábbi kormányzójának, Montanónak (Dušan Skokan) nem mindig sikerült a bejátszott harangszóval egyszerre megkondítania. A harangnak ez esetben egyébként sem volt különösebb funkciója, Shakespeare szövegét ugyanis alaposan meghúzták, kevés lehetõség adódott a konfliktusok ívének és a finomabb érzelmi mozzanatoknak az ábrázolására. Kivétel Othello és Desdemona kettõse, akik a játéktér „alsó” részében, a perzsaszõnyegekkel (!) kidekorált hálószobájukban, a közönségtõl szinte karnyújtásnyira ölelték egymást – ahol végül végzetük is beteljesedett.
CSEPÉCZ SZILVIA