FotoMedia

2011. február 25. - I. Tündérkert

A táj, és a benne élő ember életének távlatai

A XXI. században a földművelés, az állattartás nagyon sokat változott. A globalizáció, a gyorsforgalmi utak, messzi vidékekről hozzák-viszik az élelmiszert, így egy-egy vidék előnytelen klímája, soványabb földje miatt már nem nyereséges mindenütt mindenféle kultúrnövényt termeszteni. Kisebb földparcellákon, üvegházakban, fólia sátrak alatt termelik a zöldségeket. A hatalmas felületű legelők feleslegessé váltak, mert a jószágot már zárt telepeken tartják, és jobbjára szántóföldeken előállított takarmánnyal. Lehetne folytatni a felsorolást és hatalmas vitákat lehetne rendezni e kérdésben, de jobb ha csendesen megállapítjuk, hogy megváltozott a mindennapi betevő falatnak az előállítási módja. Úgy tűnik, hogy az agrár társadalmak ideje lejárt, a lakosság törtrésze gondoskodni tud a mindennapi táplálékunkról. Így a körülöttünk lévő táj egy részére már nincs reális szüksége a mezőgazdaságnak, és akár tetszik akár nem, tudomásul kell vennünk, hogy a vidéki lakosság nem képes megélni a hagyományos mezőgazdasági munkából. Ha minderről nem veszünk tudomást, akkor lassan de biztosan, a fiatalok elszivárognak a falvainkból és leépül úgy a táj, mint az ott élő családok a településeikkel egyetemben.

Sajnos a mezővárosok, sőt még a nagyobb városok is bajban vannak, hisz a mai iparban már nem sok-sok fizikai erő kell, hanem a gépek erejét felhasználva, néhány ember dolgozik. Az idő kerekét nem lehet visszaforgatni. Nem állhatunk Gandhi mellé, hogy a gépeket bedobáljuk a tengerbe, hisz azokról mi hívő emberek is tudjuk, hogy verejtékes munkánk és imáink meghallgatásaként, Istentől kapott ajándékok. Sok tudós szerint, a lakosság maximum 5-10 százaléka képes megtermelni az emberiség élelmiszerszükségletét, és a népesség 20-25 százaléka képes előállítani az ipari szükségleteinket is.

Milyen emberhez méltó célokat lehet megfogalmazni mindazoknak, akik nem találják helyüket a szűkülő munkaerőpiacon? Mifelénk ezt a kérdést az elmúlt húsz évben jobbjára segélyek osztásával próbálták megoldani. Azt tapasztaljuk, hogy a céltalan szellemi, fizikai élet, leépíti az embereket. Ahogy a törött végtag izmai elsorvadnak a gipsz alatt, ugyanúgy a kibontakozásra meghívott ember is sorvadozik a súlytalan élet alatt. A reális, nemes feladatok hiánya a tájat gaztól felvert parlaggá teszi, az embert meg csőcselékké vadítja. Anélkül, hogy e témában vitát kezdenénk, megállapítható, hogy ez az út hosszú távon nem járható, az embernek emberhez méltó célokat, álmokat kell megfogalmazni, olyanokat, amelyek emberhez méltó létet biztosítanak a családoknak.

Konkrét javaslatok:

A közlekedési eszközök, az utak által kitágult a világunk. Régebb a legtöbb ember leélte életét egy udvarban, egy kis faluban vagy városban, ma viszont már mindannyian úton vagyunk. Javaslom, lakjuk be az egész tájat! Szülőföldünk legyen egy csodaszép park. A szépség, a rendezettség, reális igénye a ma emberének, ezért legyen hát kész áldozatokat is hozni érte! A táj, a természet mindannyiunké. Hiszem, hogy megértünk mindannyian a szépre, arra, hogy hosszú útjainkon gyönyörködjünk a szülőföldünk szépségeiben. A közbiztonság lehetővé teszi, hogy útra keljünk, és akár kint a természetben lakjunk, vagy hosszabb időt eltöltsünk ott. A Kárpát-medencében csodaszép kertek, parkok vannak. Milyen jó lenne, ha ezeknek a kerteknek a külső falai végre ledőlnének, és az egyre rendezettebb területek növekedve egymásba érnének!

Miért csak a ház előtt van virágos kiskert? Miért kellene annak véget érnie a települések határainál? Milyen szép lenne ha a falvainkat, városainkat összekötő utak mentén, orgonabokrok és aranyesők nyílnának a csúf dudva helyett! És persze nemcsak a főutak mellett, hanem a kis mellékutak szélén, meg a folyók, patakok partján. És milyen jó lenne ha bölcs tájépítészek vezetésével minden megtisztulna, megszépülne és virágba borulna? Úgy gondolom, hogy nagyon sokan megszavaznánk egy 2-3 százalékos „tündérkert-adót”, azért, hogy lakható és szép legyen szülőföldünk. Persze ennek a kialakítása nagyon sok emberi találékonyságot, szellemi, és fizikai erőt igényel. Az iskolákban, természetesen az elméleti szakok mellett, fajsúlyosan kéne megjelenjen a biológia, a kertépítés, az esztétika. Az embereknek ki lehetne adni 5-10 km útszakaszt, patakmedret, melynek rendben tartásáért, gondozásáért emberhez méltó fizetést kapnának.

A felhagyott legelők, letarolt, kopár erdőrészek újraerdősítését is kitűzhetné célul maga elé a társadalom. Így nagyon sok ember nem segélyből tengődne, hanem visszaszokna az egészséges, természetközeli élethez. A felnövelt erdők kitermelésével, munkájuk hosszú távon hasznossá válna társadalmunknak, és pár év múlva megtérülne az ebbe fektetett energia. Megtisztulna, megszépülne a táj, a légkör, és az ország megújuló energiához jutna.

Szülőföldünkön szeretnénk ha a turizmus húzóágazat lenne, de e cél eléréséhez nem elég csak az utakat, a moteleket, szállodákat rendbe rakni, hanem magát a tájat is rendeznünk kell, hisz annak a megcsodálására hívjuk a látogatókat. A szép táj a maga rendezettségével, egy-egy szép növénnyel, bicikli-, vagy gyalogsétányával, egy árnyas fa alatti meghitt paddal válik teljessé. A szépséget nem lehet értékesíteni, eladni, de az idegenforgalommal foglalkozók tudják, hogy a táj, amelyben létesítményük áll, meghatározza a bevételüket, és az ők bevételük egy része az államé is. Ezért hiszem, hogy megérné az államnak továbbgondolnia ezt a tervezetet.

A külföldi befektetők előtt is előbb-utóbb muszáj lesz megnyitni a földvásárlás lehetőségét. (Magyarországon a törvények szerint ez a dátum három év múlva lesz). Az állam is nyer az eladás utáni illetékekből, és nem mindegy, hogy milyen árat lehet kialkudni egy-egy területért. Egy rendezett, tiszta föld drágábban eladható, míg egy elhagyott, kopár vidék biztos, hogy csak olcsóbban kelhet el. Mindenki rendbe teszi a maga portékáját mielőtt a vásárba vinné.

Tündérkert-terv – álmaink szárnyakat adnak!

Déva, 2011. február 17.

Csaba testvér