FotoMedia

Ha megkérdezünk száz embert az eleve elrendelésrõl, a predestinációról, kilencvenkilenc számára ez elfogadhatatlan. Természetesen olyanokra gondolok, akik egyáltalán hallottak már errõl a tételrõl.
A közelmúltban legalább száz ismerõsömet vegzáltam séta közben, vonaton, gépkocsiban utazva, vagy csak egyszerûen baráti társaságban – mondjanak véleményt róla. A megkérdezettek mindegyike elutasította a predestinációt, mint a szabad emberi akarattal összeegyezhetetlent.
- Ugyan miért az? - érdeklõdtem tovább.
- Mert képtelenség – így a válasz -, hogy minden egyes cselekedetünk elõre megszabott, meghatározott legyen.
- Egyetértek. Csakhogy amit így elutasítasz, annak nem predestináció a neve. A „pre”, vagyis az „eleve” vagy „elõre” stimmel. Ám amire te gondolsz, az nem a „destinatio”, hanem a „determinatio”. Tehát nem „elrendelés” hanem „meghatározottság”. Magyarán: Te a minden cselekedetünknek elõre meghatározottságot tulajdonító, amolyan pándeterminista elképzeléssel kevered össze a Kálvin-i predestináció tételét.
Ilyenkor legtöbben – már akik nem kötik az ebet a karóhoz – kérik a magyarázatot.
Ezt azzal érdemes kezdeni, hogy míg az elõbbi az emberi cselekedet eredményére, az utóbbi – a predestináció - az isteni cselekedet eredményére vonatkozik. Kálvinnal szólva „Mert nem egyforma feltétellel teremtetnek mindenek, hanem egyeseknek örök életet, másoknak örök kárhozatot rendel el Isten kezdettõl fogva.” Ennek értelmében egyesek eleve üdvözülnek, mások eleve elkárhoznak.
Ezzel Kálvin János, akinek most ünnepeljük 500. születésnapját, olyasmit kíván tudomásunkra hozni, ami teljesen logikus.
Tehát: senki sem lehet a transzcendens, a természet világán túli, azaz metafizikus létének evilági gazdája. Az evilágiság és a túlvilág két külön minõség. Az egyik itt-lét, a másik „hit-lét”. Az egyik a véges az emberi, az evilági tudás, a másik az isteni öröklét és végtelen bölcsesség terrénuma.
Istennel nem lehet üzletet kötni: „Ma ezt és ezt a jócselekedet követtem el, tehát szereztem néhány jó pontot. Igaz, vétkeztem is, de majd azon leszek, hogy a jó cselekedetek legyenek túlsúlyban”.
Ám honnan is tudnánk egzakt, tehát igaz módon megítélni, melyek voltak a jó és nemes, és melyek a gonosz és káros tetteink? Még azt sem tudjuk, hogyan és miként csapódott az le a másik emberben? Szándékunk szerint a legjobbat akartuk – szándék etika - és a legrosszabb következménye lett. Vagy fordítva: valami rossz tettet követtünk el – következmény etika - és egészen jó sült ki belõle. Most mi alapján minõsítsenek, szándékunk vagy a következmények alapján?
Nem is szólva a véges emberi idõrõl és cselekedeteinknek az ezt a kiszabott idõt bõven – hetedíziglen - meghaladó, beláthatatlan hatásairól! Amit ma áldanak, annak holnap kárhozat a neve!
Láttunk már ilyet. Politikában, tudományban egyaránt. Mennyi emberi dicsõség, mennyi a természeten való uralkodni vágyás fordult önmaga ellentétébe, vált dicstelenné, bioszféra-gyilkossá! Erre mondja a mindennapi bölcsesség: Ember tervez, Isten végez.
Ember és Isten viszonyában tehát nincs „hoci-nesze”, amit éppen Kálvin János idején és az õt megelõzõ évtizedekben az un. „bûnbocsátó cédulák” kibocsátásával és nyílt árusításával gyakorolt az akkori katolikus egyház. Pénzért vett üdvösség, aranyakért vett örök élet?! Kálvin szerint ez egyenesen istentagadás, istengyalázás.
Az ember nem rángathatja le – úgymond – a maga világába Istent. Õt, aki a maga képére teremtette az embert. S mert így tett, az ember éppen nem az evilágot célzó erényei, így a fizikai vagy szellemi ereje, az akarata, az önértékelése által rendelkezik azzal az eséllyel, hogy közel kerüljön hozzá. Egyedül a bennünk lévõ transzcendenciával, a hittel. Soli Deo gloria – egyedül Istené a dicsõség.
Mi marad az embernek? Az esély reménye. Mert nem evilági érdemek szerint adatik meg a kiválasztás, az electio. Ha így lenne, akkor az sefteléssé silányulna, hoci-nesze üzletté.
A kegyelem, az isteni, régóta foglalkoztat minket, embereket.
Dante az Isteni Színjátékában is e nyomába szegõdik. Legnagyobb meglepetésére a Negyedik színben a Pokol tornácára érve kultúrhérosz-lelkek egész sorával találkozik. Ott látja többek között Homéroszt, Horáciuszt, a zsarnokölõ Brútuszt, Elektrát, Platónt, Szókratészt és a „Tudók vezérét” Arisztotelészt. Danténak a Színjátékbeli útikalauza, maga Vergíliusz is közéjük tartozik.
Dante kérdésére, hogy miért itt a helyük, a Pokol tornácán – azaz sem a Pokol, sem a Menny nem nyílik meg számukra - Vergíliusz válasza: „... semmi vétek / nem volt szívükben, ámde, mert a vámon / nem mentek át, mely kapuja hitednek, / érdemük mind megtörik e hiányon. / Mert a kereszténység elõtt születtek... (….) … ily hiány okozta, / hogy életük reménytelen kívánság.”
Ismerjük el, hogy Dante itt evilági érdemeket emleget az üdvözülés kiérdemléséhez, ám az egész elgondolás mégis részesedik a „horribile decretum”, a szörnyû végzés gesztusában.
Nem, nem és nem! Semmilyen korábbi érdem nem kvalifikálja azt az embert a mennyekbe, aki a kereszténység elõtt élt és tevékenykedett. Horribile decretum.
Bár sorsuk nem az örök kárhozat, nem a Pokol, csak a tornáca – de mégis, lelkük további sorsa tetteiktõl, leélt életüktõl függetlenül predestináltatott, eleve elrendeltetett.
A Kálvin-i predestináció igazságának legcsodálatosabb megsejtõjét mégis az ókorban leljük fel. Szophoklész õ, akit ugyan Dante nem említ a Pokol tornácán tartózkodó klasszikusok között, ám ez mit sem von le a nagy athéni tragédiaköltõ érdemeibõl.
Oidipus annak a tragédiájának a hõse, akinek sorsába Szophoklész belesejtette és sejttette Kálvin „szörnyû végzés”-ének igazságát. Pontosabban azt, amelyet evilági tanulságként levonhatunk belõle. A legeslegjobb szándéktól vezetve a legszörnyûbb tett véghezvitele lett Oidipus sorsa, végzete mind népe, mind magánélete vonatkozásában.
Mint városa – Thébai – vezetõjének neki kellett volna a legtisztábban látnia sorsát, sorsukat elõre, és kiderült, hogy minden látványos addigi siker dacára õ bizonyult közülük a legtudatlanabbnak. Miután teljes kétségbeesésében kivájja saját szemét, a tragédia végén már teljesen vakon ilyen tisztán látó szavakat szól: „Nézzetek rám, Théba népe, itt a híres Oidipus, ki a nagy talányt megoldta, leghatalmasabb király. Minden polgár irigy szemmel leste boldogságomat, s nézzétek, mily rettentõ sors hullámába hulltam én! Senki hát halandó embert, ki a sorsát várja még, ne nevezzen boldognak, míg élete kikötõjét el nem érte, bánat nélkül, biztosan!”
Ez az ókori koncepcióban fogalmazott condition humaine ilyen evilági szörnyû végzéssel jellemzi az emberi sors kiszámíthatatlanságát. És éppen az emberi szándékok és törekvések elégtelen voltának megrázó ábrázolásával mutat önmagán túlra.
Ezt az eleve elvettetést maga Kálvin minõsíti „szörnyû végzésnek”. A kettõs predestinációnak az üdvözülésre való kiválasztással szembeni „kárhozatos” részét, az elvettetést, az örök halálra ítéltetést, amely „reprobatio” néven szerepel teológiájában.
E szörnyû végzés körül idõrõl idõre fellángolnak a viták. Így volt ez az elmúlt században, s nem volt ez másképp a tan születésének idején és helyén, a 450 évvel ezelõtti Genfben sem.
Tegnap a Ráday utcai Református Teológia díszterme adott otthont annak a nemzetközi konferenciának, amelyet a nagy genfi reformátor, az ötszáz éve született Kálvin János emlékének szenteltek. E konferencián is szó esett e tan születésének körülményeirõl és értelmezésérõl. Mi most itt a magunk gondolatát fejtettük ki, rövid adalékkal szolgálva az eleve kiválasztás és elvettetés tanának további értelmezéséhez. Szil-