Hangversennyel ünnepelte fennállásának huszonötödik évfordulóját a komáromi Concordia vegyes kar
Stubendek István alapító tagja és kezdetek óta karnagya is az énekkarnak. A negyedszázados évforduló kapcsán még a koncert elõtt beszélgettünk múltról, jövõrõl, sikerekrõl, zenei hitvallásról.
Milyen indíttatásból alakult a kórus huszonöt évvel ezelõtt?
1980-ban a Csemadok városi szervezetének kezdeményezésére született meg az énekkar; külön ki kell emelni Keszegh Pál és Bajnok István személyét. Én 1979-ben kerültem Komáromba, és kezdettõl fogva motoszkált bennem is a gondolat, hogy létre kellene hozni a városban egy felnõtt magyar vegyes kart, amely hiányzott az akkori zenei palettáról. agy találkozott a Csemadok terve az én nem titkolt vágyammal.
Miként áll össze a zenei repertoár? A karnagy szava a meghatározó, vagy van beleszólásuk a tagoknak is?
Tudni kell, hogy amatõr kórusról van szó, amelybe különbözõ zenei képzettségû, különbözõ zenei múlttal és ízléssel rendelkezõ emberek jelentkeztek. Az induló kórus zenei arculatát tehát ki kellett alakítani. E feladat elsõsorban rám hárult, de mindig is nyitott voltam a kórustagok kezdeményezéseire. A legfõbb szempont azonban mindig az igényesség, az értékek közvetítése volt. Karnagyi fejlõdésem során szerencsére olyan emberekkel találkoztam, akik ezen az úton vezettek: még Bodrogközben, amikor egy pedagóguskórust irányítottam, Reményik Sándor látott el tanácsaival. Említhetném továbbá Párkai Istvánt, a budapesti karnagyképzõ egykori vezetõ karnagyát, aki szintén nagy hatással volt rám, a Magyar Tanítók Énekkarában pedig Vass Lajossal és Janda Ivánnal dolgozhattam együtt. Ezek az emberek az igényességet, a minõségre való törekvést plántálták belém, amit a saját kórusomban is, remélem, sikerült meggyökereztetnem. Hiszem, hogy ez az igényesség eredményezte a Concordia töretlen pályafutását. Az egyik Kodály Napok során az akkori zsûri elnöke, Baross Gábor ezt valahogy úgy fogalmazta meg, hogy rajtunk látja egy felnõtt amatõr vegyes karnak az egészséges, magas színvonalú fejlõdését. Bevallom, rendkívül jólesõ érzés volt hallani szavait.
Mennyire állandó a tagság? A jövõ szempontjából meghatározó, hogy van-e utánpótlás?
Az alapító tagok közül nyolcan vagyunk ma is a kórusban. Megérdemlik, hogy név szerint felsoroljuk õket: Bajcsi Mária, Bajnok Ilona, Hegedûs Margit, Mácza Mihály, Stubendek László, Szép Erzsébet, Weszelovszky Gábor és jómagam. A huszonöt év alatt sokan kicserélõdtek, fõleg a nõk soraiban, ami talán érthetõ is. Hiszen a heti rendszerességû próbák nem mindig egyeztethetõk össze a családi teendõkkel. Büszkén mondhatom, hogy a megalakulás óta szinte minden hétfõn megtartottuk a próbákat, ha nem is mindig teljes létszámban. Egy-egy fellépés elõtt pedig heti több alkalommal is öszszejöttünk. Ezt a rendszerességet én egyébként mindig nagyon fontosnak tartottam, a hétfõ hat óra egy biztos pont a kórus életében. Ami a jövõt illeti: elég nehéz a fiatalokat megszólítani, hiszen annyi lehetõségük van a kultúra számtalan más területén kipróbálni magukat. Akit viszont ez a mûfaj érdekel, az megtalál bennünket. Ezt a mûfajt azonban csak nagy szeretettel lehet mûvelni, és szeretni kell azt a közösséget is, ahová bekerül az ember. Tény, egyre nehezebb új tagokat megszólítani.
Huszonöt év alatt számtalan helyre eljutottak.
Az országot keresztül-kasul bejártuk, de sokszor énekeltünk Bécs és Prága templomaiban, jártunk Olaszországban, Spanyolországban, Németországban, számtalanszor Magyarországon, a legemlékezetesebb mégis talán a 2000-es USA-beli háromhetes turnénk volt.
Mindenütt magyar nyelven énekeltek?
Igen. Vallom, hogy Kodály és Bartók hagyatékát felvállalva nekünk magyarul kell énekelnünk. Az, hogy eljutottunk az Egyesült Államokba, szerintem annak is köszönhetõ, hogy mindig is a magyar kórusrepertoárból indultunk ki. Mert például spirituálét egy magyar kórus ne énekeljen Amerikában, hiszen azt ott sokkal magasabb szinten mûvelik. De a magyar mûveket mi tudjuk szívvel-lélekkel átérezni és közvetíteni a közönség felé.
V. KRASZNICA MELITTA