Főoldal film Minden egyes alkotása személyes süvöltés

Minden egyes alkotása személyes süvöltés

E-mail Nyomtatás PDF
Mundruczó Kornél: Akkor kezdem el a filmet, amikor azt érzem, hogy már tudom, mit, hogyan akarok csinálni.
Mundruczó Kornél: Akkor kezdem el a filmet, amikor azt érzem, hogy már tudom, mit, hogyan akarok csinálni. Addig vagyok türelmetlen, amíg nincs meg a „miért”. A cannes-i siker után máris itt a következõ: Brüsszelben, az Aranykor filmversenyen fõdíjat kapott a film, amely a klinikai halálból visszatért, drogfüggõ Johanna szerelmi történetét meséli el úgy, hogy Jeanne D’Arc áldozati alakját a Lipótmezõre helyezi. Legközelebb a dél-koreai Puchonban, a fantasztikus filmek fesztiválján mutatják be az alkotást. Mundruczó Kornél a fiatal magyar filmrendezõk generációjának kétségkívül a legizgalmasabb egyénisége. Nincsen nekem vágyam semmi, Afta, Szép napok címû rendezéseit több ország megvette, az év vége felé pedig ismét nagyjátékfilmet forgat. Már harmadszor hívták meg Cannes-ba. Tavalyelõtt A 78-as Szent Johannáját vetítették a fesztiválon, tavaly pedig rendezõi diplomafilmjét, a Kis Apokrif No. 2-t válogatták be a programba. Sokak szerint van egyfajta hierarchia Cannes-ban. Be kell járni egy utat ahhoz, hogy valaki bejusson a nagyjátékfilmek versenyébe. Ez valóban így van. Az Egy bizonyos tekintet szekció azonban többet ér, mint a berlini vagy a velencei verseny. Már ott lenni is komoly elismerést jelent. És piaci szempontból sem mellékes. Másutt aligha történhetett volna meg, hogy tíz ország vásárolja meg a filmet. Cannes ebben is kivételes hely. A Johanna ugyanis nem a mindenkori kommerszet akarja kielégíteni. Nem akarok a zsebében turkálni, mindössze arra vagyok kíváncsi: ha tíz ország megvette a filmet, akkor a következõ munkájához megvan az anyagi alap? Az eladási összegek bizonyos százalékát azok a produkciós irodák kapják, amelyeknél a Johanna filmjogai vannak. Vásárlási szempontból azonban nem egy egetverõ összegrõl van szó. A lyukakat, a mínuszokat, amelyekkel elúsztunk, amit még rá kell költeni a filmre, ebbõl kell fedezni. Két producerem, Petrányi Viktória és Tarr Béla viszont már a következõ munkámra is gondolnak, és annak az elõkészítése is pénzbe kerül. Három kört futott már Cannes-ban. Ahhoz viszont, hogy a játékfilmek versenyébe is bekerüljön, ez sem elég. Újra egy jó filmet kell forgatnia. Ami senkinek sem könnyû, még a legnagyobbaknak sem. Nincsenek hibátlan életmûvek. Még azok között sem, akiket nagyon respektálok. Fassbindernek minden alkotásán érzõdik, hogy nagyon tehetséges pasas csinálta, de nála is van egyfajta hullámzás, és ez tök normális. Az egyik film vezet a másikba, abból jön a következõ. Mindegyik összefügg. Sohasem lehetek abban a biztonságban, hogy én feltétlenül egetverõ filmet csinálok. Miért is? Meg aztán baj is lenne, mert az azt jelentené, hogy nem kockáztatok. Ha pedig nem kockáztatnék, akkor nem rakom feljebb és feljebb a lécet, amit át kell vinni. De lehet, hogy a legfontosabb tapasztalataim épp egy ilyen kudarcból jönnek elõ. Mondok egy példát: a fõiskolán két filmet nagyon elrontottam. Egyik sem sikerült. A Vörös hold anyagában teljesen elvesztem. A végén ötperces film lett, pedig volt annak egy negyvenperces változata is. Nem tudtam, mit is akarok tulajdonképpen, mégis rengeteget tanultam belõle. Volt egy József Attila-vers, abból kellett filmet csinálni. „Tedd a kezed homlokomra, mintha kezed kezem volna...” Valami olyat éreztem, hogy egy nagyon kisajátító szerelmi viszonyt szeretnék elérni, a megszentelt szerelem jegyében. És akkor én ezt oda fordítottam le, hogy legyen egy ortopéd orvos, aki nagyon féltékeny a feleségére, s amikor az elmegy bulizni, visszafele elüti a kocsival, majd levágja kezét-lábát, hogy ne tudjon többé elmenni otthonról. Nem a témával volt baj, hanem a feldolgozás módjával. De ez a film vezetett el az Aftához, amelynek minimális története van, hosszú beállításokkal is autentikus figurákkal. A másik kudarc az idõhiány miatt következett be. Egy Kosztolányi-novellát kellett filmre vinni, és úgy éreztem, nem tudok a mélyére menni, nem tudtam kiszedni belõle azt, ami igazán érdekelt. Azt találtam ki, hogy egy nagyon hagymázas szappanoperát csinálok, gúnyolva a mûfajt, a stílust. Egy hét alatt készítettük elõ a filmet, egy vagy két nap alatt írtuk meg Petrányi Viktóriával. A nézõk imádják, nekem viszont van egy nagyon nagy gondom vele: személyesen egyáltalán nem vagyok érintve a filmben. Akkoriban ugyanis már a Szép napokat készítettem elõ... ...amellyel aztán Ezüst Leopárd-díjat nyert Locarnóban. A film két fõszereplõje, Tóth Orsi és Polgár Tamás pedig a franciaországi Angers-ben kapták meg a legjobb színészi alakítás díját. Témaválasztásával, elbeszélõmódjával és képi világával trendi rendezõként gyûjti a díjakat szerte a világon. Van valami, amit én a színházból és Zsámbéki Gábortól, fõiskolai osztályfõnökömtõl tanultam, hiszen színészi diplomával a zsebemben kezdtem el a fõiskola rendezõ szakát 1998-ban. Hogy minden anyagnak megvan a saját formája. Aki végiggondolja a filmjeimet, az látja, hogy mind másképpen néz ki, más módon van kitalálva. Az akarat, a filmcsinálási kényszer, ami mûködik bennem – hogy nekem dolgoznom kell, mert rosszul érzem magam, ha nem dolgozom –, nagyon személyes. Ha ebben az állapotban vagyok, akkor a végeredményben nem fogok csalódni. Én csak addig szeretnék filmet csinálni, amíg ezt a személyes ügyet érezni fogom. Ennek van ugyanis ereje, nem a formának. Az amúgy is mindig változik. A Johannát és a Szép napokat a forma szempontjából vagy filmnyelvileg nehéz összehasonlítani, mert teljesen más a kettõ. Még akkor is, ha van valami közös bennük, hiszen az én munkáim. Nem akarok azonban olyan anyagokhoz nyúlni, amelyek már ismerõsnek tûnnek, azok nem jelentenének kihívást számomra. Inkább olyan témákat keresek, amelyekkel szûz terepen mozoghatok. A Johanna is az volt. Szûz terep. Szabadság, amely nagyon sok kockázattal jár, de élveztem, hogy meg kell küzdenem ezekkel a kihívásokkal. Én akkor mûködöm jól, ha kihívások elõtt állok. Van, aki azt szereti, ha békén hagyják, csak úgy tud dolgozni, én meg valószínûleg magam teremtem meg a falakat, amelyeket aztán le kell döntenem ahhoz, hogy elõbbre juthassak. A New York Times kritikusa két mondatot idézett a Johannából cannes-i tudósításában. Bizonyára ez tetszett neki a legjobban. Az egyik: „Megérkezett-e már a májam?” A másik: „Meneküljünk az urológiára!” Nagyon szépet írt a filmrõl, és ez a két szlogen maradt meg benne. Ezt is leírta. Hogy erre sokáig emlékezni fog, ha az idei cannes-i mustrára gondol majd. A Johanna filmopera. Klasszikus értelemben nem operafilm. Fordítottam a szón, hogy közelebb jussak ahhoz, amiben ez a film különbözik egy operafilmtõl. Itt a történetet én találtam ki, a librettóra én kértem fel a költõt, és én kerestem meg a zeneszerzõt, hogy itt ez a mû, ezt kellene megzenésíteni. Ez tehát egy kontrollált folyamat volt. A saját területén azonban mindkét alkotó a legteljesebb szabadságot élvezte, de úgy, hogy minden a film miatt történjen, és ne fordítva. Hogy egy zeneszerzõ írt egy operát, és az nekem annyira tetszett, hogy meg akartam filmesíteni. Hét éve már, hogy filmeket rendez. Ez a hét év termett is eleget. Szeretek gyorsan dolgozni. Nekem rosszat tesz, ha lassú vagyok, ha sokat nyammogok valamin. Ez a gyorsaság azonban nem valamiféle kapkodás, csak miután állandóan dolgozom, nincsenek szünetek, csak nulla percek. Következõ filmemet, a Deltát például már tavaly télen meg akartam csinálni, csak nem jött össze rá a pénz. A külföldi malmok is lassan õrölnek. De volt közben egy ötletem, a Johanna, amit kevés pénzbõl is meg lehetett csinálni, még kevesebbõl, mint a Szép napokat. Most pedig ott tartok, hogy elolvastam a Delta másfél évvel ezelõtt született forgatókönyvét, és azt mondtam: újra kell írnom a történetet. Az alapok azonban változatlanok. Közben német megrendelésre is forgatott egy rövidfilmet. Egy részt a Lost and foundba. Ott is megpróbáltam valami olyat, aminek a tapasztalatai aztán átmentek a Johannába. A kettõ együtt pedig, a tapasztalatokat illetõen, remélhetõen megjelenik a Deltában. Nagyon vallom azt a bergmani tételt, hogy filmkészítést csak filmkészítés közben lehet a leginkább megtanulni. Asztalnál nagyon nehéz. A németek hat fiatal kelet-európai rendezõt kértek fel, akik más módon látják országuk problémáit, mint ami eddig megszokott volt. A döbbenetes az a dologban, hogy õk ezt össze tudták hozni, pénzük volt rá. Hogy az ottani alapítványoknál megvan ez a fajta kíváncsiság. Azt mondták: a generáció legyen a gyûjtõszó, s nekem ez nagyon kapóra jött, hiszen ennek kapcsán sok mindent végig lehet gondolni. A Rövid ideig tartó csend – ezt a címet adtam a filmnek – egy nagyon furcsa viszony két testvér között. A lány (Tóth Orsi) lent marad vidéken, miközben a bátyja (Trill Zsolt) már Pesten lakik. Egy anyagból vannak gyúrva, és szerelemmel szeretik egymást. A Deltában ez izzó, forró, beteljesülõ és elmúló történet lesz. Tesztelni akartam, hogy ez egy teljesen más környezetbe átrakva mûködik-e vagy sem. S mivel mûködik, tudom, hogyan lehet majd a Deltában tovább menni ezen az úton. Mi lesz a kiindulópont? A Delta tulajdonképpen krimi lesz, de olyan értelemben, mint amennyire Dosztojevszkij is krimi. Tehát, hogy sok kettõs tartama van. És lesz benne egy Hamlet-parafrázis. Magyarán: egy meghalt apa és a visszatérõ fiú története, aki helyre akarja zökkenteni az idõt. Természetesen nem fog sikerülni neki, és tragikus véget szenved. Sûrû, szövevényes dolgokat csinálok, miközben a borzasztó egyszerût keresem. De nem tudok egyszerû lenni, mert mindig adódik valami, amit meg kell tekernem, hogy olyan legyen, mint egy Schiele-grafika. Ami biztos: a film egy beteljesült, majd megszûnõ szerelemrõl szól, amelynek köze van a halálhoz. arás közben mennyire gyors? Leírni a történetet: nulla. Az a legkevesebb. Nagyon jó kollégáim vannak. Petrányi Viktóriával és Bíró Yvette-tel írunk közösen. Iszonyatosan jó szellemi közösség a miénk. Légkalapáccsal fúrunk mind a hárman lefelé. De minden egyes ponton, ahol megállunk, hogy „ez jó!”, ott felbukkan egy újabb történet. Mégsem ez a fontos, hanem mindig az a pont, ahol éppen tart a gondolkodás. Az inspiráció a lényeg. Hogy velük érzem magam a legjobban írás közben. Egyedül nem is tudnék írni. Levelezünk, találkozunk, diskurálunk. Azt mondom a Vikinek: „Nem gagyi az a része, hogy...?” Õ meg négy nap múlva szól, hogy „Figyelj, én azt gondolom, hogy...” „Hú, ez nagyon jó!”, mondom én. És máris megkérdezem Yvette-tet, hogy „Na, most errõl mi a véleményed?” Mire õ azt írja: „Rendben, de ne felejtsük el, hogy...” És akkor ezt is megbeszéljük. Én ösztönös vagyok, soha nem a végiggondoltság vezet. Ismerem az embereket, akikrõl filmet készítek. Nem írni nehéz, hanem megtalálni a történetet. Azt felszínre kell hozni valahonnan. Bizonyos értelemben minden film az én történetem, de Viki és Yvette nélkül egyik sem lenne olyan, amilyen. Tehát õk is tökéletesen részei annak, amit csinálok. De Tarr Béla is jófajta kontroll, bár vele nem vagyok enynyire személyes viszonyban, csak nagyon értjük egymás nyelvét. A hongkongi Wong Kar-Wait is régóta kedveli. Filmet csinál. Igazi mozit. Õszinteséget és személyességet érzek minden munkájában. A Csungking expressz, a Boldog együttlét vagy a Szerelemre hangolva ugyanolyan fontos volt számomra, mint legutóbbi filmje, a 2046. De más alkotókat is nagyon szeretek. Bunuelt, Fassbindert, Kubrickot, Tarkovszkijt, Fellinit, Pasolinit, Kim Ki-Dukot, bár õ nem annyira szeplõtelen. Van pár alkotása, amelyet nem könnyen ettem meg. Én azokat a filmeket szeretem, amelyeknek személyes süvöltése van. Most például Haward Hawks és Orson Welles filmjeit élvezem. És van egy thaiföldi rendezõ is, akire nagyon figyelek: Apichatpong Weerasethakul. Tropical Malady címû filmje két fiú belsõ csatáit tárja fel. Tavaly láttam Cannes-ban. Lenyûgözött. Egyszer azt mondta: forgatás elõtt akkor nyugodt, ha nyugtalan. Akkor kezdem el a filmet, amikor azt érzem, hogy már tudom, mit, hogyan akarok csinálni. Addig vagyok türelmetlen, amíg nincs meg a „miért”. Amint megvan, az „ahogy” már a csemege, a hedonizmus része. Akkor már nagyon jó minden kis részletet kitalálni. SZABÓ G. LÁSZLÓ
Módosítás dátuma: 2005. július 23. szombat  

  • Increase font size
  • Default font size
  • Decrease font size

Olvasnak bennünket

Oldalainkat 376 vendég böngészi