FotoMedia

2012. 11. 07. - Beszélgetés Veres András püspökkel  a Caritas in Veritate Bizottságról, a keresztényellenességről és az új evangelizáció feladatairól.
A Püspöki Konferencia 2010 végén hozta létre a Caritas in Veritate Bizottságot, Veres András püspök vezetésével, a megszűnt Iustitia et Pax Bizottság helyett. Mennyiben más ennek a bizottságnak a feladata, mint a Justitia et Paxé?
Mivel az Európai Püspöki Konferenciák elnökei is létrehoztak egy Caritas in Veritate Bizottságot, a Püspöki Konferenciánknak az volt a szándéka, hogy Magyarországon is alakuljon egy ilyen szervezet. Nem jogutódja a Iustitia et Paxnak, mert annak a tevékenységi körét messze túllépi. Feladatkörébe négy témakör tartozik.  Az igazságosság és a béke kérdését természetesen visszük tovább, de ez kiegészül a teremtésvédelemmel,  a migráció és a cigánypasztoráció területével. A két utóbbinak van külön püspök felelőse is a bizottságon belül.

Mi a bizottságban ezért kimondottan az első két témával  kívánunk foglalkozni. Az látható, hogy az európai püspöki konferenciák igazából még most tervezgetik, hogy megteszik ezt a lépést és létrehozzák az egyes országokban a Caritas in Veritate Bizottságot.  Most ősszel Cipruson volt egy tanácskozásunk, ahol  kiderült, hogy az élen járunk – nyilván ehhez hozzájárul az is, hogy Erdő Péter bíboros úr az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának (CCEE) elnökeként szorgalmazta, hogy ez a bizottság létrejöjjön.
Az igazságosság és a béke ügye, a teremtésvédelemmel kiegészülve olyan nagy terület, amellyel napjainkban fokozottabban kell foglalkozni. Ezek a területek nagyon gyakran  egymásba folynak,  egymást ösztönözve tudják megvalósítani azt a célt, amit a Szentatya a Caritas in Veritate enciklikában megfogalmazott: Új gondolkodásmódra van szükség ahhoz, hogy a teremtett világ, amelyet ajándékba kaptunk Istentől, az elkövetkező korokban is az emberek javát szolgálja. Ha ez az új szemlélet az igazságosság és a békesség keretei között valósul meg, akkor reménykedhetünk abban, hogy ez a világ a következő nemzedékek  javát is fogja szolgálni.

A Caritas in Veritate a Püspöki Konferencia bizottsága. Az egyházmegyében is vannak felelősei ennek a területnek?

Ez minden püspöknek a saját döntésétől függ. Úgy gondolom, hogy minden egyházmegyében lehet találni olyan munkatársakat, akik, ha nem is bizottság formájában, de foglalkoznak ezekkel a témákkal. Ha sikerülne országos programokat szervezni – ezt szeretnénk  –,  amelyek helyi munkát is igényelnek, akkor ehhez meg fogja találni minden püspök a segítőtársát.

Mennyiben vonnak be a munkába civil szakértőket?

Maga a püspöki bizottság püspökökből áll – amint említettem, a Caritas in Veritate bizottságnak is még két püspök a tagja rajtam kívül –, de a Püspöki Konferencia úgy döntött, hogy bár csak egy munkatárssal, de egy irodát is hozzunk létre, amelynek az lesz  a feladata, hogy az Egyházon belüli és esetleg kívüli civil szervezeteket megszólítsa és egységbe hívja ehhez a munkához, hiszen egyértelmű, hogy napjainkban nemcsak az Egyháznak, de az egész társadalomnak kell azon az úton járnia, amelyet a Szentatya  megjelölt a Caritas in Veritate enciklikában. Ugyanakkor fontosnak tarjuk azt hangsúlyozni, hogy a Katolikus Egyház ebben élen akar járni, és másokat is hív erre a munkára. Már elkezdtük a civil szervezetekkel való együttműködést, és éppen most  gondolkodunk egy olyan programról, hogy azt a karitatív feladatot, amit az Egyház már most is végez, esetleg egy filmfesztivál keretében mutassuk be a társadalom egésze számára.

Törjük a fejünket egy „Szociális Napok” program megrendezésén is, amely szintén a társadalmi igazságosság témájáról szólna. Ez a rendezvény a terveink szerint jövőre valósulna meg. Az ilyen programoknak már van hagyománya külföldön. Nyilván nem azt akarjuk másolni, hiszen a mi lehetőségeink sokkal korlátozottabbak, de ahhoz, hogy a társadalommal megismertethessük az Egyház társadalmi tanítását és a Szentatya  gondolatait, amelyeket a Caritas in Veritate enciklikában fogalmazott meg, szükség van ezekre a rendezvényekre és olyan programokra, ahol ezeket népszerűsíteni lehet.

Milyen a kapcsolattartás a CCEE Caritas in Veritate Bizottságával?

Szándékunk az, hogy évről évre találkozzunk, hogy egyrészt megosszuk egymással a saját  terveinket, másrészt hogy esetleg közösen is meghatározzunk olyan irányelveket, amelyekre az adott időszakban fokozottabban akarunk figyelni, mert  szeretnénk, ha a jelenlegi, szekuralizált Európában  érdeklődéssel fordulnának az emberek az Egyház társadalmi tanítása felé. Meggyőződésünk, hogy ennek segítségével javítható, orvosolható az  a válság, amelybe most jutottunk. Akár egy-egy részterülettel, akár az Egyház szociális tanításának egészével sokkal jobban meg kell szólítanunk a világot, mint ahogyan ezt eddig  tettük.

Említette, hogy az európai országokban most alakulnak ezek a bizottságok.

Megvannak minden országban a felelősök – a teremtésvédelem terén talán még kevésbé, ez új terület – de látom, hogy már több területen vannak olyan új kezdeményezések, amelyek akár egy rendszerré összeállhatnak, és akkor országos vagy európai üggyé válhatnak.

Az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsa (CCEE) bízta meg Önt a Keresztények Elleni Európai Intolerancia és Diszkrimináció Figyelőközpontja (OIDCE) tevékenységének nyomon követésével. Püspök úr a CCEE legutóbbi konferenciáján ismertette azt a jelentést, amelyet ez a szervezet készített, és amely az Európában is mind gyakrabban jelentkező keresztényellenességről szól. Miben mutatkozik ez meg, és mit tehetünk ez ellen?

Európában a társadalmi kapcsolatok eléggé kifinomultak ahhoz, hogy ne legyenek nagyon feltűnő, vagy véres üldözések, de az egészen bizonyos, hogy egyre erősödik a lassú, néha csak inszinuált keresztényellenesség,  amely hivatkozik arra, hogy az ember joga a véleménynyilvánításhoz előbbrevaló, mint a közösségnek az érdeke vagy a másik ember hithez, valláshoz való joga. Folyamatosan hangoztatják a szólásszabadsághoz, a lelkiismereti szabadsághoz való jogot, a diszkriminációellenességet, de a gyakorlatban sok példát látunk arra, hogy egyértelműen abba az irányba haladunk, hogy a hívő emberektől ezt a jogot elvitatják. Egy férfi Németországban 1500 eurós büntetést kapott azért, mert egy olyan klinika előtt tüntetett az abortusz ellen, ahol abortuszokat hajtanak végre - ez az eset is azt mutatja, hogy a  kórháznak joga van az abortuszhoz, de ennek az embernek nincs joga a szólásszabadsághoz.
Számtalan példát lehetne idézni arra, hogy az antidiszkriminációs  törvények, amelyeket sorra terjesztenek elő az Európai Parlamentben, egyfajta vallási türelmetlenséget rejtenek magukban, és félő, hogy előbb utóbb ez konkrét cselekedetekben fog megvalósulni. Felidézhetünk itt egy  másik esetet, amikor egy stewardess azért nem vehette fel a munkát, mert nem volt hajlandó felszólításra sem levenni azt a feszületet, amit a nyakába akasztott láncon viselt. Ez már nemcsak türelmetlenséget mutat, hanem azt, hogy egyfajta keresztényekkel szembeni fóbia kezd kialakulni a „keresztény” társadalmakban. Ehhez sajnos az Európai Unió felelősei is hozzájárulásukat adják, hiszen az Európai Parlamentben és különböző európai fórumokon olyan felszólalások, kijelentések hangozhatnak el, amelyek a keresztény értékrendet,  a kereszténységet, a keresztény politikusokat sértik. Az előadásomban utaltam Rocco Buttiglione esetére: miután ő elmondta a homoszexuális életközösséggel kapcsolatban azt, hogy ezeket az életközösségeket nem tekinti azonos értékűnek a keresztény házassággal, azonnal vissza kellett lépnie, mert az ő véleménye és ezáltal már a személye is elfogadhatatlanná vált.

Keresztényként hogyan viszonyuljunk ezekhez az esetekhez?

A demokráciában minden ember véleménye és személye tiszteletet igényel. Ezért fontos, hogy tiszteljük a másik ember személyét és jogait, ugyanakkor a sajátunk mellett is merjünk bátran kiállni. A Szentatya a hit évében éppen erre hívja fel a figyelmet, hogy a hit ajándékáról merjünk bátran tanúságot tenni. Ebben benne foglaltatik az is, hogy az az értékrend, amit Krisztustól kaptunk, ne csak magunkban őrizgetett érték legyen, hanem valljuk meg a társadalom előtt és igyekezzünk a társadalomban hatékonnyá, érzékelhetővé tenni. Keresztényként meggyőződésünk, hogy ez az értékrend minden ember boldogulását szolgálja. A legtöbbet akkor tesszük, ha nem vonulunk vissza, nem vonulunk el saját otthonainkba, mert a vallás nem a magánszférába tartozik, hanem az egész társadalom számára üzenetet, értéket hordoz. Tegyünk erről  tanúságot! – Úgy érzem, hogy ez a bátor kiállás hiányzik leginkább napjainkban a hívő emberek magtartásából.

Lehet e téren szerepe a Caritas in Veritate bizottságnak, például a szemléletformálásban?

Természetesen. Az említett jelentés egyben felkérés arra is, hogy aki valamiféle intoleranciát vagy diszkriminációt tapasztalt a vallása miatt, az lépjen ki az anonimitásból.  Fontos például, hogy értesítsük egymást az ilyen esetekről, hiszen egymás bajából is tanulhatunk. A zsidó vallással, vagy a zsidó emberekkel szembeni tiszteletlenség, szeretetlenség az antiszemitizmus pecsétjét kapja,  a keresztényekkel szemben ez sajnos nem érvényesül, sem a tisztelet, sem a megbecsülés vonatkozásában. Nemegyszer még a bíróságok is úgy szüntetnek meg a keresztényekkel szemben elkövetett cselekedetek miatt indított eljárásokat, hogy nem bizonyíthatónak nyilvánítja a cselekedet  vallásellenes voltát. Ezt a zsidó vallásellenes megnyilvánulások esetében nem vizsgálják, azonnal antiszemita megnyilvánulásnak tekintik. Ezzel nem a zsidóságot bántom, ellenkezőleg, az ő példájukat hozom fel, hogy érzékeltessem, hogy ugyanezt a tiszteletet, megbecsülést, amit a zsidóság kivívott magának, szeretnénk a keresztényekkel szemben is megtapasztalni.

Püspök úr ez év január elsején meghirdette a Szombathelyi Egyházmegyében az új evangelizáció évét. Akkor úgy fogalmazott: „Reményeim szerint ez egyrészt új lendületet fog adni a Jézus által óhajtott, s immár kétezer éve tartó evangelizációs munkának, másrészt jó felkészülés lesz a hit évére”. Mennyiben valósultak meg ezek a remények és milyen feladatok várnak a hívekre a most megnyitott hit évében?

A hit évét megnyitó szentmisét a következő szavakkal kezdtem: úgy zárom be az új evangelizáció évét, hogy nem zárom be. Előkészítésnek szántuk ezt a hit évére, és szeretném, ha az a lendület, ami az egyes közösségek életében megnyilvánult, tovább folytatódna a hit évében is. Azt gondolom, hogy a megtettnél sokkal többet tehettünk volna az új evangelizáció évében, de nem  szeretnék elégedetlen lenni. Fontosnak tartom, hogy elfogadjuk és belássuk, hogy az új evangelizáció nem korlátozódhat  a szűk családi körre vagy pusztán a saját plébániai közösségünkre. Ezen az úton néhány közösség már el is indult. Olyan programokat szerveztek, ahol megszólítanak olyanokat is, akik nem vallásosak vagy eltávolodtak a vallástól, vagy egyáltalán nem ismerik az Egyházat, hiszen be kell látnunk azt is, hogy már két nemzedék nőtt fel úgy, hogy semmiféle hitismerete, hittapasztalata nincs. A Szentatya Porta fidei levelében írja: A hit kapuja mindig és mindenki számára nyitva áll. Éppen ezért szeretném, hogy ha folytatódna ez a munka, hiszen az evangelizáció vezetett el minket a hithez. Szent Pál azt mondja, hogy a hit hallásból ered. Isten mindenkit meg akar ajándékozni a hit ajándékával, de rajtunk is múlik, hogy hogyan élünk a hit ajándékával – tehát nem spórolható ki az emberi erőfeszítés sem ahhoz, hogy az emberek eljuthassanak a hithez.

A hit évét megnyitó szombathelyi szentmisén nagyon sok fiatal volt jelen. Fiataloktól sokszor lehet hallani, hogy „ciki” a vallásosságomról beszélni. Ha ezt így érzik, akkor ez egészen biztosan a hit gyengeségéből fakad. Ha szeretjük Istent, akkor nem „ciki” erről tanúságot tenni, ellenkezőleg: vágyunk arra, hogy tanúságot tegyük mellette. Az életből vett példával érzékeltettem ezt a fiataloknak: ha voltak már szerelmesek, akkor tudják, hogy arról, akit szeretnek, nem ciki beszélni, inkább öröm. Vállalják azt, akit szeretnek, a barátaik, a szüleik, a tanáraik előtt. Ha bántják választottjukat, akkor pedig megvédik őt. Ez ugyanígy van Istennel való kapcsolatunkban is. Ha szeretjük Istent, szeretjük a vallásunkat, akkor meg fogjuk védeni. Ha ezt nem tesszük, akkor gyenge a hitünk, gyenge az ismeretünk vagy gyenge a szeretetünk – a hiba a mi készülékünkben van.

Mi a média szerepe a hit évében – és máskor is - a hitet erősítő, a hit megvallását erősítő folyamatban?

Két dolgot tartok nagyon fontosnak: egyrészt hogy a katolikus média az élet minden területén legyen jelen az igazságot firtató kérdéseivel. Nincs olyan téma, ami a hívő ember életét ne érintené. Akarjunk, merjünk ezekről beszélni,  szóljunk hozzá, adjunk irányelveket az Egyház tanításából a hívő embereknek. Ugyanakkor azt is fontosnak tartom, hogy a vallásos médiumok ne legyenek félénkek. Ne engedjék magukat terrorizálni a másfajta értékrendet valló közösségek vagy médiumok részéről,  hanem ha a keresztényeket érintő hátrányos megkülönböztetés vagy zaklatás történik, akkor emeljék föl a hangjukat Krisztus evangéliumának megvédése érdekében.
Általánosságban mondhatjuk, hogy jó lenne, ha a média elfogadná azt a tényt, hogy hívő emberek is élnek ebben a társadalomban. Jó látni,  hogy például Olaszországban a beszélgetős vagy vitaműsorokban a televízióban vagy a rádióban mindig van egy teológus vagy pap, vagy éppen egy püspök, akinek a véleményét szintén megkérdezik. Nálunk ez elvétve fordul elő. Jó lenne, ha eljutnánk odáig, hogy ahogyan a társadalomban hívők és nem hívők élnek együtt, úgy az egyes műsorokban is, az egyes kérdések megvitatásában ott legyen a hívő emberek képviselőjének véleménye  is. Neumayer Katalin