FotoMedia

Bûn vagy kötelességteljesítés, hogy a nagyobb magyarországi egyházak “politizálnak”? E kérdés egyike a kortárs magyar politikai gondolkodás örökzöld témáinak. A Kommentár folyóirat publicistájának rövidített írása.
Az egyházakkal kapcsolatban három, egymással szorosan összefüggõ téma uralja a hazai politikai nyilvánosságot: a politizáló egyházak vádpontja, a sosem tökéletes egyházfinanszírozás, valamint az egyház és állam elválasztásának értelmezése. A 90-es évek slágertémái, mint az ingatlanok visszaadása, a “szektaüldözés” vagy a hittanoktatás ügye, teljesen visszaszorultak, illetve szakpolitikai kérdésekké váltak. Hitviták és világnézeti konfliktusok – az abortusz, az eutanázia vagy a béranyaság – pedig mindig csak röviden lángolnak fel. Úgy tûnik, egyik politikai csoport sem érdekelt törésvonallá élezésükben.
Fontos körülmény, hogy Magyarországon egyházak alatt zsidó-keresztény vallási szervezeteket értünk. Az iszlám vallás jelen lévõ csoportjai nem foglalkoznak politikával, ezért velük a politika sem foglalkozik. Ellentétben Nyugat-Európával, az iszlám itteni követõi ugyanis nem képeznek számottevõ választói réteget, s a lakossággal sem alakult ki számottevõ konfliktusuk. Az egyházak szerepérõl szóló vita fõ kérdése tehát még mindig a szekularizáció mikéntje, nem a Nyugat-Európát újabban megosztó reszakralizáció, illetve az euroiszlám szabályozásának ügyei (elegendõ az ottani fejkendõ-ügyekre gondolni).
Az egyházak politizálása ellen folytatott szimbolikus küzdelem vezetõi úgy tartják, õk az állam világnézeti semlegességének õrei, azaz egy kiemelkedõ fontosságú alkotmányos alapelv védelmezõi. Bár alaptörvényünk tételesen nem tartalmazza a semlegesség kötelezettségét, az “egyház és állam elválasztva mûködik” megfogalmazásból a világnézeti semlegesség valóban levezethetõ. A szekularizáció-hívõ semlegesség-pártiak tiltakoznak az ellen, hogy az egyházak beleszóljanak bármilyen napirenden lévõ politikai kérdésbe, ellenzik, hogy a vallások nevében kilépjenek a szakrális szférából. Másrészt óvják is az egyházakat attól, hogy a “pártpolitikai kampányok kétes szintjére süllyedjenek”. A “politika” tehát – szerintük – csúnya dolog, amelybe az egyházaknak nem szabad beleszólnia, de jobb is így, hiszen úgysem származna elõnyük belõle.
Buda Péter egyházpolitikai szakértõ szívesen hivatkozik nézete alátámasztásához nemzetközi dokumentumokra. Például az Európai Parlamentnek a nõkrõl és a fundamentalizmusról szóló, 2002-es határozatára, amely leszögezi, hogy “az egyházak és vallási közösségek belekeveredése a politikai és közéletbe sajnálatos, különösen amennyiben az emberi jogok és alapszabadságok korlátozására irányulnak, például a szexualitás és a szaporodás témakörében, valamint amennyiben a diszkriminációt erõsítik vagy elõsegítik”. Az európai képviselõk egyértelmûen fogalmaztak, s vélhetõleg nem csak a nyugati iszlám szervezetekre gondoltak. Csakhogy az Európai Parlament nem a megfellebbezhetetlen igazság birtokosa, hanem politikai testület, amely a pillanatnyi politikai érdekeknek és többségnek megfelelõen hozza meg döntéseit. Az idézett határozatot például 242:240 arányban fogadták el. Ráadásul – politikusokról lévén szó – semmi sem zárja ki, hogy másnap ugyanazok mást fognak mondani. Akkor is, ha az alkotmányos szerzõdés preambulum-vitája óta tudjuk: a szekularizációnak és a világnézeti semlegességnek számos elkötelezett híve van az európai politikai elitben.
„MENJETEK, ÉS HIRDESSÉTEK EVANGÉLIUMOMAT”
Tudják ezt az érintett egyházak is, de számukra a szekularizáció fenti értelmezése elfogadhatatlan. Saját maguk igazolására mindenekelõtt tanításukra hivatkoznak. “Menjetek, és hirdessétek evangéliumomat” – szól Jézus misszós parancsa, amely – értelmezésük szerint – a széles értelemben vett közéletben való részvételre kötelezi az egyházat. A küldetés természetesen nem azt jelenti, hogy az egyházaknak a politikai kompromisszumok egyik résztvevõjévé kellene válnia, csupán a politikai nyilvánosság egyik szereplõjévé. A kompromisszumokhoz szükséges mozgástér amúgy sem áll – önértelmezésük szerint – rendelkezésükre, hiszen õk “az abszolút, »felülrõl« kapott mércét képviselik a relativitások világában” (Balog Zoltán).
Az egyházak másik elterjedt védekezése a politizálás vádja ellen a fogalomértelmezésen alapul. Mit is jelent valójában az egyház és mit értsünk politizálás alatt? Az egyház nem a templomhálózat, nem a központosított szervezet, s még csak nem is a fõpapok testülete – szól az érvelés –, hanem a hívõ emberek közössége. Ez a felfogás (a gyülekezet-központúság) a protestáns egyházak lételeme, de a katolikus teológiának is fontos alapelve, amelyet a II. vatikáni zsinat az “általános papság” tantételével még inkább kiemelt. A közösségként felfogott egyház politizálása azonos a keresztény emberek politizálásával. Nekik pedig, mint a társadalom egyenjogú tagjainak, joguk van a politizálásra. Sõt a katolikus egyház vonatkozó állásfoglalásai egyenesen a keresztény ember kötelességévé teszik a politikai szerepvállalást.
VÁLASZTÁSI KÖRLEVELEK ÉS SZAVAZÓBÁZISOK
A véleménynyilvánítás szabadságán alapul az egyházak körlevél-aktivitása is. Sokan kételkednek, vajon mennyire hasznos módja ez a tájékoztatásnak vagy a meggyõzésnek, hiszen senki sem jegyzi meg a templomokban felolvasott sorokat. Politikai állásfoglalásnak azonban mindenképpen megfelel, s az egyházak is erre használják. A “társadalmi igazságtalanságokról”, a szolidaritásról vagy a demográfiai helyzetrõl szóló körlevelek ugyanis egyben az aktuális kormány teljesítményének bírálatai is, illetve összecsenghetnek valamelyik párt napirenden tartott témáival. Legutóbb, 2006 elején a katolikus püspökök nemzeti imaévre való buzdítását érték a szekularizáció-hívõ értelmiségbõl ilyen vádak. Politikai támadásnak értékelték a megszólalók az olyan mondatokat, mint “Nemzetünk nagyon nagy bajban van, csak Isten irgalma menthet meg minket”. A körlevelek kapcsán új jelenség, hogy a “történelmi” egyházak, a katolikus, a református, az evangélikus és a zsidó felekezet sokszor egyesíti erõit, s közösen jegyzik a nyilatkozatokat, közösen szállnak szembe a szekuláris értelmiséggel. Legyen szó karácsonyi üdvözletrõl, vagy az SZDSZ által indított, “a hívõk tartsák el papjaikat” címû kampány elítélésérõl.
Különös jelentõséggel bírnak a politikai szereplõk körében a püspökök választási körlevelei, bár továbbra is kétséges, hogy azokkal a hívõk döntése befolyásolható-e. A magyar katolikus püspökök mindig a keresztény értékeket képviselõ pártok támogatására buzdítanak, pártnevek említése nélkül. A véleménynyilvánítást, a hívõk segítését helyes döntésük meghozatalában szintén kötelességüknek tartják. Sok más országban is így tesz a katolikus egyház, például Németországban vagy Olaszországban. Franciaországban viszont, ahol a klérus politikailag erõsen megosztott, csupán a politikai életben való részvételre buzdítanak a választási körlevelek. Az egyházi álláspont szerint szintén a papok szabad véleménynyilvánításához tartozik, ha az istentiszteleten, a szószékrõl hoznak szóba közéleti kérdéseket. Hiszen a szónokló ilyenkor is csak véleményt nyilvánít, a döntés formális aktusára vagy annak ellenõrzésére nincsen lehetõsége.
Egy másik megközelítés szerint a politika nem más, mint a közjó szolgálata a közéletben. Az egyház politizálása ebben az értelemben a hívõk közösségének a közéletben való részvételét jelenti. Maga az egyház a hívõk – közéleti kérdésekrõl is – vitatkozó közössége. E felfogás inkább a protestáns hagyományra emlékeztet. Bár minden nagy keresztény felekezetben megvannak a megfelelõ vitafórumok (“zsinatok”), demokratikus felépítésük miatt a protestáns intézmények sokkal pezsgõbbek. A magyar katolikus egyház belsõ nyilvánossága elõtt ritkán jelennek meg vitatott kérdések. Ugyanakkor vitára-beszélgetésre nemcsak a hivatalos egyházi fórumokon van lehetõség, hanem a közösségi összejövetelek elõtt, alatt és után is. Márpedig ha egy egyházi, transzcendens alapokon nyugvó közösségben megindul a vita, nem válnak el élesen a hit- és a közéleti témák. Természetes, hogy a közösség “politizál”. Ezért sok egyházi gondolkodó számára nem is az a kérdés, hogy politizálhat-e az egyház (az ugyanis létébõl következik), hanem az, hogy hogyan (lásd Szabó István református püspök és Kránitz Mihály, a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének elnöke véleményét).
Egyesek számára talán meglepõ módon, sokban hasonlít ehhez a felfogáshoz Kis János megközelítése is. Az SZDSZ elsõ elnöke átfogó társadalomképbe illesztve szólt az egyházak politizálásáról egy 2001-es konferencián, leszögezve, hogy “a vallásos meggyõzõdésnek ugyanúgy helye van a politikai vitákban, mint a nem vallásosaknak”. Sõt kifejezetten helyes, ha a vallásos indokok megjelennek a nyilvános vitákban, mert így megismerhetjük egymás szemléletmódját. Ez a keresztény emberek politikai felelõsségére emlékeztetõ megállapítás. Kis János azonban ennél is messzebb megy: az eddigiekbõl nem következik ugyanis, “hogy az egyházak testületileg is foglaljanak állást a politika ügyeiben. Lehetséges volna, hogy a hívõ egyének igen, az egyházak azonban nem. Én azonban azt gondolom, erre a különbségtételre nincsen ok. Közhatalmi funkciókat igényelni és a politikai közéletben részt venni, ez két különbözõ dolog. Az elõbbi az állam és az egyház elválasztásának elvébe ütközik, az utóbbi nem.”
Mirõl szól hát a vita, ha a liberális politikai gondolkodás hazai vezéralakja sem ítéli el – filozófiai érvelésében – a “politizáló egyházakat”? Úgy vélem, hogy e címszó alatt nem ideológiai-világnézeti vitáról, hanem a politikai jobb- és baloldal közti konfliktusról van szó, amelynek alapja a vallásosság mentén élesen elkülöníthetõ szavazóbázisuk.
A politizáló keresztények azonosítása a politizáló egyházzal szép, mély teológiai gyökerekkel rendelkezõ gondolat, de kívülrõl nézve mégis szerecsenmosdatásnak tûnhet. Hiszen senki nem ellenzi a keresztények politikai szerepvállalását, a Kereszténydemokrata Néppárt Európa-szerte legitim politikai szereplõ. Az egyházak politizálásáról szóló vita az egyházi szervezet irányítóiról, a papok és a lelkészek politikai szerepvállalásáról szól. Tudják ezt az egyházak is, hiszen saját “alkalmazottaikra” szigorúbb szabályok vonatkoznak, mint a hívõ emberekre. Sem a katolikus, sem a protestáns egyházak nem engedik meg lelkészeik számára – intézményelvû megközelítésben – a politikai szerepvállalást. A római iránymutatásnak megfelelõen a magyar katolikus egyház papja nem lehet párt tagja és parlamenti képviselõ, illetve képviselõjelölt. De a református egyház lelkészének is le kell mondania gyülekezete vezetésérõl, amint képviselõjelöltté válik. Akkor hol a határ a papok politizálásában?
Veres András, a katolikus püspöki kar titkára, a politizáló egyházakról folyó diskurzus állandó résztvevõje így fogalmaz: “Az egyház, önmérsékletet gyakorolva, az egyházi személyeknek, papoknak, szerzeteseknek megtiltja a pártpolitikában való részvételt, de nem a véleménynyilvánítást.” A püspök tehát a politika értelmezésével védekezik: a pártpolitikát kerülni kell, a (politikai) véleménynyilvánítás viszont szabályos. A különbség vélhetõen a formális döntéshozatalban való szerepvállalásban rejlik.
MRÁZ ÁGOSTON SÁMUEL