„Amikor turnéra mentünk, a buszban vicceket meséltünk; azokon, amelyeken az izlandiak majd megfulladtak, én csak kényszeredetten tudtam mosolyogni”
A szocializmus éveiben semmi sem volt nehezebb, mint hosszabb idõre legálisan kijutni az országból. Te egészen Izlandig jutottál el. Ez hogy sikerült?
Ezen én is sokat gondolkoztam. Amikor a kilencvenes évek elején megjelent a Rudé Krávo, megvettem, mert tudtam, hogy sokan megveszik azért, hogy megnézzék, ott van-e a nevem. Természetesen nem volt ott. Akkoriban valóban szinte hihetetlen volt, hogy annyi évet Nyugaton tölthettem, 1975-tõl 1991-ig. Eredetileg a barátomnak, egy brünni zenésznek kellett volna Izlandra mennie, akivel a katonaság alatt együtt hegedültünk a VUS-ban, a Katonai Mûvészegyüttesben. Földije, egy morva asszony intézte ezt el neki, aki a pozsonyi Slovkoncertben dolgozott. Hál’ istennek ez a brünni fiú beleszeretett egy balett-táncosnõbe, elvette fele-ségül, és az hallani sem akart arról, hogy a férje Izlandra menjen. Amikor ezt elpanaszolta nekem, ajánlkoztam, hogy elmegyek helyette. Beszéltem a morva hölggyel a Slovkoncertben, és csodák csodája, azt mondta, próbáljam meg. Vagyis repüljek el Izlandra, ahol meghallgatják a játékomat, és eldöntik, kellek-e vagy sem. Elutaztam, meghallgattak, és szerzõdtettek. 1975-tõl 1981-ig voltam a Reykjavíki Filharmónia tagja. Izlandon én voltam az elsõ szlovákiai; addig fogalmuk sem volt róla, hogy létezik Szlovákia is, csak a cseh sört és hokit ismerték.
Hogyan éltél ott, az isten háta mögött?
Szinte azonnal megszerettem Izlandot, minden nagyon tetszett.
Nagyon hideg lehet ott.
Mindenki ezt hiszi, de mivel a Golf-áramlat végállomása ott van Reykjavíknál, kellemes az idõjárás. Hat év alatt négy télen át nem volt Reykjavíkban hó. De Reykjavíktól 300 kilométerre már mindenütt hó és jég van. Izland közepe lakatlan, jeges, havas, a lenti, déli részen pedig ott van a Vatnajökull, Európa legnagyobb gleccsere. Ott valóban állandóan rettenetes hideg van. Nyaranta egy kisebb gleccser közelében halászgattunk néhány kollégámmal, Reykjavíktól vagy 250 kilométerre. Sátrakban aludtunk, ház, üzlet nem volt sehol, és ami számomra szokatlan volt, fa sem. Arrafelé nincsenek fák, csak kis bokrok; az izlandi ember azt tartja, hogy a fa olyan a természetben, mint a szép lány arcán a szõrszál. Mivel ott nyáron éjjel is világos van, éjjel is halásztunk, pompás halakat fogtunk. Csodálatos csend és nyugalom volt, rajtunk kívül nem volt ott senki, csak a kristálytiszta természet, nagyon élveztem, de éjszaka mindig rettenetesen fáztam. Az izlandiak inkább melegebb tájakon töltik a szabadságukat, évente kétszer kirajzanak külföldre, egyszer nyáron, egyszer pedig télen. Bahamák, Kanári-szigetek, Spanyolország – ez volt akkor a kedvelt úticéljuk, nálunk, a vasfüggöny mögött ilyen utakról csak álmodozni lehetett. Reykjavíkban nyáron 16-17 fok van, de egyik nyáron csoda történt: négy napig 22 fokos meleg volt. Egész Izland kint feküdt a napon, és az emberek boldogan mondogatták egymásnak: úgy látszik, az idén nem is kell elutaznunk a Kanári-szigetekre, hisz akkora itt a hõség, hogy bele kell pusztulni.
Milyenek az izlandiak?
A skandinávok közül talán õk a legbarátságosabbak. A finnek zárkózottak, a norvégek is magukba húzódók, a svédek ha isznak, akkor itt-ott beszélgetnek is, a dánok viszont barátságosak, talán mert sok sört isznak.
A zenekarban voltak külföldiek?
Rajtam kívül volt még egy német lány, õ izlandihoz ment férjhez, négy amerikai, két angol, három svéd és egy cseh emigráns. Magyar nem volt a zenekarban, de az országban igen, 1956-ban Izland 52 magyarországi családot fogadott be, ezeknek vagy a felét ismertem. Legmesszebbre egy tanító került, õ Húsavíkban élt. A filharmónia minden évben csinált egy belföldi turnét, vitte a kultúrát az emberekhez. Amikor elõször utaztam a zenekarral északra, már várt engem ez a tanító, hallott rólam, mert Izlandon mindenki mindenkit ismer, és mindenkirõl mindent tud. Kétszáz éve még mindenki rokona volt mindenkinek a szigeten, olyan kevesen lakták, most is csak 260 ezer lakosa van. Érdekelt engem, mit csinálhat egy magyar tanító Izlandon. Elmondhatom, hogy nagyon jól élt, megnõsült, és az apósa sajtgyárát vezette; remek sajtot gyártottak, mindig megpakolt két táskával. Óriási autója volt és egy hajója, amelyen nyáron utazgatott. Egyszóval jól ment a sora, és a többi magyar is sikeresen megkapaszkodott Izlandon. A legöregebb Kecskés Bandi volt, neki reykjavíki volt a felesége. Ez az izlandi nõ Budapestre ment férjhez, de korán meg-özvegyült, késõbb megismerkedett Bandival, összeházasodtak, és Reykjavíkban telepedtek le. Minden csütörtökön náluk vacsoráztam, Bandi személyesen ismerte Kodályt, nagyon mûvelt ember volt, élvezet volt vele beszélgetni. Reykjavíkban volt még egy magyar ismerõsöm, egy svéd piperecikkgyár izlandi leányvállalatának a fõnöke. Már rég hazajöttem, de még évekig a tõle kapott arcszeszt használtam.
Muzsikusként hogy zajlott az életed?
Háromhetente adtunk koncertet, de azért volt mit csinálnunk, mi játszottunk fel mindent a rádiónak, és minden évben játszottunk egy operát vagy operettet is, amely aztán addig ment, amíg jártak rá az emberek. Az énekesek izlandiak voltak, nagyon jók, csak szegényeknek kevés alkalmuk volt énekelni, mert nem volt állandó operaegyüttes. 1979-ben visszajött egy énekes, Gardar Cortez, aki Dániában végezte a tanulmányait, neki volt egy – nagyrészt amatõrökbõl álló – zenekara, összebarátkoztunk, és azt mondta, mi lenne, ha kitalálnánk valamit. Ki is találtuk az izlandi operát, a zenekar amatõrökbõl, zenetanárokból és a filharmónia muzsikusaiból állt össze, én voltam a koncertmestere. Megcsináltuk Leoncavallo Bajazzókját. Életképesnek bizonyult az ötlet, Cortez késõbb meg is kapta ezért az operaalapításért az Év Optimistája címet a dán királynõtõl.
Nem az izlandi államelnöktõl?
Izland sokáig dán gyarmat volt, 1944-ben lett szuverén köztársa-ság, de mindmáig nagyon jó és szoros a kapcsolat a két ország között, a dán kötelezõ nyelv Izlandon.
És te hogyan beszéltél?
Megtanultam izlandiul. Ha az ember reggeltõl estig hall egy nyelvet, valami ráragad. Soha nem jártam nyelvtanfolyamra, mindig közvetlenül az emberektõl tanultam meg a nyelveket.
És a többi külföldi zenész?
Az angolok, amerikaiak nem beszéltek, csak angolul, mert Izlandon szinte mindenki beszéli ezt a nyelvet. Keflavikban volt az amerikaiak legnagyobb légi támaszpontja, ott 6-7 ezer amerikai tartózkodott, persze a szovjet nagykövetségen is legalább 120 ember dolgozott. Az amerikaiak csináltak egy kábeltelevíziót, egész országban lehetett fogni, olyan volt, mint egy állandó ingyenes nyelvkurzus.
Miért hagytad ott ezt a boldog szigetet 1981-ben?
Már annyira otthon éreztem magam, hogy félõ volt, végleg ott ragadok, pedig az édesanyám mindig azzal búcsúzott tõlem, hogy visszavár.
Mégsem maradtál otthon.
Két hónapig voltam otthon, aztán Finnországban kaptam szerzõdést.
Ismét a Slovkoncerten keresztül?
Igen. Ha az ember nem maradt kint, és pontosan küldte a pénzeket, akkor megint kimehetett. A Slovkoncert egész jól keresett a külföldön dolgozó zenészeken.
Mennyit fölözött le?
A fizetésünk 20-35 százalékát havonta.
Finnországban hol voltál?
Tamperében, egy nagyon jó zenekarban, ahol mindössze négy külföldi játszott. Az egyik hangversenyünkön ott volt Sibelius lánya, mert a férje dirigált. Már idõs ember volt, nem nagyon gyakorolt velünk, csak eljátszatta az egész mûvet, kétszer-háromszor leállította a zenekart, ilyen utasítással: „Itt az apósom azt mondta, hogy lassabban kell játszani.” Ez volt az egész, mégis úgy játszottunk a koncerten, mint a kisistenek, mindenki szívügyének tekintette, hogy otthon is rengeteget gyakoroljon.
Ennyire szeretik a finnek Sibeliust?
A mai napig óriási kultusza van. Nem volt olyan koncertünk, amelyen ne szerepelt volna valamelyik mûve, így elmondhatom magamról, hogy Sibelius összes zenekarra írt darabját eljátszottam. Nem mondom, hogy mind kellemes volt, mert némelyik szimfóniája olyan szomorú, hogy az ember a harmadik tételnél már a legszívesebben felakasztaná magát. Finnországban hideg és sötét van, ennek megfelelõ az ottani emberek kedélyvilága. Rettenetesen komorak, nem is bírtam ki többet közöttük egy szezonnál. De dolgozni tudnak, mint a németek és a japánok együttvéve. Pénteken kettõkor végzõdik a munkahét, akkor kezdenek inni, szombaton egész Finnország be van rúgva, vasárnap kettõkor bemennek a szaunába kijózanodni, és hétfõtõl ismét dolgoznak, mint a vadállatok péntek délután kettõig. Mondogattam is nekik, nem lesz ez így jó, egy szombaton jön tizenkét orosz, és elfoglalja Finnországot.
Hogy reagáltak erre? Nevettek?
Ez, látod, egy külön téma lehetne, mert minden országban más a vicc. A finnek nem tudnak nevetni a mi vicceinken, de mi sem nagyon az övéiken. Láttam ezt Izlandon is. Amikor turnéra mentünk, a buszban vicceket meséltünk. Azokon, amelyeken az izlandiak majd megfulladtak, én csak kényszeredetten mosolyogni tudtam. A legjobb viccük ez volt: meghibásodik a tengeralattjáró motorja. Mit csinál a kapitány? Kinyitja az ablakot, és kikiabál a parton focizó srácoknak: fiúk, gyertek, segítsetek megtolni! Ezt kissé hosszabban és körülményesebben beszélték el, de mire vége volt, leállt a busz, mert a sofõr is a földön fetrengett a nevetéstõl. Én viszont hiába sütöttem el az itteni legjobb vicceket, semmi hatásuk nem volt.
Megtanultál finnül?
Finnül nem lehet megtanulni. Egyik 56-os magyar emigráns barátom, mikor panaszkodtam neki, mennyire nehéz a finn nyelv, megnyugtatott: „Ebbõl ne csinálj problémát, a finnek sem tudnak finnül. Képzeld, tizenöt esetük van, hát ki az ördög tanulná meg az összeset? És fenét rokon a finn a magyarral, ha ükszi az egy, kakszi a kettõ és a kümmenen a tíz. Lehet, hogy a kala formázza a halat, de a harmadik-negyedik szónál már véget is ér minden hasonlóság.”
Finnország után mi következett?
Bagdad. Eredetileg az olaszországi Leccébe kellett volna mennem, de az olaszok nem küldték el idõben a szükséges papírokat. A Slovkoncert egyik tisztviselõje megkérdezte: „Irakban szükség volna egy hegedûsre. Nem akar Bagdadba menni?” Már hogyne akartam volna. Egy hét múlva utazhattam is. Két évig voltam ott. A bagdadi zenekarban a karmester és a koncertmester csehszlovákiai volt és még vagy négy vonós. A csehszlovákiai zenészeknek mindenütt a világon jó nevük volt, bárhol szívesen fogadták õket. A fúvósok is nagyjából külföldiek voltak, de csak a keleti blokkból. A kultuszminiszter helyettese, Munir Basir Budapesten végzett, nagyon jól beszélt magyarul. A zenekar felügyelõje is tudott három-ötszáz magyar szót, járt Budapesten, volt egy magyar barátnõje is. Bagdadban megismerkedtem a város katolikus püspökével, gróf Nyári Ernõvel, aki pozsonyi születésû volt, annak a Nyári családnak a tagja, amely egykor a Mirbach-palotát birtokolta. Egy templomjáró magyar barátom vitt el hozzá, és a püspök boldog volt, hogy egy pozsonyival beszélgethet, mert nagyon szerette a várost. Sokszor találkoztunk, rendkívül kellemes ember volt, járt a koncertjeinkre. Amikor 1981-ben nyugdíjba vonult, fel-ajánlotta megvételre gyönyörû, fehér Mercedesét. Olcsón adta, mert örült, hogy egy pozsonyié lesz. Pozsonyban akkor nem volt senkinek Mercedese. Nevetek, ha látom most az újgazdagokat pöffeszkedni a nagy, drága autóikkal. Édesem, nekem húsz éve volt hasonlóm, csak másképpen jutottam hozzá, mint te, gondolom ilyenkor. Amikor hazajöttem, meglátogattam Nyári püspök úr lánytestvérét. Özvegy, idõs asszony volt, Galánta mellett, Feketenyéken élt, a saját egykori kastélyuk melletti istállóban. Végtelenül egyszerûen lakott, volt ott egy ágyacska, és pár nélkülözhetetlen bútordarab, de két 16. századi kép függött a falon, az õsök portréi.
Milyen volt Irakban?
Ha nem tör ki a háború, talán a mai napig Bagdadban vagyok.
Mi vonzott annyira?
Az Ezeregyéjszaka és a Biblia világa, csodás emlékeik ma is megtalálhatók Irakban. Nyáron beutaztam az országot, az emberek mindenhol aranyosak voltak. Többször voltam Babilonban, láttam Kerbalát, az iszlám szent városát, Szamarrát a híres Aranymecsetével, a szintén szent városnak tartott Nedzsefet, ahol Ali próféta sírja látható, Ninivét, Urt, Faludzsát... Legalább húsz ilyen õsi, híres városuk van, csodálatosak. Az uri zikkuratra akkor már nem lehetetett felmenni, mert lövöldöztek az irániak. Tóth Fecó magyar kürtös barátom és útitársam, aki már ismerte ezeket a helyeket, jóval Tikrid felett felvitt a hegyekbe. Egyszerre egy erõdféleséghez értünk, óriási fakapuval: katolikus kolostor volt. Azért volt alaposan megerõsítve, mert ha rossz kedvük volt az araboknak, úgy ötévenként, oda jártak lövöldözni. Csak egyetlen, libanoni eredetû kopt pap volt a kolostorban, meg két lány és egy fiú, akik ott tanultak. Észak-Irakban valaha nagyon sok kopt élt. Minket befogadtak, lakást, kosztot kaptunk. Volt ott egy fantasztikus könyvtár, egerek rágták a többszáz éves drága köteteket, fóliánsokat. Misét celebráltak nekünk, arámi nyelven. Fantasztikus élmény volt Jézus nyelvét hallgatni.
Bagdadból hová mentél?
1985-tõl 1991-ig az eszéki nemzeti színház zenekarában játszottam. Eszék nagyon kedves, több kultúrájú, hangulatos városka Mohácstól 54 kilométerre. Horvátok, németek, magyarok, szerbek lakták, ma már az utóbbiak nem. A zenekar is vegyes volt, több odavalósi magyarral. A második hegedû vezetõje, Lajcsi is magyar volt, szentlászlói. Épp Szentlászló környékén kezdõdtek az elsõ lövöldözések. Csak magyarok és szerbek lakták, amikor én ott jártam, még nagyon jó barátságban. Lajcsi többször meghívott lagzira, péntektõl vasárnapig tartó, óriási lakodalmakat tartottak, ott mulatott az egész falu, vagy 300 ember, mindenki aranyos volt. „Jé, külföldi? Jaj de jó, gyere, édes fiam, eszünk, iszunk, jót mulatunk!” Egy nap Lajcsi elmondta, hogy az éjjel autóbuszokkal elvitték a szerb asszonyokat és gyerekeket. Három nap múlva azzal jött, hogy már hazatértek, de nem tudni, hol voltak. Pár nap múlva azt újságolta, hogy a posta épületét hátul bedöntötték autóval, és elvitték a páncélszekrényt az összes pénzzel, állítólag szerbek voltak. Ilyen hírek keringtek. 1991-ben, amikor már javában folytak a lövöldözések, senki sem tudta, mi történik. Egy ember elõugrott egy fa mögül, és lelõtt valakit. Rálõttek az autókra, üzleteket robbantottak fel. Szemben a színházzal volt a városháza. Egyik este megállt elõtte egy hatalmas katonai autó. Megkérdeztük a katonákat, mit csinálnak? „Ha a szerbek áttörik a frontot, akkor felrobbantjuk a városházát, hogy ne maradjanak okmányok” – mondták. Mi meg ott játszottunk tõlük húsz méterre, ha felrobban a városháza, hegedûvel repülünk a mennyországba. Még megértem, amikor egy éjjel megtámadták az eszéki laktanyát, a katonák rakétákat lõttek ki, barátaimmal a balkonról néztük. Többen meghaltak, épületek gyulladtak ki. Eleinte az ember el se akarta hinni, mi történik. Akkor hagytam el a várost, amikor 80 százalékra már bekerítették a szerbek. Csak egy út volt még szabad, Doljnji Miholjac felé, de ott is égtek a gabonaföldek. Szörnyû volt. Sok ismerõsöm meghalt, egyik nagyon kedves barátom is. És ha ma megkérded bárkitõl a volt Jugoszlávia lakói közül, mire volt ez jó, senki nem tud válaszolni.
Nemrég Japánban turnéztál a kamarazenekarral, amelyet a feloszlatott Pozsonyi Kamaraopera zenészeibõl hoztál létre. Sikeretek volt?
Hét koncertünk volt különbözõ városokban, fõleg bécsi klasszikusokat és Otaka japán zeneszerzõ darabját szólaltattuk meg, japán dirigenssel és szólistákkal. Tiszta lelkiismerettel, túlzás nélkül mondhatom, hogy nagy sikerünk volt. A szlovák zenészeknek jó nevük van Japánban. Kazuhiko Ishii japán dirigens Pozsony szerelmese, többször vendégszerepelt már nálunk, minden koncerten elmondta, hogy ezek a zenészek Szlovákiából jöttek, olyan városból, ahol Haydn, Mozart, Beethoven járt, Bartók élt. Ez nem akármilyen propaganda volt Szlovákia számára.
Mik a legközelebbi terveid?
Lassan leteszem a vonót. Igazságtalanságnak tartom, hogy egy hegedûs még hatvanéves korában is játszani kényszerül. Nézd meg az ujjaimat: csupa bütyök, kinövés, ennél a hivatásnál ez foglalkozási ártalom, akárcsak a teniszkönyök. Nem is olyan régen a kisujjam egy bizonyos mozdulatánál rettenetes fájdalom nyilallt a tarkómba. Eltartott egy ideig, amíg az orvos rendbe tett. Ezért szeretnék már csak koncertek szervezésével foglalkozni. Az se könnyû dolog ezekben a kultúraellenes idõkben, de a zenétõl nem tudok elszakadni.
VOJTEK KATALIN