FotoMedia

 Szívem ma nagyon furcsa érzéssel telt el, amit szívesen megosztok veletek.

A kedves Bíró Antal atya közel öt évvel ezelõtt felkeresett, és azt mondta, hogy õ már hatvan éve szolgálja az Istent mint szerzetes paptanár, hisz a teológia mellet a magyar-német szakot is elvégezte. Most elengedték nyugdíjba, de õ szeretne segíteni nekem, és arra gondolt, hogy ott Szászvároson, ahol én plébános vagyok, szívesen kisegít, hogy tudjam végezni a munkámat Erdély szerte. És ez a kedves atya, aki az idén tölti a kilencven évet, nem csak ígérte a segítséget, hanem azóta ott lakik Szászvároson, és végzi helyettem a mindennapi szolgálatot, ezen a kis szórványplébánián, hihetetlen szellemi, lelki frissességben, örömben.

A tegnap elindultunk vele hajdani álomáshelye felé Arad megyébe, hogy egyik pap lelki gyermekét, Balázs atyát felköszöntsük. Útközben beszélgettünk, és szóba jött az anyaország, Magyarország. Õ valamikor magyar állampolgár volt, de az évek elrepültek, és hiába, hogy a templom tornyából átlátott Magyarországra, útlevél híján nem tudott átmenni.

Beszélgetésünk közben megszólalt a telefonom, és kedves közös ismerõsünk, mikor meghallotta, hogy a határ mellett fogunk aludni, meghívott egy magyarországi kis városkába reggelizni.

"Megyünk-e atya Magyarországra holnap reggelizni?" - kérdeztem magától értetõdõ egyszerûséggel. A kedves atya,hallani sem akart arról, hogy átlépje a határt. Messze van, meg nincs útlevél. Mondom, hogy most személyazonosságival is át lehet menni. Nem... Hosszú az út, nem tudja vállalni. "De atya - mondtam -, csak egy óra odáig az út, reggeliben hamar megjárjuk." Rám nézett, és én elhallgattam. Belém hasított: ki tudná megmondani, mi zajlott le az elmúlt kilencven évben e magyar szakos paptanár szívében az anyaország tõszomszédságában, és mégis elzárva az övéitõl. Sokszor meghurcolták hitéért, nemzetiségéért, s most egyszerûen nincs határ, nem kell útlevél, s csak úgy át lehet menni egy reggelire, egy óra alatt.

Mit is mondhattam volna, nem erõltettem az utazást, annyiban maradt a dolog, aztán a vacsora közben õ volt, aki újból és újból szóba hozta a dolgot. Megnéztük a térképet, aztán ma reggel útra keltünk, simán elértük az oly sokszor szemlélt, se soha el nem ért õrbódékat. A román részen nem volt senki, meg sem álltunk, a magyar részen éppen csak megnézték a személyazonosságikat. Hallgattunk mind a ketten. Aztán elkezdtünk beszélgetni, örömmel szemrevételeztünk minden bokrot, a szépen megmûvelt földeket, nádast, kis patakot, az elhagyott tanyákat, a falvakat, a városokat. Valóban egy óra alatt ott voltunk, aztán délre már vissza is értünk Erdélybe.

Kis dolog, nagy dolog, egyet reggelizni Magyarországon, nem tudom, de ez a kedves atya, aki a magyar irodalom gyöngyszemeit most is kívülrõl el tudja mondani, könnyes szemmel köszönte meg a kilencvenedik születésnapjára kapott szép ajándékot, a magyarországi reggelit.

Mi jót tudnék még mondani? Becsülje meg, akinek van!

Kisebb testvéri szeretettel, Csaba t.
Déva, 2007. február 2.