FotoMedia

2010. november 28 - Beszélgetés ifjú Hegedűs Loránt református lelkésszel
Egy biztos, engem szolgálati helyemről élve nem távolítanak el: a pásztor nem hagyja el a nyájat, s remélem, a nyáj sem hagyja el pásztorát.

- Korábban egyházában több ízben is eljárás folyt Ön ellen. Hogy áll a folyamatban lévő ügye?

- Áll. Bár ki tudja, meddig. Az az érzésem, van ebben egyfajta lebegtetés, hátha elbizonytalanodom nemzeti radikális elkötelezettségemben. Ha pedig mégsem hangszerelem finomabbra azt, amit az Úristen sem szelíd, halk fuvallatként kíván megszólaltatni, akkor ki tudja, nem kapcsol-e magasabb fokozatra a fegyelmi eljárást indukálók gépezete.
Félreértés ne essék: természetesnek tartom, hogy az egyházi felettes hatóság minden panaszt kivizsgáljon, minden kétséges, vitatható megnyilvánulást megítéljen. Törvényes jogerős felmentő ítéletet azonban eljárásjogi képtelenségekkel érvényteleníteni, na ez az, amit már nem tartok természetesnek. Egyébiránt a fegyelmi eljárásoknál van egy úgynevezett előkészítő szakasz, ami lehetőséget ad előzetes vizsgálódásra, továbbá a fokozatos felettes testület intézkedése a célszerű minden ilyen jellegű ügyben. Az én esetemben elég volt két vad törzsi soviniszta ójudaista – Iványi Gábor és Majsai Tamás – fröccsenete ahhoz, hogy rögtön zsinati, tehát legmagasabb szinten indítsák be a számonkérő gépezetet. Az ügy érdemi részéről – a jogi eljárás lezárultáig – világi nyilvánosság előtt nem kívánok nyilatkozni, az egyházi lapok, rádió- és tévéműsorok pedig engem nem szólaltattak meg soha abban az ügyben, ami állítólag rólam szólt, nyilván a keresztyén atyafiúi egyenesség nagyobb dicsőségére. Egy biztos, engem szolgálati helyemről élve nem távolítanak el: a pásztor nem hagyja el a nyájat, s remélem, a nyáj sem hagyja el pásztorát.

- Változhat-e napjainkban az emberek hitélete hazánkban? Mit lehetne tenni ezért?

- Az Istenhez fűződő viszonynak kell alapvetően megváltoznia társadalmi léptékben ahhoz, hogy a legnagyobb veszéllyel szembe tudjunk nézni, s népünket meg tudjuk menteni az Isten szerinti jövendő számára. Hitetlenség és hiszékenység rettenete között őrlődik a magyar, s ennek elsőrendű oka az egyházak társadalmi gyökérvesztése, mely a kategorikusan ateista állampárti diktatúra kényszerű kiszolgálásával való szembenézés hiánya, valamint a pénzhatalom, azaz a mammon istenének történő behódolási kísértések-kísérletek miatt az elmúlt két évtizedben még súlyosabbá vált. A talmudista hamis kiválasztottság-tudat és pénzhatalmat szolgáló szenvedéskultusz sűrű salomozások közepette történő igazolása egyesek részéről már csak hab a tortán, de tagadhatatlanul megfekszi sok tisztességes keresztyén magyar ember gyomrát, úgy, hogy már képtelen akár csak sátoros ünnepekkor is elmenni Isten megszentelt hajlékába. Ekkor zeng fel a likudnyikok újpogányozó kórusa, mely képtelen elviselni, hogy vannak, akik a vigasztalás forrását, az élő reménységet nem náluk keresik, pedig éppen ők idézték elő ójudaizmusukkal azt a helyzetet, mely szükségképpen szülte meg a magyar nép ősi mítoszai felé forduló tömeges kiútkeresést. Túl egyszerű – nem beszélve arról, hogy nagyon is átlátszóan egyoldalú – rögtön anatémát kiáltani velük szemben, mikor egy értelmes igei, valóságosan evangéliumi kijelentés nem jutott el még hozzájuk arról, hogy a kiválasztás nem emberi érdem, hanem isteni kegyelem. Mint ahogy arról sem, hogy csakis a testet öltött kegyelemben, Krisztusban lehet minden nép kiválasztott, akár hiszik, akár nem: nemcsak a magyar, hanem még a zsidó is.

- Számos területen nyilván ennek értelmében végzik missziói munkájukat. Mit emelne ki sokirányú tevékenységükből a Hazatérés Temploma lelki vezetőjeként?

- Első renden a kasztrált keresztyénség kötelességszökéseivel szemben - amint Szabó Dezső fogalmazza - magyarságunk megteljesítését, életbe építését, mely keresztyén hitéletünk számára éppen olyan vallásos feladat, mint legmélyebb, legbensőbb istenkeresésünk. „Ez a legrövidebb út Istenhez. Ez a tettekbe épült ima, az életté vált hit, a múlhatatlan bizonyságtétel.” Ma már külön kell szólni arról, milyen jelentősége van annak, hogy mely néphez tartozunk. Attól még, mert valaki erről tudomást sem vesz, nem azt jelenti, hogy lelke személyes, de főképp kollektív tudatalatti és tudattalan szférája ne hordozná azokat a tapasztalásokat és kincseket, melyet ősei, hitvalló elei éltek meg, ne határozná meg öntudatlanul is mindennapjait az a szemlélet, mely a világtörténelemben mindmáig valaha ismert legkifejezőbb erővel bíró nyelvében, a magyarban tükröződik. Ezért tartjuk fontosnak nemzeti lélekmentő misszióként az altemplomunkban működő Szabó Dezső Katakombaszínház kulturális, lelki-szellemi felvilágosító fáradozásait, mely a jövő esztendőben az Attila Király Népfőiskolával karöltve számos lelkiismeretet ébresztő programmal fog gazdagodni. Kiemelném nemzeti ünnepeinken és más jeles történelmi évfordulóinkon tartott megemlékezéseinket, melyben örvendetes a már hagyománnyá vált vonulás ünnepi istentiszteleteinkről a nemzeti radikalizmus seregszemléjére, ezzel is demonstrálva: „Isten igéje nincs bilincsbe verve!”

- Mi a véleménye napjaink „forradalmi” törvénykezéséről? Lehet remélni érdemi elmozdulást nemzeti érdekeink érvényesítése felé?

- Tudom, költőinek szánta a kérdést. Mit látunk egyfelől: a hatalom valódi magyar terrorizmust vizionál előbb a szociopata állat kormánya idején draskovicsos bonyhádi mellépukkantásokkal, majd most, a forradalmi kétharmad narancsgőzhengere idején sötétebbnél sötétebb hírtévés felvételekkel, ahol a „bizonyító erejű” képsoroknál már csak az alatta elhangzó tendenciózus kommentár minősül minősíthetetlenül sötétebbnek. Lám, virtuális világunkban már nincs is szükség ötvenes éveket idéző hamis bizonyíték-gyártásra, elég, ha elő- és utóemésztő hírszerkesztők kommentárjaikkal lenyomják torkunkon a szembeszökően szemenszedett hazugságot. Másfelől pedig: a „terrorveszélyt elhárító államunk” szövetkezik – a legszorosabban vett barátság kötelékében – az országunkat megszálló izraeli terrorállammal. Istennek adok hálát, amiért részt vehettem a Jobbik parlamenti szakértői páholyában azon a vitán, mely Izrael európai uniós társulási szerződése kiterjesztéséről és elmélyítéséről szólt az elmúlt héten, melynek végeredményeként Németh Zsolt külügyi államtitkár kijelentette: nem Izrael ámokfutását kell megállítani, hanem az ellene felszólaló Jobbikét. Döbbenetes volt tapasztalni, hogyan kívánta a parlamenti nagykoalíció előbb gúnnyal, majd cinizmussal, azt követően düheffektusokkal ellehetetleníteni a magyar nemzeti önvédelem és az egyetemes emberség hangján kiválóan felszólaló Balczó Zoltánt, Morvai Krisztinát, Gaudi-Nagy Tamást és Vona Gábort, de egyre inkább a néma döbbenet lett rajtuk úrrá: íme, ezek ezt is meg merik tenni, ki merik mondani, – méghozzá egységesen – hogy egy apartheid állammal nem társulhat, nem szövetkezhet hazánk. Feleségem is Lenhardt Balázs jobbikos jegyzőtársával együtt már korábban ilyen értelemben nyújtott be egy Izraelt elítéltetni kívánó határozati javaslatot, melyet az Országgyűlés Külügyi Bizottsága „mint súlyosan elfogultat” nem volt hajlandó még tárgysorozatba sem venni. Meg kell állítanunk a súlyosan elfogult likudcionista külügyérek ámokfutását, hogy megmentsük hazánkat, s a világ előtt helyreállítsuk becsületünket.

- Összességében hogyan értékeli a Jobbik munkáját?

- Nos: úgy vélem némiképp a Jobbik is beleesett abba a hibába, amibe a MIÉP is annak idején, hogy azt hitte, a parlamenti szakmai politizálás olyan minőségi változást hoz a párt megítélésében, mely a mozgalmi jelleg háttérbe szorulását is indokolttá teheti. Rendkívül fontos a szakszerűség minden területen, a törvényalkotásban különösen, hiszen „a kisördög is a részletekben bújik meg”, de a fától látni kell az erdőt, hogy egy másik népi bölcsességet idézzek. S e tekintetben vigyázni kell, nehogy az évtizedek óta a magyarság sokszor legjobbjaiba is beidegzett reflexek, megfelelési kényszerek, személyes szerepvállalásaik túlértékelése, az ellenség ellenféllé történő púderozása, a könnyebb ellenállás irányába történő menetel félresiklassa a magyarság megmaradása szempontjából hosszú idő óta legreménytelibb kezdeményezést. Személy szerint én Vona Gábor szerepvállalása miatt – amikor létre hívta a Magyar Gárdát – álltam a Jobbik mellé családommal együtt, s mind a mai napig személye jelent számomra és feleségem számára is garanciát arra, hogy – miként a pereszi országhódítókkal szemben – minden alapvető, húsba-vérbe vágó nemzeti sorskérdésünkben következetesen, állhatatosan és hitvalló bátorsággal fogja vállalni a nemzeti radikalizmus gyűjtőpártja az elkerülhetetlent: a harcot Magyarország feltámadásáért.

- Mi a véleménye a napokban éles vitákat kiváltó, jobbikos keleti nyitás politikájáról?

- Én a nemzetmegtartás döntő részeként tekintek a „keleti nyitás” politikájára, melyet némiképp kákán is csomót keresésekkel igyekeztek kikezdeni az elmúlt időszakban. A magyarságnak szövetségesekre van szüksége. Országunk olyannyira egyoldalúan, totális kiszolgáltatottsággal van transzatlanti-cionista fenéknyalásra kötelezve, hogy nekem személy szerint minden, ezen nyitással együtt járó esetleges kockázat jelentéktelen pörsenésnek tűnik a keleti tér fertályán. Szó nincs arról, hogy a kínai kommunizmus, vagy az iszlám fundamentalizmus, a tibeti-ujgur, vagy éppen a törökországi kurd önrendelkezési törekvések elfojtása igazolást nyerhetne a szabadságszerető magyarság részéről. De: a magyarság élet-halál harcát vívja, melyhez képest az imént felsorolt önrendelkezésükért küzdő népek kifejezetten jó kondícióval és nemegyszer transzatlanti támogatókkal néznek a reményteli jövőbe. Nekünk csak egy választásunk maradt: „az ellenségem ellensége a barátom.” Ezért a helyzetért ne merjen senki bennünket hibáztatni, ne merészeljen morális szempontokra hivatkozva minket kollektív lelkiismeret-furdalással ismételten tehetetlenül hánykolódó komp-országgá degradálni, s végképp ne merészelje szabadkőműves hatalmi technikákkal és habsburgiánus történelemhamisítások felelevenítésével elrántani az izraeli országhódítóktól fuldokló magyarságtól az utolsó mentőkötelet. Nem a magyarság akarta, hogy választási lehetősége se legyen, amikor elérkezik a végső felvonás a „Magyar Sionért” folyó küzdelemben, ahogy Ady írta: „Találkoztunk, mi száz korszakkal ér fel: Fölvadult szittya, s frányás zsidó némber.” Aki ma Magyarországon az iszlám veszélyt hirdeti, jelentéktelen színben akarja az izraeli hódítás – már nem veszélyét, hanem – tényeit feltüntetni. Aki attól fél, hogy egy őrült ajatollah kezébe kerülhet az atombomba, az jobb lenne, ha – különösen a gázai népirtást és Simon Peresz országhódító deklarációját követően – attól rettegne, hogy őrült rabbik kezében már van belőle, s nem is egy.  ( Megjelent a bar!kád újság legutóbbi számában)