FotoMedia

1994. október 28. - Kéretik az iskolai kötelező olvasmányokkal szembeni előítéletet ezúttal föladni! Ugyanis Vörösmarty Mihály úr Csongor és Tündéjét garantáltan felnőttelőadásban mutatta be az Új Színház.

Vajon mit akar közvetíteni nekem Novák Eszter rendező a reformkori költőóriás tündérmeséjével? – tettem föl magamban a kérdést. El fog varázsolni? Épp' jól jön egy kis rózsaszín álom ezekben a forintleértékelős, áremelkedős, hideg őszi napokban a Dallas mellé. Kényelembe helyeztem magam az Új Színház régi székében.
Amit aztán a szemem közé kaptam, az minden volt, csak nem rózsaszín álom. Azazhogy álom még csak-csak, igaz, az is por által. De rózsaszínt nem láttam. Leszámítva Tünde (Szalai Mariann) csodásán hamvas orcáját és hamar elvesztett szűz-fátyolát. Hamar véget ér Tündikének a gondtalan hinta-palintázás, és kiderül, hogy a legfőbb kincs, a szerelem: gyötrelem. Nem is beszélve az élet egyéb vonatkozásairól. Itt vagyunk tehát a kegyetlen, szürke valóságban, ahol még a rokkantkocsinak sincs ki a négy kereke, s elég egy figyelmetlen pillanat, és máris megszabadítanak féltett kincseinktől.
Tehát szó sincs meséről. Sőt! Ebben a kortalan, de mégis nagyon mai szürreáliában szembesülünk frusztrációinkkal és szorongásainkkal. A szomszéd várban egészen biztos, hogy Übü a király. Ha pedig nem vigyázunk, Budapestet is hatalmukba keríthetik a csavargók, mint New Yorkot a filmben.
Szóval, kezdek szorongani, és már rég lemondtam az álmodozásról. Csak Tündének és Csongornak szorítok, hogy már megint ne kerülnék el egymást, hanem végre-valahára találkozzanak.  A dolog végül is összejön, de nem ám valami happy enddel, álomhajón töltött mézeshetekkel, hanem esküvői ebéd helyett a csavargók ingyenkonyháján kapott egytálétellel. Még szerencse, hogy egy szomorkás tangót is kapunk mellé búcsúzóul.
- Hogy jut eszébe ma egy rendezőnek tündérmesét feldolgozni? – kérdem Novák Esztertől.
- Én sohasem tündérmesének olvastam a Csongor és Tündét. Bár telis-tele van tündérekkel, ám csak annyira, amennyire az utcán is tündérek jönnek velünk szembe. Ez a mű nagyon fontos volt számomra gimnazistaként, később a bölcsészkaron, majd amikor tanítottam, és most is az rendezőként. Nekem úgy tanították, hogy izgalmas, érdekes volt, és az én tanítványaim is tökéletesen megértették, hogy ez a mese emberekről szól.
- A mese ugyebár távolítás. Az itt és most valóságától, a „konkrét helyzet konkrét elemzésétől" elszakadva politikamentes darabot akart rendezni?
– Az igaz, hogy nem vonzódom az aktualizáló, direkten politizáló művekhez. A mese metaforikus, hasonlatokra épülő világa folyamatosan távolságot tart a valósághoz képest, ugyanakkor mégis mélyebben beszél nagyon is időszerű dolgokról.
- A hősei – a nők és a férfiak – nagyon frusztráltak, zaklatottak és ki-elégületlenek. Mindenki keres, hajszol valakit vagy valamit, de nem éri, nem találja azt.
- Ez a történet az életről szól, erről a hajszáról. Van vagy hatvan évünk, ezt végigrohanjuk, és kivételes szerencse, hogy ha rátalálunk arra, akit keresünk. Sajnos egyre ritkábbak az igazi találkozások. Nincs időnk megállni és belenézni a másik ember szemébe, s ha netán megtesszük, akkor meg zavarba jövünk.
- Az időről időre felhangzó harsogó nézőtéri nevetés ellenére szomorkás, pesszimista hangulatúnak éreztem az előadást, így akarta?
- Én sem számítottam ennyi nevetésre, és azt is elismerem, hogy kissé borúsan látom a világot. De azért szépnek tartom az életet és szeretek dolgozni. Nem szándékoztam pesszimista előadást színpadra állítani, de az nyilván érződik, hogy nyomorúságosnak látom magunkat. Azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül.
– Néhány jelzéssel - kiköpött rágógumi, hamburgeres korona, műanyag palack - nagyon maivá válik a történet, és ettől még archaikusabbnak tűnik a szöveg. Egy-egy kiszólástól eltekintve mennyire ragaszkodott Vörösmarty eredeti verséhez?
– A két kezitcsókolomtól és a feküdj! föl! vezényszavaktól eltekintve nem változtattunk a költő szövegén.
– Az első részben sokan meglepődtünk a Casinotwist hallatán, de az utolsó tangó egészen kellemes feloldódást jelentett. Hogy' kerültek ide ezek a zenék?
– Ledér dala, a Pesten jártam iskolába, térdig jártam a rózsában, Pesten építettem házat... benne van az eredeti műben, és ennek van valami furcsa aktualitása. Holdvilágos éjszakán miről álmodik a lány ugyanúgy a darabba kívánkozott, mint a Száraz tónak nedves partján és a többi. A záró tangót Schlanger András énekelte egy buli alkalmával a próbák idején. Ez a dal akkor került a végére.
- A darab főszereplője mégsem a szerelmespár, hanem Mirigy, akit Csomós Mari személyesít meg - óriási élettapasztalat birtokában - kitűnően.
- Azt hiszem, mindannyiunk életében vannak fontos emberek, akik jó és rossz hatással vannak ránk, akik beavatnak bennünket az életbe: a szüleink, a mestereink, a barátaink, az ellenségeink. Körülöttünk is vannak Mirigyhez hasonló vajákos boszorkányok, akik az életünk főszereplői. A Csongort játszó Horváth Virgil kitűnően jellemezte Mirigy szerepét: ez egy olyan boszorkány, aki újabb és újabb akadályok leküzdésére késztet...
Olyasmi ez, mint a gyereknevelés, a szocializáció. Mirigy tehát pozitív hős. Egye fene, majdnem. Mindenesetre nagyon emberi, ahogy ott szépítkezik, ármánykodik.
A címszerepek közül Csongor megformálása hálásabb feladatnak bizonyult, mint a bujkáló Tündéé. A tiszta és ártatlan lélekre kevés jutott az egy főre eső poénokból. Annál több került Balgának (Schlanger András) és Ilmának (Prókai Annamária). A magányos Ledér (Tóth Ildikó) felékesülve idegen tollakkal-tüllökkel, jelesre vizsgázott férfifalásból. A három ördögfióka (Papp Zoltán, Magyar Attila, Fekete Tibor) pedig kitűnő „mit kerestél, mit találtál" kukabúvárnak bizonyult. Ők hárman felelősek az előadás számos poénjáért és sodró lendületéért. A Kalmár-Fejedelem–Tudós polgár-triumvirátusa (Schneider Zoltán, Mihályfi Balázs, László Zsolt) viszont nem mindig találta helyét ebben a mesésen lepusztult világban. Zeke Edit ruhái és díszletei megfelelően kortalanok, kellően szakadtak és éppen eléggé nyomasztóak.
Novák Eszter nem kis kockázatot vállalt, amikor belefogott a Csongor és Tünde rendezésébe. Dicséret illeti, hogy kiszabadította a művet a nyelvi elzártságból, és egy olyan előadást teremtett, amely a Föld bármely szegletében megállja a helyét. Ezek után már senki sem legyinthet, mert Vörösmarty alkotása felnőtt darabbá vált. Arról nem is beszélve, hogy a Dallas mellé szükségünk van néha egy kis delikáteszre. Zétényi Zoltán A szerző felvételei