FotoMedia

Október 31-én méltatjuk 492. évfordulóját annak, hogy Luther Márton wittenbergi szerzetes megindította a reformációt. Az idei év különösen fontos évforduló a reformátusok számára, hiszen Kálvin János születésének 500. évfordulóját méltatjuk. A Kálvin – jubileum arra késztet bennünket, hogy elgondolkodjunk: mit jelent kálvinistának lenni?
Korunkat átszövi az élet élvezete, mindenki és szinte mindenhol ünnepelni, szórakozni, „bulizni” akar. Úton útfélen azzal találkozunk, hogy szinte minden esemény alkalom az ünneplésre, a „hosztiná”-ra. Legyen születésnap, vagy névnap, esküvõ vagy házassági évforduló, keresztelõ vagy temetés, tanévnyitó, tanévzáró – az emberek vendégséget, eszem-iszom lakomákat rendeznek. Ha egy fiatal munkába áll, az elsõ fizetésbõl vendégelje meg a munkatársakat; ha egy idõs nyugdíjba vonul, akkor ebbõl az alkalomból rendezzen vendégséget. Ráadásul ezekbõl a dolgokból a református ember nem húzhatja ki magát, mert ahogy mondani szokták: „ezt így kell csinálni!” De vajon tényleg így kell? Nem valami másra kötelez(ne) bennünket református vallásunk? Az alábbiak alapján döntse el ki-ki önmaga!
Kálvin a majd harmincéves munkássága alatt Genf városából példamutató református gyülekezetet formált. A Biblia alapján, és a reformáció szellemében meghozott rendeletek az élet minden területét érintették. Kálvin teológiájáról, irodalmi munkásságáról sokat beszélnek, fontosabb megállapításaival szinte minden református ember tisztában van. Azt azonban már jóval kevesebben tudják, hogy genfi mûködése alatt a mindennapi életet érintõ rendelkezések is születtek. Ezek nem Kálvin saját maga által írt rendeletei – ilyenek elfogadásába a városi tanács soha nem ment volna bele –, hanem olyan rendeletek, amelyek magukon viselik a reformáció biblikus életfelfogását, és megegyeztek Genf város vezetõinek elképzelésével.
Kálvin János 1541-ben, háromévnyi strassburgi számûzetés után, visszatért Genfbe. Visszatérésének azt a feltételt szabta, hogy a genfiek elfogadják az egyházi és polgári élet megjobbítását célzó elképzeléseit. Ennek megfelelõen 1541. november 20-án a genfi városi tanács elfogadta az úgynevezett Ordonnances Ecclesiastiques-t, amely a reformált eklézsia szervezeti rendjét szabályozta. Az Ordonnances értelmében az egyház ügyeit lelki és erkölcsi értelemben egy konzisztórium vezeti, amelynek tagjai a város lelkészei és tizenkét megbecsült polgár, akiket a városi tanács választ. Ez a konzisztórium hetente tartott ülést, vigyázott a gyülekezeti élet rendjére és az erkölcsre. A fegyelmezés Kálvin határozott kívánságára a konzisztórium kezében volt, s abba a városi tanács semmi befolyást nem gyakorolhatott. De nemcsak az egyházi, hanem a családi és szociális életet is szabályozta. A konzisztórium által kiszabható legsúlyosabb büntetés az úrvacsorától való eltiltás volt, de ezt megelõzte az intés a presbitérium, majd a gyülekezet jelenlétében. Ha az eljárás alá vont személy tanbeli zavarokat okozott, a konzisztórium megintette. Makacs ellenállás esetén az illetõt eltiltotta az úrasztalától és a döntést a városi hatóság tudomására hozta.
1561. november 13-án a városi tanács újra elfogadta a több ponton is bõvített Ordonnances-t. A húsz évvel késõbbi rendeletek terjedelme kétszer akkora, de lényegi különbség nem tapasztalható. A lelkület és a cél nem változott, csupán a két évtized rendelkezéseivel bõvült a terjedelem. Kálvin János tanainak követése – a kálvinizmus – mindennapi gyakorlattá vált, amely meglátszik a hívõk életén. A református – nevezzük most így: kálvinista – ember hitének kincse a megváltó Jézus Krisztus; reménysége az örök élet, amely hit által, Isten kegyelmébõl adatik; üdvbizonyossága Isten eleve elrendelõ akaratából fakad; feladata pedig Isten dicsõségének szolgálata ezen a világon. Ezért a kálvinista hívõ ragaszkodik Krisztusához, hitét soha nem tagadja meg, és ezt a hitet megmutatja hétköznapi életében, minden cselekedetében. Kerüli a bûnös életmódot: az iszákosságot, paráznaságot, kevélykedést, fényûzést. Tudja, hogy ezek a dolgok a sátántól erednek, Isten dicsõségét nem szolgálják, és az üdvösség szempontjából szükségtelenek, vagy éppen károsak.
Úgy tudunk méltón emlékezni a reformációra, hûek maradni kálvinizmusunkhoz, ha a kálvini örökséget megõrizzük, a kálvinista életgyakorlatot naponta megéljük. Istentõl kapott feladatunk, hogy világítsunk a sötétben gyertyaként, az erkölcstelen világnak mutassunk erkölcsöt, a hitetlenségnek hitet, a féktelenségnek önmegtartóztatást, ugyanis ezt jelenti identitásunk: református keresztyén magyarok vagyunk.
Kovács Attila református lelkész