FotoMedia

 A szolidaritás és az igazságosság fontosságára hívta fel a figyelmet a társadalmi rendszerek átalakításával összefüggésben Erdõ Péter bíboros, prímás, Esztergom-budapesti érsek az InfoRádiónak adott évzáró interjújában. Az egyházi vezetõ sikeresnek tartja a budapesti Városmissziót; a határok megnyitását pedig a történelmi normalitáshoz való visszatérésként értékelte.

Melyek voltak azok az események 2007-ben Magyarországon, amelyek - vagy azért, mert rosszak, vagy azért, mert örvendetesek voltak - felkeltették a magyarországi katolikus egyház figyelmét annyira, hogy arra reagálniuk is kellett?

Nem csupán reagálunk az eseményekre, saját programjaink is vannak. 2007 számunkra a budapesti Városmisszió éve volt, amelyre hosszú évek óta készültünk. Emellett Szent Erzsébet jubileumi éve volt, amely nemcsak Magyarországon, hanem például Szlovákiában, Németországban, Franciaországban, és Európában másutt is sok-sok ünnepségre, vallási megmozdulásra és kulturális eseményre adott alkalmat. Ez a két nagy téma az, amit mi a saját lelkipásztori elképzeléseink szerint középpontba állítottunk.

Ezen kívül egyes egyházmegyékben más tematikus évek is voltak, például a szombathelyi egyházmegyében Brenner János éve. Õ volt az a fiatal pap, akit hivatása gyakorlása közben gyilkoltak meg az 1950-es évek elején, és aki vértanúként reményünk szerint a boldogok sorába kerülhet.

Természetesen a társadalom életében számos olyan fordulat következett be az utóbbi egy-két évben, amely különbözõ csoportok, közösségek részérõl különbözõ visszhangot váltott ki. Számunkra - a katolikus egyház társadalmi tanításának a fényében - mindig fontos, hogy az igazságosságot ne felejtsük el. Ne felejtsük el magánemberként, ne felejtsük el közösségileg, ne felejtsük el az egész társadalom szintjén. A nyugdíj, a társadalombiztosítás, az egészségügy klasszikusan olyan kérdés, ahol az igazságosság problémája a XIX. század végétõl újra meg újra felmerül. Ez a társadalom nagyon sok áldozatot hozott azért, hogy egyfajta biztonságot, egyfajta szolidaritást valósítson meg ezeken a területeken.

Persze tudjuk, hogy az elmúlt negyven-ötven évben milyen színvonalon sikerült ezt megvalósítani. De tudjuk azt is, hogy benne volt a jogszabályokban, még a magyar alkotmányban is, hogy mondjuk az ingyenes egészségügyi ellátáshoz minden magyar állampolgárnak joga van. Vannak olyan generációk, amelyek alacsony bérért dolgozták végig az életüket, ugyanakkor azzal a jogi garanciával, hogy a társadalombiztosítás, a nyugdíj, a betegbiztosítás területén az állam majd gondoskodik róluk.

Mi következik ebbõl?

Az következik belõle, hogy ennek a generációnak nem lehet a szemébe mondani, hogy mostantól ez nem korszerû, hanem ki-ki gondoskodjék magáról.

És ezt mégis a szemébe mondják...

Ez történik, lépésrõl lépésre. Természetesen azért arról nincs szó, hogy mindenkinek mindent fizetnie kellene, mintha semmilyen biztosítása nem volna. Viszont az utóbbi másfél évben megszûnõben van az ingyenesség általános elve a biztosítottak részére. Tudjuk, hogy minél jobban fejlõdik például az orvostudomány vagy minél magasabb egy társadalom igényszintje a gondozás és az ellátás területén, annál kevésbé gyõzi a gazdaság, hogy mindenkinek mindezt magas színvonalon biztosítja.

Világosan látjuk, hogy a nyugati, nálunk sokkal gazdagabb országokban is hatalmas anyagi nyomás alatt van a nyugdíjrendszer és a társadalombiztosítás. Nem egyedi, helyi probléma a mienk, csak nálunk különös súllyal jelentkezik. Az itteni embereknek nem volt módjuk rá, hogy kiegészítõ biztosításokat kössenek, és pénzük sem volt annyi, hiszen nem volt akkora jövedelmük, hogy abból megtakaríthassanak, meg vagyonuk sem volt, amelynek terhére most autonóm módon gondoskodhatnának magukról - hiszen mindezt ellenszolgáltatás nélkül elvették tõlük. Ezek a körülmények fokozott tehertételt jelentenek egy idõs, az európai átlagnál jobban kifosztott társadalomban, itt tehát az érzékenység vagy a szolidaritás fokozottan fontos szempont.

Nem hiszem, hogy az egyházak lennének a megoldás technikai részleteinek legnagyobb szakértõi, a tapasztalattal, szakismerettel rendelkezõknek kell latba vetniük minden képességüket, de nem szabad elfelejteni a szolidaritás értékét. Bármennyire is gazdasági alapon gondolkodunk és bármennyire is kapitalista világban élünk, az emberek közötti szolidaritást és az igazságérzetnek azt a szintjét, amirõl az elõbb beszéltem, nem volna szabad feladni. Föl kell hívnunk a figyelmet arra, hogy ez erkölcsi kötelesség.

Nyilván nem kívánok Öntõl törvényszöveget kérni, de azt a kérdést alighanem föl fogják Önöknek tenni, hogy akkor most mit csináljunk ebben a helyzetben?

Ez is szakismereteket kíván, például azt, hogy milyen viselkedési formának mi a konkrét eredménye. A nagykorú állampolgároknak, hívõknek és nem hívõknek maguknak kell mérlegelniük a tettek következményét, eredményét. Én azt gondolom, hogy az értékekrõl nem szabad megfeledkezni. Bárki bármit tesz, vagy bármilyen elgondolást fogalmaz meg, fontos, hogy ne feledkezzen meg a szolidaritásról, az igazságérzetrõl és az embertársi szeretetrõl. Ha pedig semmi sem sikerül, ha egyesek kiesnek a rendszerbõl, akkor mi azt az õsi mondatot tudjuk mondani, hogy atyádat és anyádat tiszteld.

Annak idején az irgalmas szamaritánus példabeszédében Jézus nem azt mondta, hogy a szamaritánus elkezdett érdeklõdni, ki fosztotta ki azt a megvert embert az út szélén, hanem föltette a teherhordó állatára, bevitte a fogadóba, és fizetett utána, hogy gondját viseljék. Elõfordulhat olyan helyzet, amikor az elemi emberi segítségnyújtásra és szeretetre van szükség.

Azt mondjuk az embereknek, hogy vegyék észre a környezetükben, aki egyszerûen a személyes segítségünkre szorul rá. Ez még akkor is szükséges, ha a nagy ellátórendszerek jól mûködnek, mert nem elég, hogy anyagilag és mérhetõ szolgáltatás szintjén mindenki megkapja a magasabb szintû lehetõségeket. Fontos az emberi jó szó, fontos az embernek, hogy figyeljenek rá, hogy öregségére ne hagyják magára - ezt nem lehet pénzben kifejezni. Ugyanakkor lehetnek olyan drámai helyzetek, amikor a legegyszerûbb anyagi értelemben is nagy szükség van a segítségre.
Hogy látja, most jól teljesítünk? Szolidaritásban, jó szóban, a másik emberre való odafigyelésben?

Természetesen nem teljesítünk elég jól. Amit mi tudunk tenni: vannak karitatív szervezeteink, országos és plébániai szinten. Nem mindig olyan nagy nyilvánossággal és reklámmal talán, mint amilyet megérdemelne a szép munkájuk. Gondolok itt a Máltai Szeretetszolgálatra, a plébániai Karitász csoportokra, akik tényleg önkéntesek, és minden fizetség nélkül látogatják a rászorulókat, de a szerzetesrendek közül is sokan kiveszik ebbõl a részüket, akár szociális intézményekkel, akár egyéb gondozói tevékenységgel.

Biztos, hogy itt is nagyok a finanszírozási problémák. Amikor mondjuk egy szerzetesintézmény egy olyan rendszerbe lép be, ahol valamilyen tevékenységhez állami támogatást rendeltek, akkor a támogatás vagy a rendszer változásaitól minden intézmény szenved.

Nehéz nyomon követni, de minden évben újra fölmerül a vita, hogy az egyházi intézményeket jól, szabályosan vagy rosszul, szabálytalanul és átláthatatlanul finanszírozzák. A legutóbbi tárgyalási fordulóról az hangzott el a sajtóban, hogy most mintha szívélyesebb volna a tárgyalás légköre. Most milyen az állam-egyház finanszírozási tárgyalások légköre?

Tárgyszerûnek gondolom a légkört. Biztos, hogy senkinek nem célja, hogy dramatizált helyzetrõl adjon képet, ha az nem olyan drámai. De az sem cél természetesen, hogy ne vegyük észre a nehézségeket, vagy ne tegyük szóvá azt, amire valóban szükség van. Csak a környezet, az összefüggés változott annyiban, hogy a problémáink nagy része nem abból fakad, hogy sajátosan az egyházi jelleg miatt más módon kapunk támogatást és ez kevesebb, vagy különösen hátrányos. Elõfordulnak persze ilyen helyzetek is, majdnem minden évben, a gyakori változások miatt.
A városmisszió éve

Hogyan lehet mérni egy Városmisszió sikerét?

A misszió célja a lelkek üdvössége, ezt külsõ mértékegységekben nem lehet kifejezni. Mi az, amit mégis mérni lehet? Az egyik, hogy milyen érdeklõdés, milyen visszhang kísérte ezeket a rendezvényeket, hány rendezvényre került sor, milyen típusú megjelenésekre volt lehetõség.

Már a tanulási folyamat is érték volt, hiszen a három-négy elõkészületi év alatt száztagú delegációt küldtünk a nyugati testvérvárosaink helyi missziójára, papjaink és világi munkatársaink tapasztalatokkal gazdagodva tértek haza, és ennek fényében külföldiek segítségét is felhasználva készítettük elõ az itthoni programokat. Ehhez járult aztán maga a missziós hét, ahol mintegy 1500 programot több mint 120 helyen sikerült megrendezni. Voltak ezek között nagyon népes rendezvények, voltak kevésbé feltûnõek, mindegyiknek megvolt a maga szépsége.

A résztvevõknek az is nagy élmény lehetett, ha egy plébánián sajátos imaórát vagy különleges énekekkel és zenékkel szentségimádást tartottak. Voltak egészen látványos dolgok is, pantomim játékok köztereken; megjelent az evangélium napilap formátumban, azt osztogattuk, sõt, utányomást is kellett készítenünk, mert nagyobb lett az igény, mint amekkorára számítottunk. A West End City Center tetején minden este koncertek voltak, a záró koncerten nyolcezer ember vett részt. Nagyon örültem annak, hogy sok külföldi zenekar jött el, akik felléptek, és valóban nagyon jó hangulat volt. Zenében, a kommunikációnak ezen a nyelvén is meg tudunk jelenni, és azt hiszem, hogy aki ott volt, tanúsíthatja, hogy egyszerre jól is érezte magát, és valamiféle felemelõ érzésben is része volt.

Nagyon szép volt például a Keresztény Mûvészetek Hete is. Több közgyûjtemény, 14 állami múzeum és más kiállítótermek is részt vettek ebben, Budapesten egyszerre mutattak be különbözõ szakrális mûvészeti tárgyakat nagyon finom és nagyon hozzáértõ elrendezésben. Rengeteg kincsünk van, rengeteg olyan kulturális értékünk, amit ilyenkor összesûrítve mutathatunk be. Mindezt majd meg is kell ismételni, mert siker volt. Ilyen volt "A templomok éjszakája" - Bécsben ez hosszú évek óta mûködik, az idén elkezdtük Budapesten is, a Magyar Kultúra Napjához kapcsolódva, és nagy siker volt, sokan jöttek be.

Sok szép templomunk van: nemcsak a saját értékünk ez, hanem az egész társadalomé, valóban a nemzeti kulturális örökség része. Hadd jöjjön és hadd lássa mindenki, hogy értékelje, és megértse a barokk képeket, hadd ismerje meg, hogy miféle meggyõzõdés hozta létre ezeket a mûemlékeket. Koncerteket is tartottunk bennük, különbözõ lelki és kulturális rendezvényeket. Biztató az is, hogy sok plébániai programot is szerveztek, köztük karitatív akciókat is: betegeket, öregeket látogattak, élelmiszer-adományt gyûjtöttek.

Egy ír kocsmában éjszaka másfél órás szentségimádás volt, utána pedig záró ima, majd visszaadták a kocsmát az eredeti rendeltetésének, és jöttek a szokásos vendégek. Nagyon érdekes, eleven kép volt ez, és sok eleme van, amit érdemes megismételni. Ami a visszhangot illeti: úgy vettük észre, hogy a civil társadalom pozitívan reagált. Egy másik fontos dolog, és számunkra ez nagyon tanulságos, hogy akik most a mi plébániáink hívei közül vették a bátorságot, hogy kilépjenek a nyilvánosság elé, vagy meglátogassanak vagy megszólítsanak valakit, azok erre késõbb is készek lesznek.

Nem tudjuk, hányan tértek meg a missziós héten, de azt igen, hogy nagyon sokan voltak olyanok, akik most elõször életükben odafordultak a távolabb állókhoz, odafordultak a nem hívõkhöz is, és mertek nekik egy jó szót szólni. Ez önmagában nagy eredmény, nagyon szép volt a plébániáink megnyílása egy kicsit az õket körülvevõ világ felé.

Gyönyörû volt például a Cigány Kultúra Napja. 1200 külföldi delegátus vett részt a missziós hét rendezvényein. Közülük sokan az esztergomi naptól hatódtak meg a legjobban, ahol a magyar egyház szenvedéseinek történetébõl adtunk ízelítõt, nemcsak filmekkel meg elbeszélésekkel, hanem személyes tanúságtételekkel, Olafsson Placid atya, Kerényi Lajos és mások beszéltek. Megrendülten hallom vissza két hónappal késõbb Portugáliában valakitõl, hogy micsoda nagy élmény volt ez neki, elõször találkozott ezzel.

És sokan azt mondták, franciák, belgák, hogy jé, hát ilyen Magyarország, ilyen Budapest? Hát ez egy nyugati város! Mások azt hitték, hogy Magyarországon nem volt semmi vallásosság, csak most, 18 éve kezdõdhetett újra. Most azt látták, hogy volt élet folyamatosan, csak másképp, mint náluk.
Föl tudja venni a papság ezt a saját maga diktálta ritmust? Lesz a missziónak folytatása ebbõl a szempontból is?

Én úgy látom, hogy a papság nagy része rendkívül pozitívan reagált. Volt egy közös találkozónk a Sapientia Fõiskolán, ahol az öt bíboros is jelen volt. Sok pap részt vett ezen, kérdéseket tett föl. Nagyon is beleélték magukat, és észrevették, milyen hasznos a misszió a saját egyházközségük szempontjából, mennyire erõsíti a közösség érzését a hívek között.

Hozzájárul-e mindez az egyház megújulásához? Megújul vagy nem újul meg az egyház?

Az egyház természetesen mindig megújul, hisz nem élhetne kétezer éve, ha nem újulna meg állandóan. Újul a generációk egymásra következése miatt is, mert más az antropológiai nyersanyag. Másmilyenek vagyunk, mint az ötven évvel ezelõtti emberek, és a mai papnövendékek másmilyen emberek, mint amilyenek mi voltunk. Nem rosszabbak, másmilyenek.

Társadalomban élünk, nem elszigetelt valóságban. Van tehát egy spontán megújulás, és természetesen van tervszerû megújulás is. Ebben nekünk az utóbbi évtizedekben a II. Vatikáni Zsinat a legfõbb útmutatónk, és ehhez járul a Szentszék tanítása, a pápai útmutatások sora, amely új és új helyzetekben szolgál útmutatóul. Ebbõl a szempontból is jó, hogy világegyház vagyunk, mert a nagy nemzetközi rendezvényeken, kongresszusokon való részvétel behozza a külföldi tapasztalatokat a mi egyházi életünkbe is.

Hasonló bajaik vannak? Hasonló kérdésekkel foglalkoznak?

Hasonló bajaik vannak, és hasonló megoldásokat találnak, esetleg hamarabb, mint mi, úgyhogy sokat tudunk tanulni tõlük. Rengeteget tanultunk például a párizsi városmisszió során a kultúra, a mûvészet, a tömegtájékoztatás és az önkormányzatok világával való kapcsolatról és kapcsolatépítésrõl. Párizs szekularizált város, ahol a világi gondolkodás és a vallási élet el van választva egymástól. Ennek ellenére Lustiger bíboros annak idején az önkormányzattól engedélyt kapott, hogy a párizsi Notre Dame elõtt fölállítson egy 21 méter magas fakeresztet - igaz, szép ötvösmunkával is volt díszítve - de a kereszt ma is ott áll közterületen.

A világi hívõ autonómiája

Az egyházak társadalmi tanításának kompendiuma címmel adott ki egy kötetet a pápai tanács, ami egy vastag, apró betûkkel szedett kézikönyv, afféle használati útmutató az élethez. Bonyolult szöveg. Kinek szánják?

Amikor ezt az Igazságosság és Béke Pápai Tanácsa kiadta, az volt a célja - ezt a feladatot kapta még II. János Pál pápától -, hogy az utóbbi száz év pápai megnyilatkozásaiból készítsen egy szerves szintézist. XIII. Leó pápa óta számos dokumentum jelent meg a társadalmi igazságosságról, a munkások bérérõl, a bér-munka viszonyról, a tõkérõl, aztán a késõbbiekben a háború és béke témájáról, vagy olyan kérdésekrõl, mint az adósságcsapda, a nemzetközi eladósodás, a természetvédelem, vagy a család és a társadalmi intézmények viszonya. Ezeket egyetlen szerves egységben fogja össze ez a kötet. Nem szöveggyûjtemény, hanem egy-két új elemmel gazdagítva, logikus egységben szerkeszti össze ezeket a tanításokat.

Nem hiszem persze, hogy a legszélesebb közönség olvassa majd ezt a könyvet. Inkább az a célja, hogy vezérfonalat adjon az úgynevezett multiplikátorok: a papok és az olyan világi emberek kezébe, akik a közélettel komolyan foglalkoznak, saját magukat kereszténynek értelmezik vagy kíváncsiak az egyház, a kereszténység adott területen érvényes állásfoglalására.

Vagy ahogyan az elõszó fogalmaz: minden jóakaratú ember számára szívesen tárja elõ ezeket a tanításokat. Milyen tanítások ezek? Elõször is nem konkrét cselekvésre adott konkrét útmutatások. Nem arról van szó, hogy Nagy Jánosnak ezen a munkahelyen ezen a napon, ebben a konkrét döntésben A-t vagy B-t kell lépnie, hanem általános elveket ad, ahogy minden erkölcsi tanítás, minden normatív szisztéma. Az általánosság és az eset egyedisége között mindig feszültség van a jog világában, ezt látjuk a bíró esetében, akinek a kettõt össze kell kapcsolnia, és alkalmaznia kell a szabályt az egyedi esetre.

A nyugati kultúrkörben elõször a jog világában alakult ki annak a kultúrája, technikája, módszere, hogyan kell egy általános szabályt egyedi esetre alkalmazni. Késõbb, a középkor végén, a trentói zsinat után lassanként elszakadt a katolikus erkölcstan és az egyházi jog. De a jogi technikákból nagyon sok minden él tovább az erkölcsi tanítás területén is. Ezt azért bocsátottam elõre, hogy érzékeljük: nem kézi vezérlésû útmutató ez, hanem általános elvek, értékek bemutatása.

A II. Vatikáni Zsinat nagyon szépen mondja a Gaudium et spes-ben (Az egyházról a mai világban, lelkipásztori konstitúció - a szerk.), hogy a világi hívõnek autonómiája van az evilági dolgok területén, hogy az evangélium szerint alakítsa maga körül a világot; föl is sorol területeket: tudomány, mûvészet, politika, gazdaság.

Azt hiszem ebben áll a világi hívõ autonómiája, hogy egyrészt meg kell ismernie a keresztény üzenet nagy elveit, és azokhoz hûségesen, de a saját szakmai ismeretei, tapasztalatai szerint kell meghoznia az élet konkrét döntéseit. Ehhez nem elég a tízparancsolat vagy a kis katekizmus, mert az élet rengeteg új helyzetet produkál, akkora a fejlõdés a gazdaságban, a biológiában, a különbözõ természettudományokban. Ezekre reagálni kell, hogy az általános erkölcsi elveinket közelebb hozzuk az élethez. Nem a gyakorlati cselekvés konkrét pontjáig, odáig nem tudjuk elvinni, de mégis közelebb.

Örök feladat, hogy újra- és újrafogalmazzuk, újra és újra gazdagítsuk az újuló emberi ismeretekkel azt az erkölcsi elvrendszert, ami a kereszténység sajátja. Úgy gondoljuk továbbá, hogy nemcsak a Bibliából, nemcsak a kinyilatkoztatásból származnak ezek az elvek, hanem a Teremtõ akaratából, vagyis a világból józan ésszel sok minden fölismerhetõ. A természetes erkölcsöt hitünk szerint a kinyilatkoztatás fényében talán tisztábban, teljesebben ismerjük fel. Éppen ezért bízunk abban, hogy nagyon sok minden olyan van ebben a kötetben, amit minden jó szándékú ember a magáénak ismerhet, mert körülnézve a világban azt láthatja, hogy igen, nagyjából ez a helyes irány.

Azt gondoljuk, hogy az ember rendelkezik olyan adottságokkal, amelyek képessé teszik a világban való eligazodásra, és ha tisztességgel - sokszor saját érdekünkrõl lemondva - próbáljuk ezeket követni, akkor egy társadalomban fontos dolgokban konszenzust is el lehet érni.
Olyan kérdésekben is, amikor a hit szerint egy igazság van abban a kérdésben? Hogyan lehet konszenzust elérni, ha valaki az igazság másik oldalát kívánja domborítani vagy azt mondja, hogy van egy másik igazság?

Elõször is mit értünk az igazságon? Az igazság az értelem megegyezése a valósággal. A dolog, amirõl beszélünk, a dolog maga egy. Tehát ha egy társadalomban élünk együtt és egy konkrét, reális problémáról beszélünk, akkor az a probléma egy és ugyanaz, de lehet több oldalról is nézni. Lehet, hogy ha több oldalról nézzük, akkor teljesebb képet is kapunk róla. Tehát ha bízunk benne, hogy egy és ugyanazt a dolgot nézzük, akkor talán egymással is nagyobb megértéssel tudunk kommunikálni róla. Mert azt mondjuk, hogy hátha a másik ember más oldalról látja, és tartalmaz olyat az õ meglátása is, amely hozzátartozik az igazsághoz.

Tehát nem gondoljuk mi azt, hogy a konkrét társadalmi, gazdasági, természettudományos helyzetekben pusztán a hitünk alapján a teljes igazságot birtokoljuk. Mi abban hiszünk, hogy a kinyilatkoztatás fényében biztos eligazodásunk lehet morálisan a valóság körülményei között, kapunk egy útmutatást a hitünktõl, és úgy gondoljuk, hogy ez az útmutatás mások számára is hasznos lehet. De a valóság elemeit illetõen mindig nyitottnak kell lennünk arra, hogy tanuljunk.

És a vitára, egymás meggyõzésére? Akár álláspontjuk egy részének a föladására is?

Természetesen a párbeszéd vitát is jelenthet. Nyilván a dialógus nemcsak azt jelenti, hogy megállapítjuk, hogy mindenben egyetértünk. Ha vannak nézetkülönbségek, akkor érvelni is kell. A vallásszabadságról szóló zsinati nyilatkozat mondja a legszebben: az ember méltóságához tartozik, hogy az igaz Istenre és az õ akaratára vonatkozó dolgokban szabadon keresse az igazságot, és amit fölismert, szabadon elfogadhassa.

Tehát arra nem kényszeríthetõ senki, hogy fogadjon el igaznak világnézeti szinten egy olyan valóságot, amelyrõl nincs meggyõzõdve. Ez természetes. Az más kérdés, hogy ettõl még az igazság léte fennáll. Éppen arra szolgál a szabadságunk, hogy azt a saját méltóságunknak megfelelõen ismerhessük, találhassuk meg és fogadhassuk el, mert ha nem volna semmilyen igazság, akkor a szabadság nem lenne érték ezen a téren, csak puszta vélekedésekrõl beszélhetnénk. Visszatérés a történelmi normalitáshoz

Mi a véleménye a határok megnyitásáról, a schengeni övezethez történõ csatlakozásról?

Elõször is: az egyház univerzális. Krisztus örömhíre minden embernek szól, az egész földkerekségen, és minden idõben. A szabad mozgás számunkra alapvetõen jó hír. Természetesen ezzel új típusú problémák is járhatnak. Nem is annyira a mi számunkra, én azt látom, hogy Ausztriában például sok ismerõs aggódik, hogy jaj, mi lesz, akadálytalanul bejön ide egész Kelet-Európa. Én azt hiszem, hogy nem kell ettõl olyan nagyon tartani.

Biztosan lesznek új problémák, de az is biztos, hogy szélesebb tere nyílik meg az emberek közötti személyes találkozásnak. Mi, akik hozzá voltunk szokva, hogy még a szomszédos országokba is csak külön engedéllyel utazhattunk, föllélegzünk, és azt mondjuk: milyen jó dolog, ha elmehetünk szomszédolni, akár a lengyel vagy a litván vagy a francia testvéreinkhez, amikor éppen alkalom adódik rá. Milyen jó dolog, ha megismerhetjük egymás tapasztalatait. Itt a mi kis Kárpát-medencei világunkban különösen fölszabadító érzésnek gondolom ezt. Szlovák-magyar viszonylatban például nálunk Esztergomban ez nagyon kézzelfogható dolog. Az ember kinéz az ablakon, és látja a Duna túlsó partját.

Nagy öröm volt már az is, amikor újjáépült a régi híd. Sokszor átmentünk már azon a hídon, részben azért is, mert kiderült, hogy mondjuk egy esküvõi vacsorát olcsóbb volt megrendezni a túloldalon vagy éppen, mert a városban nem volt elég szállodai kapacitás egy kongresszushoz, és a túloldalon volt egy jó szálloda. Sok minden van, ami bennünket a gyakorlati életben is összeköt, és sok minden összeköt a kultúrában is. Elõször is: sokkal könnyebbé válik a magyarok és magyarok közti találkozás, akár lelkipásztori szempontból, akár egyszerûen emberileg, és ez jó hír. De jó hír az is, hogy magyarok és nem magyarok között szabadabban bonyolódik az élet.

A mi egyházmegyénk háromnyelvû volt egészen a XX. századig, a liturgikus könyveink is minden népnyelvû rész tekintetében magyarul, németül és szlovákul hozták a szövegeket. Ez akkoriban természetes volt. Az egyházmegyei papi névtárak minden falunál, minden plébániánál megírták, hány százalékban vannak a magyar nyelvû, a német nyelvû, a szlovák nyelvû hívek, és ezt az érsekség igyekezett mindig figyelembe venni a papok elhelyezésénél. Nem tudom mennyire köztudott, hogy Csernoch János annak idején azért került a Terézvárosba káplánnak, hogy legyen, aki az itteni szlovák híveknek szlovákul tud prédikálni.

Ez így volt valahogy régen, és ebben érzek egyfajta visszatérést a régi normalitáshoz. Szlovák papokkal, egyetemi tanárokkal, katolikus értelmiségiekkel, püspökökkel beszélve nagyon szépen fölfedezzük, hogy több oldalról nézve a közös történelmi örökségünket gazdagabbak vagyunk, a saját öntudatunk is a helyére billen. Nem kell senkinek rossz érzéssel tekinteni a saját múltjára.

Ebben Önnek nagyon sok aprómunkája van. Rendszeresen tárgyal például a szlovákokkal. Tudja-e ez az ottani nacionalista vonulatot enyhíteni, az éleit tompítani, mederben tartani vagy bármit kezdeni vele?

Természetesen. Sõt! A szlovák nemzeti kultúra, a szlovák irodalmi nyelv kialakításában oroszlánrésze volt a katolikus papságnak. Tudjuk jól, hogy azon a vidéken sok helyütt a faluban az egyetlen értelmiségi ember éppen a plébános volt, a XIX. századról beszélek elsõsorban. Az 1850-ben megépült Esztergomi Szemináriumban 250 kispapnak volt hely. Azon a területen, ahonnan azok a papnövendékek jöttek, ma is majdnem kétszáz kispap van.

Ebben az Esztergomi Szemináriumban volt magyar egyházirodalmi iskola, (ami már Nagyszombatban is mûködött, mielõtt a szemináriumot visszahozták Esztergomba), de ugyanebben a szemináriumban volt szlovák egyházi irodalmi iskola is. Máig megvannak a kiadványaik. Az oktatás közös nyelve pedig a latin volt. Ugyanarra a hivatásra, ugyanazokkal a tanárokkal lehetett úgy készülni az egy katolikus hitben, hogy közben ki-ki öntudatosan ápolta a saját anyanyelvét, a saját kultúráját.

Ritka volt, aki elment szélsõséges irányba, akiben ez valamiféle ellenséges vagy keresztényietlen útra tévedt. Nem azt mondom, hogy nem történt ilyen, tudjuk, a történelemben sajnálatosan elõfordultak ilyenek is, de nem ez volt a fõ vonulat, nem ez volt a természetes. Persze a negatívumokról, egy verekedésrõl vagy egy atrocitásról hónapokig tudósítanak a tömegtájékoztatási eszközök. Ha van egy pozitív esemény, akkor szinte nem is hallani róla.

Volt például Sólyom László elnök úrnak a besztercebányai egyetemen elõadása, Szlovákia elnökének pedig a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. Alig jelent meg a hírekben. Szintén elég szûkszavúan közölték mindkét oldalon, hogy a két püspöki kar között megtörtént a kiengesztelõdés leveleinek a cseréje. Mi azonban a sajtótól függetlenül azt tartjuk fontosnak, hogy a valóságban építsük tovább a normális együttmûködés és testvériség falait, amelyek teherbíróak szoktak lenni
Lesz ebbõl valamiféle regionális, kelet-közép-európai katolikus együttmûködés?

Igen, és nem csak a katolikus egyházban. Azt gondolom, hogy ez az együttmûködés minden józan emberre kiterjed. Itt élünk egymás mellett, látjuk, mik a gondjai a másik embernek, mit szeretne megvalósítani az életben. Annyira hasonló a helyzetünk. Ismerünk még két népet, amelyik az etnikai jegyeiben ilyen közel áll egymáshoz? Alig van olyasmi a két nemzeti konyhában vagy talán még a népzenében is, ami igazán csak az egyik helyen képzelhetõ el, a másikon pedig nem.

Nem hiszem, hogy itt arra születtünk vagy úgy kerültünk egymás mellé a történelem során, hogy ellentétre vagyunk predesztinálva. Ellenkezõleg! A mi egyházmegyénk 770 éven keresztül közvetlen szomszédja volt a krakkói egyházmegyének. Az összes levéltárunk, az összes kulturális emlékünk hordozza ezt a múltat. Mi azért rendeztük be Esztergomban, a megújított Nagy Szemináriumban a Szent Adalbert Lelkiségi és Konferenciaközpontot is, hogy a közös örökségünket tanulmányozzuk.

Nem kell félni a közös múlttól, lehet azt tárgyszerûen tanulmányozni, vizsgálni, és ki fog derülni, hogy mindenkinek van igazsága. Az egységes valóságot bizony lehet több oldalról nézni, és ha több oldalról nézzük, de nem egymás ellen, hanem egymással összefogva, akkor értékesebb, jobb képet kapunk róla.

Végezetül valami egészen másról kérdezném. A Vinum primatis szókapcsolatra már több szakértõ is felhívta a figyelmemet. Ez az Ön kezdeményezése - miért fontos?

Vinum primatis: A prímás bora. Arról van szó, hogy Esztergomban tavaly sikerült végre 16 éves munkával rendbe hoznunk a régi Nagy Szeminárium épületét, amirõl tudjuk, hogy a szovjetek használtak egészen a kivonulásukig. Ezzel megközelíthetõvé vált az esztergomi bazilika alatt lévõ hatalmas borpincerendszer. Ezt szeretnénk hasznosítani, föltárni a turisták számára is. Idegenforgalmilag vonzó lehetõség, és ésszerû, hogy a borpincében bort mutassunk be, ne pedig mondjuk színházat csináljunk.

Így aztán összefogva olyanokkal, akik szintén a magyar bor minõségét és jó hírét szeretnék elõmozdítani, megalapítottuk ezt az egyesületet. Az egyesület tagjai szakértõket delegálnak, akik évrõl évre kiválasztják azokat a bortételeket, amelyeket a Vinum Primatis címmel tüntetnek ki. Azt reméljük, hogy az ország legjobb borvidékei majd a hazai közönség és a külföldiek elõtt is bemutatkozhatnak ebben a pincerendszerben. Azt hiszem, hogy ez mindenképpen használni fog a magyar bor jó hírének.

(A beszélgetés az InfoRádió 2007. december 20-án rögzített Aréna címû mûsorának szerkesztett változata. Riporter: Exterde Tibor).