FotoMedia

2010, december 25 - József, az ács felkászálódott a sarokból, és újabb marék rőzsét tett az istálló közepén pislákoló kis tűzre. Meleget alig adott – ha a jászol körül kérődző barmok lehelete nem melegítené, az újszülöttet is megvenné az Isten hidege – de legalább némi fényt lopott a sötét fatákolmányba.

Nagyot sóhajtott - hát, ami azt illeti, alaposan összekuszálódtak a dolgok az idén.
Egy esztendeje még ifjú vőlegény volt, oldalán szerelmével, Máriával. Lelkesen készültek az egybekelésre. Nem voltak tehetősek, de volt egy kis házuk, József műhelyét pedig ismerték és szerették a helybéliek. Már csak pár hét volt hátra a lakodalomig, amikor Mária váratlanul áldott állapotba került. Nem volt ember a Földön, aki elkeseredettebb volt akkor, mint ő, hiszen tudta: a gyermek tőle nem származhat. De tisztában volt azzal is, hogy a megesett leány nem csak saját magára, de egész nemzetségére súlyos szégyent hoz, s nem lesz többé senki, aki oltár elé vezesse. Így, hát úgy döntött, szépen csendben elbocsátja jegyesét, s ha valaki kérdezősködik, majd csak mosolyogva legyint: szebb asszonyt akar. Pedig nem volt szépségesebb ara egész Názáretben Máriánál. Akkor is gyönyörű volt, mikor könnyek közt bizonygatta, hogy nem ismert még soha férfit, s a magzat az Úr ajándéka, s ő lesz a Messiás. József tudta, menyasszonya soha nem hazudna neki, de, hát mégis – annak a gyermeknek csak meg kellett fogannia valahogyan.
Aztán jött álmában az Úr angyala, s elmondta neki: Mária igazat beszél, ne féljen, vegye el feleségül! S a csodás álom után jöttek az álmatlan éjszakák, melyek végül megérlelték a döntést: hinni fog a hírnöknek! Hányan nézték bolondnak, hányszor súgtak össze, kaján vigyorral a háta mögött: itt jön József, akit már házassága előtt felszarvaztak! De minél többen gúnyolódtak, minél többen tértek ki az útjából megbotránkozva, annál jobban hitte: az angyal igazat szólt.
Kilenc hónap múltán érkezett a hatalmas császár parancsa a népszámlálásról, melynek értelmében családjával nemzetségének városába, Betlehembe kellett jönniük. Csupa rettegés volt az egész út, hiszen Mária ideje már kitelt, minden percben megindulhatott a vajúdás. Már azt hitték, Isten kegyes volt hozzájuk, mert a gyermek egészen Betlehemig nem kívánkozott a világra. Nem tudták, hogy a neheze még csak most jön.
Az agyonzsúfolt városban sehol sem találtak szállást. Senki nem szánta meg az idegenből érkezett, várandós kismamát, pedig fél éjszakán át rótták az utcákat. Végül egy gazda nagy nehezen, ráncolt szemöldökkel, morogva kinyitotta előttük az istállóját.
- Istenem, csak ne itt, csak ne ide szülessen! De hiába volt az ima, Mária éjféltájban vajúdni kezdett, s világra hozta a gyermeket. Fiú lett, s egészséges! Ez egy percre elfeledtette a boldog apával minden gondját – de csak egy percre.
Most éjjel volt, hideg, és koromsötét. Anya és gyermeke végre elaludtak, s József holtfáradtan igyekezett összeszedni a gondolatait.
-  Csak legyünk túl ezen a római huncutságon, jegyezzenek fel minket az idegenek, ha akarnak, s aztán hazamegyünk. S otthon mi vár? A röhögő, gúnyolódó szomszédok, a gyanakvó rokonság – egyedül Erzsébet hiszi a szavunkat – a kicsi műhely, és a szegénység. Uram, mit tettél a vállamra…
Tán kétségbe is esett volna, ha nem töri meg az éjszaka csendjét a zörgetés. Ki az ördög lehet ilyenkor? Az ajtóban pásztorok álltak, s egy jó ideig meg sem szólaltak. Zavartan toporogtak, hol egymásra, hol a morcos, szakállas férfira pillantva. A puszták embere amúgy sem mestere a szavaknak, de most valami olyat kellene mondani, ami a krónikások tollán is kifogna. Végül nagy nehezen, a legidősebbnek tűnő kibökte: Nagyjóuram – József megszédült, soha nem hívták még ilyen így – a… Messiáshoz jöttünk. Nagy csend telepedett az istállóra, hallani lehetett, ahogyan a gyermek mellett virrasztó barmok ropogtatják a friss szénát, s farkukkal időnként le-lecsapnak egy-egy szemtelenebb bögölyt. Aztán szakadozva, hogy szinte minden hang úgy esett ki külön-külön az ajkukon, megszólalt a többi pásztor is: igen, a Megváltóhoz…a Világ Világosságához.
József hirtelen magához tért, s betessékelte őket. Már éppen kérdezte volna, ugyan honnan tudják, amit eddig csak vele, s Máriával osztott meg az Úr, de a váratlan vendégek nem hagytak időt a társalgásra – ahogy beeresztette őket, elviharzottak mellette, s egyből a jászol köré gyűltek. Mária felriadt, a csak azért nem sikoltott, mert a nagydarab, subás emberek mögött ott állt József is.
Kinyitotta szemét a kisded is, de nem sírt fel az idegenek láttán. Nagyra nyitotta szemeit, s a pásztorok esetlen vigyorgására – nem nagyon szokta szájuk a mosolygást – csilingelő kacajjal felelt. Míg a két fiatalabb sután gügyögni, és játszani próbált a babával, az idősebb hátra fordult Józsefhez, s nagyot sóhajtott: Hála az Úrnak, megszületett a Remény.
A pusztai emberek, amilyen hirtelen jöttek, olyan gyorsan távoztak is. Igaz, nem is tudták volna őket kínálni semmivel, s talán ők is röstellték, hogy olyan kutyafuttában rohantak a városig, hogy ajándékot is elfelejtettek hozni. Mária és a kis Jézus újra elaludtak, az ács pedig letelepedett az istálló kapujába. Hirtelen nagy világosság támadt, s a sötét decemberi égbolton egy üstökös száguldott végig. József megigézve bámulta a napnyugat felé eltűnő csodát. Még sokáig ült ott, tekintetét a csillagos sátorba fúrva, s lelkéből már eltűnt a gondok és kételyek homálya. Helyüket az öreg pásztor egyetlen szava foglalta el. Halkan, mint egy nagy, ünnepélyes titkot, belesuttogta az éjszakába: Remény…
Egy kövér könnycseppet elmorzsolt az arcán, de ahogy hallotta, hogy a kisfiú, és édesanyja megint ébredeznek, gyorsan meg is mosta arcát a barmok itatójában. Hiszen József, az ács jól tudta: az írások csak Szűz Mária könnyeit jegyezhetik fel... Balogh Gábor