FotoMedia

 Elnök úr!
Ünneplõ Gyülekezet!
Kedves Testvéreim!
Erdélyi útjának elsõ napján Elnök úr méltán nevezte Fehéregyházát „a leghitelesebb helyszínnek”, ahol az ott elesett Petõfi Sándor és az 1848-49-es forradalom és szabadságharc áldozatai elõtt egy magyar államfõ fejet hajthat. Erdélyi útjának utolsó állomásán hasonlóképpen hiteles helyszínen köszöntöm az Elnök urat: „Erdély kapujában”, Nagyváradon.
Száz esztendõvel ezelõtt, 1907. március 15-én a Körös-menti Ezredévi Emléktéren avatták fel a szabadságharc vértanújának, Szacsvay Imrének a szobrát. „Nagyvárad polgárai a feledékenységet bûnnek tartják" - olvashatjuk abban a feliratban, amely már 1876-ban hazafiúi kötelességként irányozta elõ szobor állítását annak a Szacsvaynak, aki elsõ nagyváradi képviselõje volt az elsõ magyar népképviseleti országgyûlésnek, és aki a debreceni országgyûlés jegyzõjeként a Függetlenségi Nyilatkozat aláírásával érdemelte ki a hõsi halált. „Csak egy tollvonás volt a bûne” - ez áll a monumentális Szacsvay-szobor talapzatán.
Igen, mi is valljuk: bûn a feledékenység. Annak idején harminc esztendõbe telt, amíg a szoborállítás nyûgös terve végre megvalósult. A feledékenység bûne viszont azóta is kárhoztat bennünket. 1920-ban Trianon harangjai még fennen hirdették, hogy: nem felejt a nemzet. Utóbb azonban kollektív amnézia hatalmasodott el az anyaországon - és ez az önvesztõ állapot a 2004. december 5-i, fájdalmas népszavazásba torkollott.
Sólyom László elnök úr! Köszönjük, hogy az összmagyarság nemzeti ünnepén eljött hozzánk - Erdélybe és Partiumba -, és szakítván a közösségi feledékenység nemzetrontó hagyományával, világosan értésünkre adja, hogy: „nem vagyunk egyedül”. Nemzetstratégiai igényû megnyilatkozásait idézve, mi is öntudattal valljuk, hogy az erdélyi, a határon túlra szakadt magyarság nem holmi jöttment „kisebbség”, hanem a magyar nemzet teljes értékû, elidegeníthetetlen része, aki önálló társadalmi létének teljes voltában „kér éltet vagy halált” - amint a Szózat költõje mondja.
Egységes, egyetemes nemzettudatunk a Magyar Március Költõjét idézi meg. „Eggyé lett mind a két magyar” - írja ujjongva Petõfi Sándor a Két ország ölelkezése címû versében, az Erdéllyel való unió megvalósulásakor. „Lelkem, szállj a Királyhágón által” - emígyen folytatja az Uniót köszöntõ költeményét, aminek hallatán, nemes lokálpatriotizmussal, akár a mostani Királyhágómellék mai közös ünneplésére is gondolhatunk...
„Együtt vagyunk, és együtt maradunk” - ez az idézett Petõfi-vers legfõbb következtetése. 1848 „uniós” örökségét folytatva és szélesebb értelemben kiterjesztve, hadd szóljunk azokról a történelmi és politikai választófalakról, amelyek az elmúlt században nemzetünket és nemzetrészeinket megosztották és megnyomorították.
Trianoni határrendszer. Mindmáig fennáll.
A vasfüggöny - Európa félszázados szétszakítottsága. A hidegháború.
Szellemi, ideológiai, etnikai és kulturális választóvonalak - valamennyiünk fájdalmára és gyalázatára.
Mindezekre jönnie kellett 1989 rendszerváltoztató - szinte - vértelen forradalmának, a sopronpusztai határzár átszakításának, a „hallgatás fala” áttörésének, a vasfüggöny leomlásának; jönnie kell „a közbevetett választófalak” (Ef. 2,14) krisztusi értelmû lebontásának, ami egyedül lehet képes az „integrált” Európát - s benne a szétszakadt magyarságot - a kívánatos és valóságos összhangba, egy igazi uniós egységbe rendezni.
Petõfi Sándornál a magyar és a világszabadság egyet és ugyanazt jelentette. Hasonlóképpen, mi is azt gondoljuk, hogy - a választófalak megszüntetésével - Európa, a népek és a magyarság egységesülése egyugyanazon folyamatnak a részei.
A határokon átívelõ nemzetegyesítés és a határok nélküli Európa 1989 után elkezdett útján járva, forradalmár és szabadságharcos elõdeink tisztánlátásával és bátorságával bontsuk le azokat a falakat, amelyek közöttünk magasodnak és jövõnk útjában állanak!
Rontsuk le a hazugság és a félelem falát!
Zászlóinkat ne övezze kordon!
Emeljük magasra a szabadság zászlaját!
Erdély és Partium „õrtornyainak” sorában Anyaszentegyházunk és Egyetemünk, Városunk és Régiónk legyenek istenes „õrhelyei” a hitnek és a szabadságnak! Ebben segítsen minket a mindenható Isten, akirõl Erdély nagy költõje, Áprily Lajos ekképpen vall:
„S mikor völgyünkre tört az áradat,
s már hegy sem volt, mely mentõ csúccsal intsen,
egyetlenegy kõszikla megmaradt,
egyetlen tornyos sziklaszál: az Isten.” (Menedék)
Nagyvárad, 2007. március 15.
Tõkés László