FotoMedia

Szipál Péter fotós szerint az amerikai Playboy a fõbûnös abban, hogy a szõke, kék szemû aktmodellek ennyire kedveltek, és Hugh Hefnernek végsõ soron a plasztikai sebészet fellendülését is köszönhetjük. Szipál Márton fia, a Velvet új bloggere ezenkívül mesél az Amerikában eltöltött évtizedeirõl, az aktfotózásokban szerzett tapasztalatairól és arról, milyen kedves ember Johnny Depp.
Azt írja a blogjában az amerikai éveirõl: „csak vettem a Porschékat egymás után, természetes lett playmatekkel randevúzni, valahogy mégis minden a munkához kötõdött”. Mindezek mellett hiányérzete volt?

A kocsikat nem azért írtam, hogy felvágjak, csak szeretem õket. Szerencsés vagyok, mert amikor reggel felébredtem a loftomban, eszembe jutott, hogy ma megint valami olyat fogok csinálni, amit szeretek. Az egyetlen, ami kimaradt, az, hogy kiülök az Andrássy úton egy teraszra, és megiszom egy sört csak úgy. Nekem ezek az alkalmak mindig munkával voltak összekötve, például akkor beszéltünk meg egy új projektet.
Katona Klárinak van egy jó mondása: mindent elértem az életben, de nem éltem. Amerikában mindig rá kell pakolni az elõzõ munkára. Ott nem lehet azt megcsinálni, mint itthon, hogy írtál egy slágert húsz évvel ezelõtt, és még most is megélsz belõle. Kint az elõzõ munka számít. Nem viccbõl szoktam mondani, ha megkérdezik, melyik a kedvenc képem? Hát amit holnap fogok csinálni. Egy csomó fényképemet ki is dobtam: ki akar húsz évvel ezelõtti képeket nézegetni?
Pedig a mûterme falán az imént láttam több régi képét, például a Johnny Depprõl készült korai portrét is, amelyikrõl több interjújában elmondta, nagyon kedveli.
Johnny Deppel a fotózás nagyszerû élmény volt. Kint alapvetõen nagyon kedvesek az emberek, és kiszámítottak. Paris Hilton ezredmásodpercre ki van kalkulálva, hogy mikor csinál bohócot magából, õ nem hülye. Ha dolgozol ezekkel az emberekkel, nem viselkednek parasztul, mert az õ érdekük is, hogy jó legyen a fényképük. A hollywoodi hírességekben eleve van egy alázat a stúdiószisztéma miatt, a harmincas évektõl fogva. Akkoriban Luis B. Mayerék uralták a várost, és kenõpénzzel elintézték, hogy éjjel kettõ óra után nem lehessen alkoholt kapni az egész városban. Luis dühöngött, mert a technikai személyzet - a világosítók, az ácsok, akik általában írek voltak, borzalmas másnaposan mentek dolgozni a filmgyárba, vagy még részegen. És ez a szabály azóta sem lazult.
Néhány hazai celebbel is dolgozott, amióta hazaköltözött. Õk is kedvesek és kiszámítottak?
Valamennyiükkel nagyszerû volt dolgozni. De általánosságban idehaza nem feltétlenül azért kedvesek, amiért odakint. Paul Newmannak jó oka van arra, hogy miért híres: többek közt mert fantasztikus autóversenyzõ (nevet). De ha valaki azért híres, mert egy valóságshowban lehetett látni a fenekét, akkor ott pszichológiai problémák vannak, és kompenzál.
Lehet képet alkotni valakinek a személyiségérõl az alapján, hogy milyen típusú fotót szeretne készíttetni magáról? Azt gondolnám, hogy aki például a portrét kedveli, az a környezete visszajelzései alapján szereti értékelni magát, az aktok kedvelõi inkább nárcisztikusak, aki pedig a szürreális képeket szereti magáról, abban nagy az elvágyódás.
Jó a koncepció, de nem fontos ezen gondolkodni, mert ez egy munka. Félre szokták érteni az averziómat a mûvészet kifejezés iránt. A Coca Colánál a Mikulást nem egy festõ találta ki, hanem felhívtak egy festõt, hogy csinálj már egy Mikulást piros sapkában.
Igen, többször mondta már, hogy a mûvészet kereskedelmi kategória. Nem kell tehát megismerni valakit ahhoz, hogy jó képet készítsen róla?
Valamennyire ismerni kell, hogy meg tudd mutatni az egyéniségét. Kár, hogy sokan éppen azon dolgoznak, hogy ez eltûnjön. Nagyon ellene vagyok a plasztikai sebészetnek. Az életben két instant dolog van: a kávé és a tyúkhúsleves, de jobb, ha mindkettõt magunk fõzzük. Sokan elfelejtik, hogy ha az arab nõk beleszõnek a szõnyegbe egy rossz szálat, és az elrontja kicsit a szõnyeg képét, azáltal lesz különleges.
Sajnos ebben a Playboy volt a fõbûnös. Hefner bácsi ráerõszakolta a saját ízlését elõször Amerikára, aztán a világra azzal, hogy leginkább csak a szõke, kék szemû lányokat preferálta a magazinban. Ennek az elterjedése nem azért történt, mert az amerikaiak fasiszták lennének, hanem mert a magazin miatt ez a hivatalos szépség, és sok nõ úgy kompenzálja a kisebbségi érzését, hogy ehhez tartja magát. Más nõtípus alig lehet látni a lapban. Egyszer volt egy kínai playmate barátnõm, ami nagyon ritka. Olyan szép volt, hogy meghajoltam, amikor bejött a stúdiómba.
Ha már rátért a playmate-ekre, mi a különbség az akt és az erotikus fotó közt?

Valamikor a kezembe került egy album, amelyben maguktól elájult mûértõk magyarázták, mekkora mûvészet az, amit most látok. A képeket nézve visítottam a röhögéstõl, akkora hardcore pornográfia volt, csak épp azért hitték mûvészetnek, mert száz éve készültek. Nemrég láttam egy színdarabot, amelyik Rubensrõl szólt, és habár nem reneszánsz festõ volt, róla eszembe jutott, hogy vajon miért estünk ki abból a mentalitásból, amit a reneszánsz képviselt? Minden, ami körülöttünk van, az Isten mûvészete, de közben borzalmas a világ. Meglátni a szépet a valóságban, az a mûvészet. Most jól elkanyarodtam a kérdésrõl. Az erotika valójában funkcionális dolog, és részben technika kérdése, hogy lehet erotikussá tenni egy fényképet. Ha a kép tud sejtetni, akkor erotikus.
A glamourfotózás kifejezést is szokta használni, ami még nem terjedt el nálunk széles körben. Hogyan határozná meg a lényegét?
Divatkép ruha nélkül. Hollywoodban kezdték el a harmincas években, és a mûfaj sokban hasonlít a filmkészítéshez. Az amerikai Playboy-ban annyira meg van tervezve minden, hogy egy sorozatot hetekig csinálnak. Külön beállítják a függönyt, azon a rojtokat, egy teljes álomvilágot hoznak létre. Amikor a modellt állítják be, akkor egy órát mozdulatlanul kell pózolnia fényben. Általában gyûlölik a lányok.
Csak mesterségesen környezetben szereti fotózni az embereket? Szociót sosem készít?
Az egy másik embert kíván. Lehet, hogy Michael Schumacher nekimenne a falnak, ha rally autóban ülne. Nekem meg kell írni egy szimfóniát azzal ez emberrel, aki eljön hozzám. A fotóriporternek pedig egy megadott darabot kell jobban játszania, mint ahogyan azt mások teszik. Én tervezek a stúdiómban, Tim Page pedig – mindig sapkában, mert golyó van a fejében Vietnámból – járja a világot. Borzasztóan veszélyes munkája van. Mondjuk kétszer én is majdnem meghaltam fotózás közben.
Leomlott a díszlet?
Nem, versenyautókat mentem fényképezni egy barátommal (nevet). A másik eset meg még Magyarországon történt a hadseregben. A lõteret fotóztam akció közben, és megtaláltam a tökéletes szöget, ahol jöttek felém a golyók, a füst, olyan szép volt, mint egy hollywoodi film. A harmadik kattintás után vettem észre, hogy a lövészek céltáblájától karnyújtásnyira állok.
Katona Klári úgy beszélt az ön fotóiról, hogy azért kedveli azokat, mert azt a képet mutatják róla, amilyennek látja sajátmagát. Ez nem gyakori vélemény ugye? Inkább akkor tetszik a rólunk készült fotó, ha az úgy ábrázol, mint ahogyan szeretnénk kinézni.
Szerintem Klári is így értette. Senki nem szeret úgy kinézni, mint ahogy Isten megteremtette. Nagyon vicces egy Jay Leno Show-t látni, ahol a mozisztár nem a mûsorvezetõ felé fordulva beszélget, hanem az ellentétes oldalról, mert azt a profilját tartja szebbnek. A fotósnak az a dolga, hogy kitalálja, a modellje hogyan szeretne kinézni.
Visszatérve az aktokra, gyakran mondják, hogy a magyarok gátlásos emberek. Összehasonlítva az amerikai és a németországi aktfotózásaival, mennyire tartja szégyellõsnek a hazai modellek?

Nekem mindenhol pozitív élményeim voltak. Ha valaki azért jön el aktért, mert vissza akarja kapni a boyfriendjét, az mindenhol a világon gátlásos. Az utolsó nagy birodalom az angol és a tatár kivételével a római birodalom volt. A római orgiák csak mesék, ott pont olyan borzalmasan prûd és konzervatív emberek éltek, mint amilyenek most az amerikaiak. A már említett Rubenses színdarab jó részében meztelenül volt a színpadon egy lány, de inkább négy. Ha ezt Amerikában csinálnák meg, abból közfelháborodás lenne.
Itthon a celebek körében is szinte már elvárt dolog, hogy férfimagazinban vetkõzzenek.
Piarista diák létemre ebben semmi rosszat nem látok. Azt azonban nem nagyon értem, hogy miért fontos egy színésznõnek magazinban vetkõznie. Ha egy filmben pucér jelenetet csinál, azt értem, az a hivatásának a része.
Olvastam valahol, hogy 1975-ben azután hagyta el az országot, hogy a munkahelyén elõléptették. Hogyan történt?
Mindig furcsán alakult az életem. A Fényszövben dolgoztam, amikor ’74 körül fellélegzett kicsit a rendszer, és a vállalat elnöke - aki egy fantasztikusan kellemes ember volt - szeretett volna egy fiatalosabb imidzset kreálni, és úgy döntött, engem nevez ki telepvezetõnek. Nem vagyok egy organizált ember, akkor meg pláne nem voltam az. Amikor megkaptam az útlevelemet, el is szaladtam vele (nevet).
Miért érzi, hogy furcsán alakult az élete? Úgy tûnik, mintha logikusan következnének egymás után az állomások.
Utólag visszagondolva igen. Ahogyan lemaradtam a házasodásról, vagy ahogyan elmentem Magyarországról, majd visszajöttem két éve, az mind sorsszerû volt. Nem hiszek a szabad akaratban. Ha létezne, akkor ’57-ben disszidáltam volna, mentem volna apám után (Szipál Márton), aki ’56-ban ment el. Nagy szerencsém, hogy nem tudtam rögtön kiutazni, mert abban a szép korban voltam, hogy valószínûleg golyóval a fejemben végeztem volna Vietnámban. Minden idõben történik, csak el kell fogadni.
Dénes Dóra