2026. május 28. - 112 évvel ezelőtt, 1914. május 28-án (más adatok szerint 25-én) Károlyi Mihály lett az Egyesült Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt új elnöke.
Ady az Új Magyar Szemlében A szentpétervári út című írásában többek között ezt adta közre: „Ha a magyar históriai pártok legradikálisabbjának legradikálisabb szárnya Szentpétervár felé néz, nézzen, és igaza van. Ha egy Károlyi látja legjobban, hogy az egyensúly, a mi szegény egyensúlyunk kedvéért kell Szentpétervárra menni, annál szebb. Ha Oroszországnak módjában volna bennünket úgy demokráciához s kultúrához juttatni, mint a Balkán-országokat, öröm volna, s biztos volna. […].”
Ady Endre, a Tisza István ellen acsarkodó szabadkőműves
Részlet a Gróf Tisza István, a vértanú című könyvből (Erdélyi Szalon Kiadó, 2024.)
Az 1912-es esztendő azért is lehetett különös jelentőségű Ady életében, mert ez év tavaszán lett a Martinovics szabadkőműves páholy tagja. Szabadkőművessé történő felvételével kapcsolatban Raffay Ernő történész írta Ady Endre és a Nyugat című kötetében:
„A Magyar Országos Levéltárban megmaradt az Ady Endre úrnak Ajánló lapja című dosszié, amelyet 1912. március 15-én fektettek föl, s amely szerint Ady kérelmét »Az ajánlottak könyvébe 86. szám alatt iktattuk«, valamint »kutatásra kiadtuk 1912. márc. 19.« A kutatás feladatát, azaz a titkos jelentés elkészítését három, zsidó nemzetiségű páholytag: Rónai [Rosenthal] Zoltán, Fried Ödön és Jászi Oszkár kapta.
[…]
A voksolást a szabadkőműves rétegnyelv golyózásnak nevezte, ugyanis a (mindhárom fokozatba tartozó) tagok vagy fehér vagy fekete golyót dobtak az erre a célra használt zsákba. A fehér golyó az igen, a fekete golyó a nem szavazatot jelentette.
A Martinovics páholy 1912. április 12-én tartott munkáján két keresőről tartották meg a golyózást: Pogány Józsefről és Ady Endréről. Az építészeti rajz 7. napirendi pontja ezt írja: »Az ajánló levelek és kutatói jelentések teljes tájékoztatást nyújtván, megejtettük a golyózás[t] Ady Endre és Pogány József keresők felett, amely tiszta és világos eredményű volt.« Ez gyakorlatilag a jelöltek fölvételét jelentette. Abban az esetben, ha egy szabadkőműves jegyzőkönyv azt írja, hogy a golyózás tiszta és világos, ez azt jelenti, hogy csak fehér, azaz egyetértő golyókat dobtak a zsákba.”
Ennek az elköteleződésnek a fényében is érthetőek Ady már említett, otromba megnyilvánulásai. Érthető a Kovács Gyula merényletkísérlete után, június 9-én megjelent, Tisza Istvánt gyalázó verse, érthető a szeptember 8-i hálálkodása a Népszavának, amelyben örömét fejezi ki afelett, hogy megindult az „Istenítéletes, vagy-vagyos harcnak förgetege”, és érthető Sáros vármegye, a „magyar Gascogne” elleni kirohanása a Népszavában, szeptember 18-án.
Minderre az év végén tette fel a koronát, amikor román barátainak, testvéreinek, szeretettjeinek üzente: „Hiszen én nektek adom Erdélyt, ha kell Aradig és Máramarosszigetig is…”
Ady 1912-ben nem tudhatta, hogy az a Pogány (Schwartz) József újságíró, akivel egy napon vették fel a szabadkőművesek közé, hat és fél év múlva egyike lesz azoknak a felbérelt gyilkosoknak, akik Tisza Istvánt a saját otthonában lelövik. Róla az 1920-as hadbírósági tárgyaláson Vágó-Wilheim Jenő tanú többek között azt vallotta, hogy az 1918. november elsején megtartott minisztertanács alkalmával – melyen Károlyi is jelen volt ?, Pogány rámutatott Tiszának az arcképére, és ezt mondta: „Erről is gondoskodtam”. A költő, évekkel korábban ezt nem tudhatta, azonban az ilyen emberek társasága sokat elmond arról a közegről, amelyhez csatlakozott.
1914. május 28-án (más adatok szerint 25-én) Károlyi Mihály lett az Egyesült Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt új elnöke. Ady az Új Magyar Szemlében A szentpétervári út című írásában többek között ezt adta közre: „Ha a magyar históriai pártok legradikálisabbjának legradikálisabb szárnya Szentpétervár felé néz, nézzen, és igaza van. Ha egy Károlyi látja legjobban, hogy az egyensúly, a mi szegény egyensúlyunk kedvéért kell Szentpétervárra menni, annál szebb. Ha Oroszországnak módjában volna bennünket úgy demokráciához s kultúrához juttatni, mint a Balkán-országokat, öröm volna, s biztos volna. […] Kár volna, ha Károlyi Mihály akármi okból visszamaradna a szentpétervári úttól, mivel ez az út már sok ezrünk szívében kész és egyetlen út.”
Tisza István, aki 1913-ban lett másodszor is miniszterelnök, 1917. május 23-án, IV. Károly király felszólítására lemondott. Mindössze nyolc nappal azután, hogy a monarchia tengeri flottája ? nagybányai Horthy Miklós sorhajó kapitány vezetésével ?, az Adriai-tengeren, több ellenséges hajó elsüllyesztése után áttörte a Cattarói öböl zárvédelmét, s ezzel fontos győzelmet aratott.
Tisza politikai súlya ? az ellene folytatott hisztérikus hangulatkeltés hatására – ezután csökkent, de ellenségei tudták, hogy továbbra is megkerülhetetlen, tekintélyes közéleti személyiség. Tartottak tőle, és lesték az alkalmat a leszámolásra.
Herczeg Ferenc írta Hűvösvölgy című könyvében:
„A háború legkritikusabb szakaszában provokált kormányválságnak értelme lett volna, ha készenlétben áll az alkalmas utód. De utód egyáltalán nem volt. Esterházy Móric gróf csak hosszú rábeszélésre vállalta, a király iránti személyes barátságból, de nem győzte idegekkel, és két hónap múlva átengedte a miniszterelnöki széket az öreg Wekerlének.
Sokat magyarázgatták Tisza váratlan bukását, azt hiszem azonban, egyszerű igazság az, hogy Tisza az ő kálvinista ridegségével minden volt, csak nem a király embere.
Tisza egyébként azt tette, ami legméltóbb volt hozzá a miniszterelnöki székből egyenesen a lövészárokba ment. Mint ezredes átvette a debreceni huszárok vezényletét.”
Az értelmetlen, milliók tragédiáját okozó első világháborúból a monarchia vesztesen került ki. 1918. október 31-én győzött az „őszirózsás forradalom” és Károlyi Mihály lett a miniszterelnök. Az eseményeket szenvedélyes átéléssel ábrázoló Tormay Cécile a Bujdosó Könyv című munkájának első kötetében, az 1918?1919-es feljegyzésekben írta:
„Halottak napjára készült a város és a ködben fehér őszirózsákat árultak az utcák szegletén. Bódult, fekete tömeg sodra vitte magával a virágokat. Ez évben nem marad belőlük a temetőknek. Magukra tűzdösik az élők azt, ami a halottakat illeti.
Temetővirágok, elmúlások, fehér őszirózsák. Sírvirágos város a nagy, reménytelen ég alatt.
Budapest 1918. október 31-én.
[…]
A házak között ázott, elnyűtt zászlók suhogtak a magasban. A gyalogjáró tele volt szeméttel. Szennyes papírrongyok, plakátfoszlányok, eltaposott fehér virágok hevertek a sárban. Olyan piszkos és homályos volt a város, mint egy szellőzetlen, ronda vendégfogadó, melyben léhán tivornyázott az éjszaka. Ma éjjel magához ragadta Károlyi Mihály »Nemzeti Tanácsa« a hatalmat!
[…]
Letértem egy mellékutcába. Szemközt paraszt szekérke kocogott a kövezeten. Hidegkúti sváb asszonyok rázódtak rajta, vígan, szélesen, a tejeskannák között. Egyszerre, – nem vettem észre, honnan kerültek oda, három tengerész állta el a szekérke útját. Rosszképű legények voltak. Az egyik megmarkolta a ló zaboláját, a másik kettő már a kocsin állt. Hirtelen történt minden... Az asszonyok eleinte tréfának vették és a fiatal, buta arcok vihogva fordultak össze. De a tengerészek nem tréfáltak. Csúnya szitkok között letaszigálták az asszonyokat a kocsiról és mintha a legtermészetesebb dolgot művelnék a világon, fényes nappal, a Belváros közepén, sok ember szemeláttára elvették a másét... Az ostor suhintott az idegen kézben és a szekérke sebesen ugrálva távolodott. Az asszonyok csak akkor fogták fel, hogy mi történt. Hangos paraszti sivalkodással jajveszékeltek. Segítséget kértek és arrafelé mutogattak, amerre a szekérke elment. De az utca zsibbadt és gyáva volt és nem segített.
[…]
A szomszéd ház kapujában két siheder egy fiatal tisztet rohant meg. Az egyik sihedernek nagy konyhakés volt a kezében. Fenyegetően ordítoztak. Egy bot emelkedett. Leütötték a sapkát a kis hadnagy fejéről. Szurtos kezek kaptak a nyakához. A konyhakés a gallérjánál mozgott... levágták róla a csillagot. Az érdemkereszt és a nagy arany vitézségi érem összecsörrent a mellén. A csőcselék röhögött. A kis hadnagy födetlen fővel állt a kör közepén és az arca krétafehér volt. Nem szólt semmit, nem is védekezett, csak a válla rángatódzott félszegen. Aztán ügyefogyott mozdulattal, mint a sírni készülő gyerek, a szeme elé kapta kifordított bal kezét. Szegény kis hadnagy! Ekkor láttam meg, hogy a jobb karja tőből hiányzik.
[…]
Csak az őszirózsák mondtak igazat... temetővirágok.”
Még ugyanezen a napon Károlyi közeli munkatársa néhány felbérelt fegyveressel gépkocsin Tisza István otthonához hajtott. A csoport három tagja felesége szemeláttára agyonlőtte a volt miniszterelnököt. A gyilkosok ezután Károlyi jóváhagyásával jelentős vérdíjakat kaptak. Tormay Cécile-t mindennél jobban megrázta Tisza István meggyilkolásának híre.
„November 1. Reggel megtudtam, hogy Tisza Istvánt megölték... Odalenn a folyosón csöngött a telefon. […] A testvérem hangját hallottam megint. Hallgatásomból azt hihette, nem értettem meg, amit mondott. Megismételte: – Ő az egyetlen halottja a forradalomnak. Katonák ölték meg. Behatoltak a lakásába és... a felesége és Almássy Denise előtt agyonlőtték. Gazemberek! A telefonközpont szétkapcsolt. Egy idő múlva érezni kezdtem a meszelt fal hidegét a hátamon. Csak ekkor vettem észre, hogy támaszkodom, hogy a fejemet is nekitámasztottam a falnak. Szegény emberi teremtés! Elhagyatott magányos, árva ember! Senki se védte meg. Nagy órájában egyedül asszonyok voltak mellette: Az asszony, aki mindig ott van a kereszt lábánál. És hirtelen, mint egy borzongás, átfutott rajtam Tisza kínszenvedése és utolsó pillanatainak a sejtése. Hogy fájhatott neki kiszolgáltatottságának a tudata, hogy tiltakozhatott nagyszerű agya a megsemmisülés ellen, hogy lázadhatott benne a még el nem használt hatalmas élet. Tisza István halott! Milyen rettenetes üresség támad ettől a három szótól. Nincs többé! És nincs többé, aki Magyarországon minden súlyt visel, akit mindenért okolnak, aki mindenért felelős. Milyen nagyon kihűlhetett tegnap óta, milyen merev és tehetetlen lehet. A súly és a felelősség pedig, melyet egymaga viselt, szétoszlik az ég alatt. Eddig egy ember bírta, vajon elbírja-e ezután egy egész ország népe? […] Szegény Tisza! Erényeiben és hibáiban fajának volt a fia. Hű és istenfélő volt, becsületes, hiszékeny és dacos, büszke, bátor és megvádolt és magányos, mint a régi Magyarország.
[…]
A Budapesti Hírlap, a Pester Lloyd... egynek sem volt gyászkerete. Szomorú behódolás látszott a régi Tisza-párti lapokon, valaminő kényszer fojtogatása érzett rajtuk. Haláláról szinte eldugva írtak szürke tudósítást, míg a Pesti Hírlap riadóval ünnepelte az úgynevezett »Nemzeti Tanácsot« és Hatvany báró Pesti Naplója mámorosan tobzódott a »forradalom« győzelme felett, melynek egyik előkészítője volt. A hangja még ízléstelenebbnek rémlett, mint különben. Tiszáról cinikusan írt és gyáván kicsúfolta özvegyét. A királyt Habsburgi Károlynak nevezte és nyomtatott hasábjain kikiáltotta Magyarország számára a köztársaságot. A magyarországi liberális és radikális sajtó levetette utolsó álarcát: mezítelenül látszott az arca, amely sohasem volt magyar.
[…]
Magam a Pesti Hírlapot kezdtem forgatni. Szemem alatt futottak a sorok: – „»Diadalmas forradalom. A Magyar Nemzeti Tanács átvette Magyarország felett az uralmat... Mától fogva a magyar alkotmány nem a régi többé! A király az összes polgári és katonai hatalmat Károlyi rendelkezésére bocsátotta, hogy az országban a rendet fenntartsa.« […] És a vereségnek ebben a tébolyító zajlásában, Magyarország összeomlásának ebben a cinikus gyászjelentésében, szembeötlő helyen ott parádézott Károlyi Mihály parancsa: »A Magyar Nemzeti Tanács elrendeli, hogy a nép győzelmének örömére, amely örökre kiirtotta a háborút, öltsön lobogódíszt egész Budapest és minden vidéki város.« – Förtelem! – Anyám félredobta az újságot: – Olvastad azt a körtáviratot, amelyben nemzeti tanácsuk közli Magyarország népével, hogy Budapesten átvette a hatalmat és... „»egyetlen csepp magyar vér sem folyt.« – Károlyinak és társainak nem magyar vér a Tisza István vére!”
Az előrehaladott betegségével küszködő Ady Endre állítólag sajnálkozott Tisza halála miatt, ugyanakkor nagy szimpátiával és várakozással tekintett Károlyira, s azokra, akik 1918-19-ben „forradalmi úton” hatalomra kerültek Magyarországon.
November 19-én a Pesti Naplóban így mondott köszönetet „a forradalmi magyar nemzet tanácsának”, amiért meglátogatták: „Betegen és meghatottan, hálásan szorongatom a felém nyújtott kezeket. Dadogva, mert életemben sokat kiabáltam ? dadogva is mondom, milyen jól esik nekem ez a mindennél nagyobb kitüntetés. Úgy érzem, hogy való és bekövetkezett az én forradalmam!”
Egyes versei és publicisztikai tevékenysége alapján úgy tűnik, mintha Ady nem tekintette volna dicséretes eredménynek a 19. század végén és a századforduló tájékán bekövetkezett ipari és gazdasági fejlődést. Nem nyűgözte le a Közmunkatanács nagyszerű teljesítménye, a főváros megújult szerkezete és arculata, a csodálatos milleniumi beruházások, a földalatti, az Országház. Nem egyszer beszélt úgy, mintha még mindig a Kiegyezés előtti állapotok uralkodtak volna Magyarországon. Pedig látnia kellett, milyen hatalmas munkát végzett például báró Podmaniczky Frigyes, „Budapest vőlegénye”.
Podmaniczky korán felfigyelt az elmaradott állapotokra, hiszen 1845-ben egyetemi tanulmányokat folytatott Berlinben, majd hosszabb európai utazásokra indult, s ezek során megtapasztalta, hogy városfejlődés dolgában a Nyugat jócskán a magyarok előtt jár. Korai naplófeljegyzéseiben szerepel:
Az „egész Duna-part a szomszéd városok mindkét oldalán szemétlerakodásra használtatott. Hogy minő állapotban volt Duna-partunk, legjobban bizonyítja az, hogy gróf Széchenyi István két angol lova hintóstól a Diana-fürdő udvarából, mely ház első emeletén a gróf lakott, a kocsis távollétében kirohant a kapun át a Duna folyamnak s annak alacsony falazatán le, a folyam közelében felhalmozódott szemétben oly lágy ágyra talált, hogy a piszoknál egyéb kárt sem a lovak, sem a hintó nem vallott. A mostani Széchenyi sétatér egészen 1846-ig szemétlerakodó helyül szolgált. A Vásár tér, József tér, a Váci út, a Kerepesi út, az Üllői út kövezetlen állapotban, majd homok-, majd sártengert mutatott.”
Másutt arról értekezett, hogy az 1830-as években a kerepesi országúton, azon a téren, ahol a Népszínház (később a Nemzeti Színház) állt, keresztülfolyt a Rákos-patak egyik ága, amelyen primitív hidacska segítette az átkelést. Az árok másik oldalán külvárosi csárdák sorakoztak, ahol fuvarosok találtak szállást és ellátást. Ezek a csárdák – Podmaniczky szerint – némileg hasonlítottak a tengeri kikötők lebujaihoz, amelyeket ittasan dőzsölő matrózok népesítettek be.
Podmaniczkyt 1859 végén a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották. Anyagi helyzete ez idő tájt megrendült, ezért olcsó lakást bérelt a Kerepesi úton, és újságcikkek írásával kereste kenyerét. Tisza Kálmán közbenjárására 1869-től a magánbefektetők részvételével létrejött Északkeleti Vasútnál személyügyi főnök lett, de az ígéretes vállalkozás különféle pénzügyi nehézségek miatt hamarosan megbukott. 1873-ban a Fővárosi Közmunkák Tanácsának alelnöke, majd két év múlva (emellett) a Nemzeti Színház, később az Operaház intendánsa lett. Feljegyzéseiből kiderül, hogy még 1885-ben is anyagi gondokkal küszködött:
„De pénzügyeim (…) oly keserves állapotba jutottak, hogy adósságaim már-már elérték egyedüli vagyonom, életbiztosítási kötvényeim összegét, s gyakran szinte megborzadtam, meggondolván, hogyha meghalok, még csak annyim sem marad, hogy a végrendeletemben kitett kétszáz forintnyi temetkezési költségek fedeztessenek. Ily állapotba jut hazánkban minden kedélyes, könnyelmű s jószívű agglegény, mert az ő vagyonához vagy keresményéhez mindenki jogot tart, azt mondván: hisz nincsen gyermeke. Nekem tehát okvetlenül valamely tisztességes mellékkeresetről kellé gondoskodnom, melynek segélyével kétségbeejtő állapotomon javítsak. Az intendansi állás most már hivatalos jelleggel ruháztatván fel, kizár minden olyan keresetmódot, amely bizonyos lekötelezettséggel jár; (…) tavaszkor Tisza Kálmán kormányelnökhöz benyújtottam az intendansságról való lemondásomat.”
Tisza Kálmán nem fogadta el a lemondást. Tízéves intendánsi munkáját az uralkodó császári és királyi valóságos belső titkos tanácsosi méltósággal jutalmazta, de Podmaniczky még ebben az évben megvált tisztségétől. E döntését az is erősítette, hogy előnyös állásajánlatot kapott az Adria biztosítótársaságtól, amelynek 1886-tól magyarországi osztályvezetője lett. Három évvel később a Szabadelvű Párt elnökévé választották. Közéleti érdeklődését jól tükrözi, hogy 1861-től 1896-ig folyamatosan tagja volt a magyar képviselőháznak. Sokoldalú, szerteágazó munkásságának legjelentősebb fejezetei egyértelműen a Fővárosi Közmunkák Tanácsának élén végzett tevékenységéhez kötődtek. Bár alelnök volt, de kinevezés alapján ő vezette a tanácsot. Mint írta, itt egészen ismerős talajra lépett.
„Azonnal fel is használtattam többrendbeli igen érdekes s fontos ügyek végrehajtása körül. Így lettem a tanács által megbízva azon bizottság elnökségével, amely a Sugárúthoz szükségelt telkek megvétele céljából az egyes felekkel egyezkedett; be lettem választva azon bizottságba is, amely a Nagykörút vonalába eső telkek becsárának megállapításával volt megbízva. E munkát naponta egy egész nyáron át reggel 6 órakor kezdettük meg s 9 órakor pontban fejeztük be, miáltal hivatalos órámnak betartása nem zavartatott meg. Az alföldi vasútnál, valamint a Fővárosi Közmunkák Tanácsánál reám háramló többi teendőimet mind a délutáni órákban, 4 órán túl szoktuk volt végezni.”
Évtizedeken keresztül, fáradhatatlanul végezte azt a hatalmas városépítő munkát, amellyel máig hatóan meghatározta a magyar főváros arculatát. Jelentős szerepe volt olyan létesítmények megalkotásában, mint Budapest világhírű ékessége, a Steindl Imre által tervezett Országház, a Hősök terén látható Millenniumi emlékmű Zala György csodálatos szobraival, és a Halászbástya, amelynek tervezése Schulek Frigyes nevéhez fűződik. Ebbe a sorba illeszthető a Margit híd, az Erzsébet híd, a Ferenc József (ma Szabadság) híd, valamint a dunai rakpartok megépítése és a főváros csatornázása.
Siklóssy László írta Hogyan épült Budapest? (1870–1930) című kötetében (Budapest, 1931), hogy Podmaniczky köztiszteletben álló, népszerű alakja volt Budapestnek. Ellenségei nem, csak barátai és tisztelői voltak. Szinte soha nem utazott el a fővárosból, és nyíltan hirdette, hogy a nyaralás Budapesten a legkellemesebb. „Amikor kockás ruhájában […] végigsétált imádott Budapestjének utcáin, mindenki szeretettel tekintett reá, mint az abszolút korrektség megtestesítőjére.”
Krúdy Gyula így emlékezett rá: „Frigyes báró déltájban úgy jelent meg a Kerepesi úton, mint egy várva várt pesti tünemény, akinek talán már írótársai is megbocsátották, hogy valamikor sikerei voltak a regényeivel. Az utcai közönség pedig, amely még nagyon tudta az illedelmet a pesti járdán: olyanformán nyitott utat a szegfűs, tarkaruhás öregúrnak, ahogyan csak azoknak szokott, akik még soha életükben abcugot nem kaptak. A lóvasút minden különösebb felszólítás nélkül megállott a Kerepesi út és Hatvani utca találkozásánál, a bérkocsisok, akiknek gorombaságáról annyi mindent tudtak az élclapok, lassítottak, a vidéki ökörcsordákat, amelyeket akkoriban nagyon szerettek végighajtani a Kerepesi úton, a lovasrendőr állította meg a pusztai kíséretükkel, amíg Frigyes báró az úttesten átkelt apró, sohasem siető lépteivel. A virágboltosnék kipillogtak az üzleteikből: milyen toalettben van Podmaniczky. A Griffben meghúzták a nagy csengőt, amely csak a nagy csomagokkal érkezett vendégnek járt ki. És ebédelni mentek azok is, akik még nem voltak éhesek, mert a báró sétája jelentette a delet…”
A fővárosért végzett munkásságáért Podmaniczky 1898-ban megkapta az I. osztályú Vaskorona Rendet. Ám nem csak a városépítés területein jeleskedett. Evangélikus neveltetéséből és hitéből is fakadt, hogy nem volt közömbös nehéz helyzetű embertársai sorsa iránt. Elnöki tisztséget vállalt a hajléktalanok menhelye egyletében és az országos honvéd-egyletben, s számos közcélra adományozott jelentős összegeket. Mindez nem volt elegendő ahhoz, hogy Ady Endre elismerően szóljon róla. 1901. szeptember 19-én írta a Nagyváradi Naplóban:
„A tiszteletreméltó öregúr Podmaniczky Frigyes báró. Valamikor legalábbis »a szabadelvű párt nagyérdemű elnöke« volt, ma már a kormánypárti lapok gúnyos hangon letiszteletreméltózzák, s amit mível, azt röviden ízléstelenségnek nevezik. Perszehát az öreg úr nem tudja megérteni a változott időket, s ilyenformán apró baklövéseket csinál. Sürgönyözni nem tud jól a tiszteletreméltó öreg. Ez a baj. A Lipótvárosban lőtte az egyik bakot, Hátszegen a másikat. […] az ilyen emberek már javíthatatlan vén csontok, s az új korszakhoz gyúrható, idomítható, fiatal kaucsuk-emberek kellenek.”
Ady itt nem bántotta Podmaniczkyt ? igaz, nem is magasztalta, hiszen az öregúr főnemes volt ?, csak a maga módján, ironizálva próbálta szembeállítani a kormányzattal. Podmaniczky nyolcvanegy éves korában visszavonult a közélettől. Két évvel később, 1907. október 19-én hunyt el a pesti Erzsébetvárosban. A Podmaniczky család temetkezőhelyén, az aszódi evangélikus templom kriptájában helyezték örök nyugalomra. Krúdy szavaival: „Csendesen elmúlt, mint egy kiöregedett zenélőóra, amely többé nem tudta a taktust tartani.”
Berczik Árpád színműíró, az MTA tagja az Akadémián 1914. januárjában tartott emlékbeszédében többek között így méltatta „Budapest vőlegényét”: „Podmaniczky sohasem találta örömét a csillogásban, sohasem nyomott el másokat, sőt hallgatott a helyes tanácsokra és szóhoz engedett másokat is jutni; azért állt meg becsülettel minden alkalmazásban és hagyott maga után maradandó, hálás emléket, hálásabbat, mint sok úgynevezett geniális ember szokott hátrahagyni, aki többet rombolt, mint épített. Bár a jövő magyarság minél nagyobb számmal mutathatná fel ilyen mintáit a tisztességnek, munkásságnak és önzetlen hazafiságnak.”
Podmaniczky Frigyes emlékét a fővárosban utca, tér, köztéri szobor is őrzi. A nagyszerű városépítő örökre beírta nevét a nagy magyarok aranykönyvébe. Ady Endrét ez alighanem hidegen hagyta, mert ő másként szerette a fővárost, mint Podmaniczky. Budapest éjszakája szól című versének kezdő versszaka jól tükrözi, hogyan:
Budapest éji, nagy álmát hozom.
Be víg város vagy, én bús városom,
Zsibbadtan tapint fáradt két kezem,
Cigánnyal, borral, nővel érkezem.
Budapest éji, nagy álmát hozom.
Ady sok jelét adta annak, hogy Budapestnél jobban csodálja Párizst és Clemenceau Franciaországát. Nagyon sokat tett a francia demokrácia népszerűsítéséért, de tudjuk, hogy Clemenceau a trianoni békediktátum megalkotása során nem viszonozta az Adyéhoz hasonló magyar gesztusokat.
Adyról szólva óhatatlanul eszünkbe jut a kortárs erdélyi költő, a merőben más jellemű Reményik Sándor. Babits Mihály írta Reményikről a Nyugatban, 1940-ben: „A költő Reményik évei nehéz évek voltak. Nehéz és küzdelmes kisebbségi évek, ezer veszéllyel és kelepcével. Azt hiszem, ebben a helyzetben senki sem tudott volna tökéletesebben viselkedni, mint Reményik viselkedett. A költői tehetség nem volt elég itt, sőt nem is volt a legfontosabb. A versekhez ember kellett, s a költő értékei emberi értékek. Ember, erdélyi ember és magyar.”
Reményik Sándor magyarsága, a magyarok sorsa iránti aggodalma sugárzik az 1919. szeptemberében írt, Némely pesti poétának című költeményéből is. Érdemes teljes terjedelmében idézni:
Szeretnék most a lelketekbe látni,
Hogy fáj-e néktek Erdély és a végek,
S ha fületekbe jut a sikoltásunk,
Nem mondjátok-e: Eh mit, él az élet
Tovább, s lesz mindig dal és szerelem?!
Szeretnék most a lelketekbe látni,
Hogy vajjon mi patakzik rajta át,
Még nagy betűvel írjátok az "asszony"-t,
S kis betűvel az Istent s a Hazát?
Szeretnék most a lelketekbe látni,
Hogy "Übermenschek" vagytok most is még,
S túl e széttépett nyomorult hazán,
Még kell nektek a nagy "testvériség"?
Szeretnék most a lelketekbe látni,
Látni, hogy színes szókkal játsztok-e,
Mikor mi már csak hörögni tudunk,
Mert fojtogat az ellenség keze?
Szeretnék most a lelketekbe látni:
Miről írtok? hisz ó, annyi a téma!
Sok mindenről kell, mindenről lehet,
S ki tudja, tán rólunk is néha-néha!
Szeretnék most a lelketekbe látni,
S szeretném, ha látnátok: hogy' vagyunk,
Öletekbe tenném holt gyermekünk,
Ráchel siralmát: megfojtott dalunk!
Szeretném, ha a lelkünkbe látnátok.
És látnátok a véres rongyokat,
Amikbe koldus-testünket takartuk,
S a gaz kezet, mely fészket bontogat
És otthont dúl és szent láncokat tép szét!
Mutatnám az ebként kivert magyart
Hogy' búcsúzik a határszéli fától...
S a szivetekbe perzselném a képét...
Aztán - ha tudtok - daloljatok - másról.
Babits így fogalmazott: „A versekhez ember kellett, s a költő értékei emberi értékek. Ember, erdélyi ember és magyar”. Reményik magyarsága megingathatatlan volt. E költemény soraiból is sugárzik Trianon előérzete, az aggodalom, amely arra késztette Reményiket, hogy megszólítsa az anarchista, nemzetbomlasztó baloldal kegyeit kereső, tehetségüket áruba bocsájtó pesti költőket. Ide érthetjük a nagy kortárs Ady Endrét is, aki 1919. szeptemberében, a vers megírásakor már nem élt.
Herczeg Ferenc, a Hűvösvölgyben többek között így emlékezett Adyra: „Mielőtt kidőlt volna az ezeréves magyar szálfa, egy fáradt virág hullott le a koronájáról: 1919. januárban meghalt Ady Endre. Negyvenkét évet élt. […]
A földön kúszó pártpolitika eljött a ravatalhoz, hogy tulajdonába vegye a halott költőt. Költészetről és magyarságról alig esett szó a gyászbeszédekben, inkább csak osztályharcról és osztálygyűlöletről. Olyan groteszk volt a vadászat a szárnyas géniusz után, mint mikor a földi varangy a csapongó aranypillangóra tátogatja a szárnyát.
Két férfiú, akinek a szava akkor súlyosan esett a latba, nem kedvelte Adyt: Tisza István és Rákosi Jenő. Nem értették meg, de a költő sem őket. Ami Rákosiék ifjúságában még forradalmi tűz és újító merészség volt, az Ady virágkorában már elavult és megdohosodott. És ami Ady költészetében új és merész volt, abból Tiszáék anarchiát és erkölcstelenséget olvastak ki.
Két nemzedék állott szemben egymással. Ez azonban természetes folyamat: az élet törvénye és a haladás föltétele, hogy öregek és fiatalok ne értsék meg egymást. Minden kornak más az igazsága, és minden igazság leginkább a maga korában igazság.
Különös azonban, hogy nemcsak az öregek, de az ifjú irodalom három reprezentatív költője: Babits Mihály, Kosztolányi Dezső és Juhász Gyula legkevésbé sem lelkesedett Ady Endréért.
Babits Mihály özvegye erre vonatkozóan a következőket mondta egy újságírónak: »… sajtó alá rendeztem az uram fiatalkori levelezését Kosztolányi Dezsővel és Juhász Gyulával. A három jó barát, amint a levelekből kiderül, nem kedvelte Ady Endrét. Úgy vélekedtek, hogy Adyt mindenre fel lehet használni, mert ő proletár és úr, antiszemita és filoszemita egy személyben. Igaz, hogy Ady hatással volt kortársaira, valami olyan mámor volt a stílusában, hogy azzal minden olvasóját magával ragadta…«”
Ady Endre költői tehetsége valóban vitán felül áll. De akinek kimagasló tehetsége van, annak a nemzete, a népe iránti felelőssége is jóval nagyobb másokénál. Adyt a tehetsége röpítette a magyar költészet legnagyobbjai közé. Forma tekintetében mindenképp, a tartalmat illetően már nem minden esetben, s ez a megállapítás elsősorban az újságírói munkásságára igaz. Az irodalomtörténeti kánon másként vélekedik, de érdemes rámutatni: érthető, hogy Babits, Kosztolányi és Juhász (valamint sokan mások) nem kedvelték őt. Világlátásából, politikai meggyőződéséből kevés maradt, ami erősíthetné a nemzet iránti elkötelezettségünket, amit ilyen szempontból előremutatónak és maradandónak tarthatunk. Bánó Attila
|