FotoMedia

Egy-egy ország ünneplistája mindig többről árulkodik, mint ahogy gondolnánk. Például, ha egy kíváncsi idegen számba kívánja venni — államilag elismert — ünnepeink dátumait, az egyszerűen végiglapoz egy magyar naptárt. Megállapíthatja belőle, hogy a piros betűs — rendkívüli munkaszünetet jelző — napok száma (nyolc) megfelel az európai átlagnak (január 1., húsvét hétfő, április 4., május 1., augusztus 20., november 7. és karácsony két napja). További kutatások után a szemfüles kívülálló rádöbbenhet: ünnepeink száma több mint nyolc, de azért mégsem kilenc. Tehát mondjuk nyolc és fél. Erre a konklúzióra kell jutnia, hacsak nem véli a nemzeti ünnepet különös keresztneveink egyikének. (Mellesleg március 15. Kristóf névnap.)
Annyi bizonyos, hogy március 15-éhez általánosabb gondolati, érzelmi asszociációkat fűzünk, semhogy a részleges ünnepek (vasutasnap, pedagógusnap, nőnap avagy a fegyveres erők napja stb.) körébe lenne illeszthető. A felemás helyzetet tükröző naptár világosan mutatja, hogy nem tartozik a kitüntetetten kezelt, piros betűs ünnepnapok közé.
Értelemszerűen politikai megfontolások tárgya, hogy milyen mérvű hivatalos elismerést, sőt állami preferenciát kapjon valamely emléknap. A döntésről a jogszabályok tájékoztatnak.
*
Az 1944 decemberét követő magyar sorsfordulatot közjogi tabula rasa jelezte. Párját ritkító helyzetben az Ideiglenes Nemzeti Kormány április végén intézkedett ünnepeinkről. A bekövetkezett történelmi fordulatot illusztrálandó, „1. 390/145. ME. számú rendelet”, „a nemzeti, felszabadulási és munka ünnepe napjának meghirdetése tárgyában” foglalt állást. A „Miklós Béla sk. miniszterelnök” szignóval ellátott norma, „március 15. napját nemzeti ünneppé, április hó 4. napját a felszabadulás ünnepévé, és május 1. napját a munka ünnepévé nyilvánította”. E három jeles nap közül a magyarság számára kettő vadonatúj ünnep volt. A német megszállás és a fasizmus hazai bukásának, egyszersmind az ún. „úri Magyarország” végleges összeomlásának — becsült — napja, valamint a nemzetközi munkásmozgalom addig üldözött tömegdemonstrációs évfordulója éppoly méltán kerültek ünnepeink közé, mint amilyen indokolt volt, hogy a függetlenségi és demokratikus forradalmi hagyományokat jelképező nemzeti ünnepet továbbra is piros betűsként kezeljük. A következő intézkedés 1948. március 13-án kelt. A „magyar köztársaság” akkor Dinnyés Lajos által vezetett kormányának „3180-as számú” rendelete kimondta, hogy az ún. „nem parancsolt” — vagyis a hívők számára nem általánosan kötelező — egyes egyházi ünnepek többé nem lehetnek munkaszüneti napok. Így esett ki a sorból Gyertyaszentelő Boldogasszony (február 2.), Gyümölcsoltó Boldogasszony (március 25.) és Kisboldogasszony napja (szeptember 8.). Nagyboldogasszony ünnepének kiiktatásáról elfeledkeztek intézkedni a jogalkotók. Nem úgy viszont a jogalkalmazók.
1950-ben további „nemzeti ünnepekkel” bővült az ünneplista. Már rögtön januárban, a Népköztársaság Elnöki Tanácsának 1. törvényerejű rendelete, az addigi néphagyomány szerint Szent István napját (augusztus 20.) „nemzeti ünnep”-pé, s egyben a „Magyar Népköztársaság Alkotmányának Ünnepévé avatja.
A 10. tvr. pedig április 4. — addig kizárólagos — „felszabadulás” elnevezését egészítette ki, „Magyarország legnagyobb nemzeti ünnepe”, valamint a „megbonthatatlan szovjet-magyar barátság napja” további titulusaival. Komplikált címe – „. . . április 4-ének, Magyarország felszabadulása napjának nemzeti ünneppé nyilvánításáról” — is jelzi, hogy a semmilyen új magatartási normát nem tartalmazó tvr. csupán kitüntetetten kezeltséget óhajtott manifesztálni.
Azután november 7-ét „állami ünnep”-pé nyilvánították az 1950. október végén kiadott 37. számú tvr.-rel. A petrográdi bolsevik hatalomátvétel évfordulója merőben új volt a hivatalos magyar ünnepek sorában, ezért bevezetéséhez külön végrehajtási jogszabályt is alkottak. Mégpedig a 2019 (1950. X. 29.) számú minisztertanácsi határozatot, mely kimondta: „November 7. a nagy októberi szocialista forradalom évfordulója törvényes munkaszüneti nap és fizetett ünnepnap. ”
1951-ben egyértelművé vált, hogy az ünnepek kijelölése a kormány feladata. Ettől kezdve felélénkült a hazai ünnepszabályozás. A „Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának 1003/1951. (III. 10.) számú határozata” értelmében: „Március hó 15. napja rendes munkanap. Az alsó-, közép- és felsőfokú tanintézetekben a tanítás (előadás) ezen a napon szünetel.”
Nemzeti ünnepünk ekkor – öt nappal az emléknap előtt – veszítette el piros betűs mivoltát.
Alig több mint két hónap múlva – május 16-án – úrnapját, majd október közepén – a halottak napját megelőző – mindenszentek (november 1.) is rendes munkanappá nyilvánították. Annyi megszorítás történt, hogy az iskolai oktatás mindkét vallási ünnepen szünetelt. (Lásd 1010-es és 1030-as minisztertanácsi határozatok.)
1952-ben az 1012. jelzetű határozat folytatta a sort: „Számos üzem dolgozóinak kérelmére a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa pünkösd hétfőjét, amely eddig nem fizetett munkaszüneti nap volt, rendes munkanappá nyilvánítja.” Majd jött az 1050-es kormányaktus, amely egy, a szovjet mintát szolgaian utánzó szimpla csereügyletet szentesítette: „A Minisztertanács a dolgozók régi kívánságára, május hó 2. napját munkaszüneti nappá nyilvánította. Mivel a munkaszüneti napok számának növelése a termelésben nagy kiesést idézne elő és a népgazdaság számára jelentős kárral járna, a Minisztertanács egyidejűleg elrendelte december hó 26. napjának rendes munkanappá való változtatását.”
1953. március 16-án – tizenegy nappal Sztálin halálhírét követően – az 1014. számú kormányrendelkezés zárta le a Rákosi- korszak ünneprendezgető intézkedéseit:
„Számos üzem dolgozóinak kérelmére, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa Húsvét hétfőjét, amely eddig nem fizetett munkaszüneti nap volt, rendes munkanappá nyilvánítja.”
Világos tehát, hogy a politikai cél az ünnepek eszmei töltetének újjáformálása volt. Ez a hagyományos egyházi ünnepek kiiktatásának távlati stratégiájával — illetve kezdeti minimalizálásával — volt keresztülvihető. Csak az felfoghatatlan, hogy a vallási dogmák elleni küzdelem jegyében, miért éppen március 15. „gyászbetűsítésével” kezdték az ünnepstruktúra átalakítását.
Az akkori numerizáció hét dátumot adott meg, amelyek az 53 és 56 közötti időszak jeles napjai voltak: „január 1., április 4., május 1. és 2., augusztus 20., november 7. és december 25. ”
*
Aztán később bebizonyosodott, hogy a buzgó ünnepalkotás és -elvonás sem aratott osztatlan sikert. 1956 karácsonyának közeledtével, a normalizációra törekvő politika gyors korrekcióra szánta el magát. Az új kormány a hívők vallásos érzületén esett sérelem orvoslására és a forrongó politikai indulatok csillapítására alkalmas intézkedéseket foganatosított. A december 13-án kiadott 7-es kormányrendelet — bár egyáltalán nem hivatkozott „számos nagyüzem dolgozóinak régi kívánságára” — tüstént visszaállította a karácsony (azazhogy „fenyőünnep”) kétnapos rendjét. A következő héten pedig a 12/1956. számú rendeletben: „A magyar forradalmi munkás-paraszt kormány a munkaszüneti napokat az alábbiak szerint szabályozza: munkaszüneti napok: január 1., húsvét hétfő, április 4., május 1., augusztus 20., december 25. és 26.”
Húsvéthétfő tehát újra elismert ünnepeink közé került, ám hallgatólagosan — a számbavétel szemérmes megoldásával! — kirekesztették a sorból május 2-át és november 7-ét. (Ezek a sztálini ünneprend kettős ünnepei a Szovjetunióban.)
Az életet a rendes kerékvágásba visszaterelni kívánó intézkedések kiválóan illeszkedtek abba a folyamatba, amit a címer átszerkesztése vagy a katonai egyenruha és az utcanevek magyarosítása (értsd: a szükségtelen szovjet behatások lenyesegetése) stb. jeleztek.
Az előbbiekben ismertetett vallási eredetű ünnepek reaktivizálásán kívül a Kádár-kormány 12. aktusa — rendeletileg visszaállította március 15. eredeti titulusát is, ami kétségkívül helyes lépés volt.
Az már kevésbé tartható szerencsésnek, hogy csupán névleg történt meg az eredeti állapot helyreállítása, az érdemi rehabilitáció ugyanis félúton elakadt. Az 1. paragrafus (2) bekezdése szerint: „Március 15. nemzeti ünnep. Ezen a napon az iskolai oktatás, valamint a hivatali munka szünetel.”
Egy újabb, 1957. március 10-én kelt 16. kormányrendelet (öt nappal az ünnep előtt) kiiktatta a „hivatali munka szüneteléséről” szóló intézkedést. Éppenséggel csak az nem világos, hogy e rendelet 3. paragrafusa miért nyilatkozik a Munka Törvénykönyve munkaszüneti napok összesítő szakaszáról úgy, hogy az a „fentieknek megfelelően módosul”? Vagyis, 1956. december 19. és 1957. március 10. között „Petőfi napja”, mégis (általános) munkaszüneti napként értelmeződött? ’57 márciusában még annyi történt, hogy 21-ére, a Tanácsköztársaság kikiáltásának napjára tűzik a KISZ „zászlóbontását”. Ez az évforduló, amelyről 1956 előtt nem esett szó, szokásos iskolai ünnepnappá vált, ami általában nem tanszünet (85. jan.).
Legvégül — s ezzel a jogalkotás nyugvópontra jutott — a 12/1960 (III. 20.) számú kormányrendelet kimondta, hogy „November 7-e, a nagy októberi szocialista forradalom évfordulója munkaszüneti nap”.
Véletlenül megint csak öt nappal a nemzeti ünnep körül határoztak az illetékesek. Talán felmerült egyesekben, mily remek az alkalom november 7. és március 15. együttes rehabilitációjához. Hazafiság és szocialista internacionalizmus gyönyörűen egészítették volna ki egymást. De hát... nem így történt.
*
A közelmúltban – 1988 márciusában – az ünnepek rendjéről az MSZMP vezető testülete politikai szempontból elemezte a vonatkozó jogszabályegyüttest. Állásfoglalásuk szerint április 4-e állami ünnep, március 15-e nemzeti ünnep. Társadalmi ünnepnek minősül március 21-e, május 1-je, augusztus 20-a, november 7-e, december 21-e (a demokratikus Magyarország ünnepe), valamint március 8-a (nőnap), május első vasárnapja (anyák napja), május utolsó vasárnapja (gyereknap), szeptember 29-e (fegyveres erők napja), továbbá a szakmai ünnepek. Hagyományos ünnepként szerepel újév, húsvét és karácsony. Ezzel összhangban az állami zászlót, amelyet eddig a felszabadulás, az alkotmány és a nagy októberi forradalom ünnepén vontak fel ünnepélyes keretek között, a forradalom és szabadságharc tiszteletére március 15-én, a Tanácsköztársaság évfordulóján és az Ideiglenes Nemzetgyűlés összehívására – s nem J. V. Sztálin születésnapjára – emlékezve december 21-én is fel kell vonni. De a munkaszüneti napok rendje nem módosult. A párthatározat erre önmagában alkalmatlan.
*
Karácsonyi ajándéknak szánt pirosbetűsítése eddig felemás ünnepünknek semmiképpen sem nevezhető következetesnek. 1988. december 20-án sajnos csak ajánlást fogadott el a parlament. Arról határoztak, hogy a kormány intézkedjék március 15. munkaszüneti nappá nyilvánítása tárgyában. A munkaügyi főhatóság államtitkára rögvest úgy értelmezte a honatyák döntését, hogy persze „a munkaidőalap védelme érdekében” ez esetben vagy hétvégén lesz ledolgozandó a nemzeti ünnep, vagy egy másik ünnepet kell eltörölni. A provokativitás itt valószínű! Bármily hihetetlen, de még a munkamániás japánok is olyan civilizált gyakorlatot követnek, miszerint, ha hétvégére esik az ünnep, a rendes pihenőnap automatikusan áthúzódik a hét elejére.
*
Mint láthattuk, formailag is sok bizonytalanság uralta ünnepszabályainkat. Hol kisbetűs, hol nagybetűs ugyanazon intézmény (Minisztertanács); hol szünnap az, ami máskor nem; hol „kifelejtenek” a listáról valamit, hol pedig visszahoznak előzőleg eltörölt ünnepeket. A nehézségek összehangolt kezelésére, létre kellett hívni egy ún. országos naptárbizottságot.
Mindenesetre érdekes – konstatálhatjuk összegzésképpen –, hogy naptárunkban egyik (belső) forradalmunk dátuma sem volt eddig piros betűs(!). Bár az is igaz, hogy történelmünk során „szabadságát nem vívta ki” sem Dózsa, sem Rákóczi, sem Kossuth, sem... De kérdezzük meg egyszer, mondjuk a franciákat arról, mit szólnának, ha – nemzeti napjukat – a Bastille ledöntésének legendás dátumát (július 14.) – hétköznappá degradáltatnák velük?! Biztosak vagyunk abban is, hogy a Szovjetunió népei sem lennének képesek megfeledkezni október, avagy a győzelem napja évfordulójáról!

A történeti áttekintés tanulsága számunkra egyértelmű. A nemzeti ünnep – igazi ferencjóskás hagyományokat felújító eltörlése, eleve hibás döntés volt. Következetes visszaállítása megnyugtató lenne. (1989. jan.)

Így jutottunk ötről hatra, vagyis nyolc és fél(ünk)ről kilencre: 1989. március 15-e piros betűs nemzeti ünnep. Nem fél(ünk) – NE FÉLJÜNK! (Szerkesztőség)