FotoMedia

2010. május 9. - A történelem mindig is az uralkodó rétegek legitimációs forrásának számított. Nincsen ez másként napjainkban sem. Kizárólag azok a történészek futhatnak be szakmai karriert, akik szemrebbenés nélkül teljesítik a hatalom birtokosainak elvárásait. A magyar történésztársadalom is szánalmas alakítást nyújt: a civil kurázsi nyomokban sem fedezhető fel a történészek és levéltárosok köreiben. Gerincességről, szókimondásról, tartásról szó se essék, habár persze lehet mentségeket találni, hiszen a legtöbb levéltáros és történész közalkalmazotti státusban darvadozik, és erőteljesen függ a fensőbbségtől, illetve azoktól az „alapítványoktól”, meg mindenféle intézményektől, amelyek a különböző ösztöndíjakat meg támogatásokat osztják.
Azért természetesen a rövid pórázon tartott történészek és levéltárosok dolgoznak szépen, és időnként különböző összejöveteleken számolnak be kutatási eredményeikről. Május 6-án és 7-én Egyházüldözés és egyházüldözők a Kádár-korszakban címmel rendeztek konferenciát a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán. A rendezvényt a katolikus, a református, illetve az evangélikus egyház szervezte. Olyan is volt. No nem mintha a szervezéssel akadtak volna problémák. A felszólalók szépen elmondták, milyen csúnya dolgok estek meg a kommunizmus idején, milyen módszerekkel szerveztek be papokat a csúnya kommunisták, és miképpen adtak jelentéseket a Jézus Krisztus szolgálatára felesküdött, magukat kereszténynek hazudó emberek. Rendben, most már sok mindent tudunk, csakhogy a volt besúgó papok, sőt, püspökök egy része ma is a helyén van, aki pedig nincs, az is csak azért nincs, mert már elhalálozott.
Senki, de senki nem merte felvetni a következő kérdéseket ezen konferencián sem: miképpen lehetséges, hogy mindhárom történelmi felekezet teljes egészében kiszolgálta a kommunizmust, és csak néhány pap és lelkész próbálkozott az ellenállás tüzének élesztgetésével? Miképpen lehetséges, hogy a keresztény egyházak püspökei szinte kivétel nélkül besúgók voltak, és jelentéseket írogattak a kommunista titkosrendőrségnek vagy az Állami Egyházügyi Hivatalnak? És hogyan lehetséges, hogy ezen a konferencián egyetlen egy, ma is hivatalban lévő, vagy már elhunyt egyházi vezetőt nem neveztek meg? És hogyan lehetséges, hogy az evangélikus és református egyházakban számos egykori besúgó gyereke tölt be vezető tisztségeket, akiknek legfőbb gondja, hogy tisztára mossák apáik bűneit, és meggátolják a „múltfeltárást”? És hogyan lehetséges, hogy csak egy-két egykori pap, illetve lelkész kért bocsánatot az elkövetett aljasságaiért, de ők is csak már akkor, miután nyugdíjba mentek, és kiélvezték árulói és besúgói tevékenységük összes előnyét?
A legtöbben egyébként szégyenszemre azért lettek besúgók, hogy előbbre jussanak az egyházi hierarchiában, és magasabb fizetéssel, s több hatalommal járó állást tölthessenek be. De olyanok is akadtak szép számmal, akik egy nyugati tanulmányútért cserébe simán eladták a lelküket a kommunistáknak. (És az ördögnek.) A protestáns felekezetekben azért is roppant kínos a helyzet, mert sok református és evangélikus lelkész a gyermekei jövőjére is gondolva kezdett el jelentéseket írogatni lelkésztársairól és híveiről. (Azért számos előnye is van a cölibátusnak, bár a nőtlen és gyermektelen katolikus papok között is nem kevés ügynök akadt.) Mármost a besúgó protestáns lelkészek szép karriert futhattak be, sőt, külföldi kiküldetésbe mehettek, gyermekeiket a legjobb iskolákba járathatták, az ügynökcsemeték nyelveket tanulhattak, ösztöndíjakat kaptak, a besúgó apuka pedig gondoskodott arról, hogy gyermekei jó kis fizetéssel járó pozíciót kapjanak az egyházukban, függetlenül attól, mennyi sütnivalója volt a kölöknek. (A hitről pedig szó se essék, mert ezeknek a besúgó apukáknak a lelkéből már alighanem elillant a hit.)
Na most, ezek a gyerekek már vezető pozíciókat töltenek be felekezetükben, és „megbocsátásról”, a „mérsékletről”, a „szeretetről” szónokolnak, és igyekeznek a szőnyeg alá söpörni apjuk bűnös üzelmeit, és nyilvánvalóan a legszívesebben melegebb éghajlatra küldenék el az összes „múltfeltárót”. De ha mégis szóba kerül néha ez a „kínos” kérdés, akkor jön a szerecsenmosdatás. Ha már letagadni nem tudják apjuk besúgói tevékenységét (mert valaki előbányászta az iratokat, ugyanis, fene tudja miért, de kontár munkát végeztek a komcsi iratmegsemmisítők 1989-ben, ellentétben mondjuk a nácikkal, akik állítólag olyan szépen eltüntették a „holokauszttal” kapcsolatos dokumentumokat), akkor azzal mentegetik az árulókat, hogy ők valójában „az egyház érdekében” lettek besúgók, „semmi rosszat nem tettek”, de egyébként is „nehéz idők voltak”, „aki nem élt akkoriban, meg sem értheti, mi történt”, de meg különben „sem szabad ítélkezni”, meg persze „meg kell bocsájtani” (csak a náciknak, meg antiszemitáknak nem lehet megbocsátani soha), de olyan egyházi vezető is akadt (Frenkl Róbert), aki pofátlanul azt mondta, hogy „ő nem volt ügynök, csak együttműködött a kommunista államhatalommal”. Teljes, totális erkölcsi csőd!
A konferenciát megnyitó beszédében a cionista Erdő Péter „esztergomi érsek” (Mindszenty József, Pázmány Péter, és a sok kiváló előd egészen biztosan forog a sírjában) is természetesen azt hangsúlyozta, hogy „az egyházüldözés kutatásakor nem vezetheti az egyházat a bosszúállás szelleme”, ami persze rendjén is van, de vajon nem kellett volna már 1990-ben a besúgó papoknak bocsánatot kérni, és nem kellett volna a besúgói tevékenység jutalmaként megkaparintott jól fizető, kényelmes állásukból sürgősen visszavonulni? Mert megbocsátani csak annak lehet, aki bocsánatot kér, és a bűnös tevékenység gyakorlásából eredő haszonról pedig lemond. Létezik akár csak egyetlen egy egyházi személy széles e hazában, aki önként lemondott vezető posztjáról, vagy kényelmes állásáról, és, ha éppen nem is szúrta ki a szemét, mint Ödipusz, de legalább alaposan magába szállva elvonult valamilyen kolostorba, vagy egy Isten háta mögötti településre, hirdetni az Igét?
Igaz, voltak hősök és mártírok is a kommunizmus idején. De elég kevesen. A többség csöndben lapított, és túlélésre játszott. Nagyon sokan pedig árulók lettek.
Nem lehetne konferenciát rendezni arról a kérdésről, hogy mi történt a kereszténységgel? Miért párolgott el a hit? És vajon ha az egyházak vezetői és papjai ilyen fényesre nyalták a komcsik ülepét, bízhatunk-e abban, hogy ma nem szolgálják ki feltétlenül, teljes odaadással a fölöttünk uralkodó cionista bankároligarchiát? Bízhatunk-e abban, hogy papunk és lelkészünk tényleg hívei érdekében ténykedik, vagy pedig karrierjét, jól fizető, kényelmes állásának biztosítását, külföldi utazását, vagy éppen gyermekei jövőjét tartva csak szem előtt „alkalmazkodni” és „igazodni” kezd, és nyáját lelkiismeret-furdalás nélkül sorsára hagyja és elárulja? Perge Ottó