Főoldal film Berlini fõhadiszállásáról jár a világ fesztiváljaira

Berlini fõhadiszállásáról jár a világ fesztiváljaira

E-mail Nyomtatás PDF
Gryllus Dorka: „Nem lehet csak úgy ripsz-ropsz eldönteni, hogy én akkor mostantól fogva csak a mának élek.

 Gryllus Dorka: „Nem lehet csak úgy ripsz-ropsz eldönteni, hogy én akkor mostantól fogva csak a mának élek. Ez egy folyamat, amit meg kell tanulni...”
Gryllus Dorka februárban, a Magyar Filmszemlén a legjobb nõi alakítást kapta a film fõszerepéért. Júniusban, a portugáliai Setúbalban, a Festroia Festivalon a legjobb színésznõ Ezüst Delfin-díjával jutalmazták. Szeptemberben Szocsiban ugyancsak a legjobb színésznõnek járó Ezüst Nyílvesszõ-díjat nyerte el a Dallasban nyújtott alakításáért. Karlovy Vary idei mustráján versenyen kívül vetítették a filmet, ám így is jelentõs sikert aratott. Gryllus Dorka Berlinbõl jött a fesztiválra, ugyanis jó ideje ott van már a „fõhadiszállása”.
Azon a napon, amikor az idei budapesti szemlén díjazták, Gárdos Péter új filmjében, A bringában forgatott. De nem sokkal azután, hogy átvette a díjat, már utazott is vissza Berlinbe, Shooting Starnak.
Emlékszem, lázas beteg voltam azokban a napokban. A forgatást is kétszer le kellett mondanom, mert annyi erõm sem volt, hogy kimozduljak a lakásból. Aztán ahogy csillapodott a lázam, jött értem a kocsi, és elvittek Szegedre, a forgatás színhelyére, de még ott is egész este a szállodában feküdtem, és szedtem a gyógyszert. Másnap úgy mentem játszani, hogy még a telefont sem vittem magammal. Nem akartam, hogy megzavarjon a koncentrálásban. Nagyon össze kellett szednem magam.
Hogyan tudta meg, hogy díjazták az alakítását?
Jött a hír Pestrõl, hogy A porcelánbabával Gárdos Péter nyerte el a legjobb rendezés díját, Cserhalmi György pedig, aki éppen aznap A bringában forgatott velünk, A fény ösvényével nyert. Azaz, hogy mehetünk fel mind a hárman Budapestre. Egyfelõl örültem, másfelõl abban az állapotban semmi kedvem nem volt kiöltözni. Minden olyan hektikusnak tûnt. Nem úgy, mintha otthon lettem volna, és várom, hogy megszólal-e a telefon, és én kapom-e a díjat. A forgatáson nem is gondoltam rá. Örültem, hogy élek, és fel tudjuk venni a jelenetet. A díjátadásra végül hoztak egy szép zakót, és anyukámék is eljöttek. Nagyon boldog voltam.
Filmjei között, gondolom, a Dallas áll most az elsõ helyen. Nem az Érzékek iskolája és nem is a Mix (amelyet pár héttel ezelõtt különdíjjal jutalmaztak a várnai fesztiválon), hanem a Dallas.
Nagyon fontos munka volt ez nekem, szeretnék is már valami hasonló súlyú munkát végezni, de ilyenbõl sajnos nem sok van. Ehhez kellett egy ilyen rendezõ, ilyen forgatókönyv és egy olyan szituáció, hogy már a forgatás elõtt két héttel ott voltunk a romániai helyszínen, és naponta próbáltunk. Pejó Robi szerint az is jó volt, hogy a kinti hatóságok leállították a forgatást, így volt idõm, még mélyebbre tudtam ásni magam a szerepben. Tény és való, én még sosem kerültem így egy filmbe. Robi ebben iszonyatosan profi, nem engedett haza a helyszínrõl. Azt mondta: menj közéjük, a cigányok közé, beszélgess velük, lesd el a gesztusaikat. Azt akarta, hogy minden mozdulatuk rögzõdjön bennem. S amikor elkezdtük a forgatást, már nem töprengtem azon, hogy mit hogyan, mert minden megvolt. Olyan biztonságban éreztem magam a kamera elõtt, mint talán még soha.
A bringában kit játszik?
Egy eladónõt a McDonald’sban. És odalép hozzá a télapó. Cserhalmi György. Nagyon pici jelenet.
De biztos, hogy nem sikkad el a filmben.
Remélem.
A Dallasban töltött nehéz hetek után egyetlen nap..., érdekes lehetett.
A kaposvári színházban azonban megtanultam, hogy nincs kis szerep és nagy szerep. Feladat van. Egy mondatban is lehet nagyon jó a színész. Az ottani társulatban nem a szerep nagyságáról, hanem a feladat nehézségérõl beszélnek. A bringában sem éreztem semmi zavarót emiatt. Gárdos Péterrel már fõiskolásként is sokat dolgoztam a televíziós Show-bálványban. Ha arra kérne, hogy csak egy percig álljak a kamera elõtt, azt is megtenném neki. Bármit. Ez nem kérdés.
A filmszemle után jött a Berlinale, ahol a European Film Promotion több társával együtt ígéretes tehetségként mutatta be a nemzetközi szakmának és a közönségnek. Shooting Star volt a világ egyik legrangosabb fesztiválján.
Ezt az egészet azért találták ki, hogy Európának is legyenek sztárjai, ne csak Amerikának. Hiszen attól, hogy valaki cseh, dán vagy magyar filmekben játszik, még nem biztos, hogy európai sztár. Harminc évvel ezelõtt még voltak európai sztárok, most nem nagyon vannak. Sõt egyáltalán nincsenek. Az amerikai sztárok a sztárok. Ez a berlini ötlet éppen ezért szuper vállalkozás. Nekem tetszik. És én még szerencsés is voltam, mert az idei Berlinalén ott volt a Dallas. Ugyanis nem mindenkinek volt filmje a fesztiválon.
A csehek Shooting Starja Jan Budao volt, aki az Unalom Brünnben címû filmben remekel.
Neki is jól jött, hogy meg tudta mutatni, mit csinál. Én még a Berlinale elõtt láttam a filmet. Emlékszem, iszonyú rossz kedvem volt, és elmentem moziba. Repültem a végén. Azt mondtam: oké, mégis szép az élet! És ezek után találkoztam Jannal. Nagyon szimpatikus volt. Mondtam neki, hogy milyen viccesnek találom, és mennyit nevettem rajta. Isteni a film. Jó a humora, az iróniája. A hatvanas évek cseh filmjeit juttatta eszembe. A Fekete Pétert, az Egy szöszi szerelmeit, a Tûz van, babám!-at. Nagyon megmelengette a lelkemet. Gimnazista koromban elég sok cseh filmet láttam. Milos Forman munkáit már akkor is nagyon szerettem. Meg a Százszorszépeket Vira Chytilovától.
Max Riemelt, a német film friss felfedezettje is az idén volt Shooting Star. Tavaly Karlovy Varyban a Napolában nyújtott játékáért õ kapta a legjobb férfialakítás díját.
Hozzám képest õ még mindig gyerek. Elképesztõen helyes ember. Nyitott, pozitív, kedves. Érdekes volt, hogy ott van huszonkét ország huszonkét színésze, és mindenki õt akarta látni, mert német. Helybõl jött. Ez rá is cáfolt némiképp a rendezvény céljára. Minden ország a maga sztárjával foglalkozott. A magyar újságírók tõlem kértek interjút, a németek Max Riemelttõl, a csehek Jan Budaotól. S tulajdonképpen ez is szép volt.
Berlint nemcsak nyelvtanulás céljából választotta másik városának, hanem az ottani filmrendezõk miatt is, akiktõl már kapott néhány komoly feladatot. Most, hogy kint él, mennyire van jelen a szakma sûrûjében?
Nagyon szeretek Berlinben, de ez nem azt jelenti, hogy egyfolytában partikra, fogadásokra járok. Még válogatásokra sem. Nem feltétlenül arról szól a kinti életem, hogy megyek, hadd ismerjenek meg! Én meghagyom a dolgok természetes folyamatát.
Nyelviskolába is jár?
Most éppen nem. Moszkvában voltam meg Portugáliában, de majd folytatom.
Egyébként is az élet a legjobb nyelvtanár. Fõleg, ha a szerelem is közrejátszik benne.
És a közeg. Az is jó nyelviskola. Ha folyamatosan Berlinben vagyok, többet tanulok, mint akkor, amikor két-három hetenként hazaugrok. Visszatérve még a fontos összejövetelekre. Ha valaki szimpatikus nekem, azzal órákat elvagyok, de hogy én csak azért menjek oda valakihez, mert befolyásos ember, arra nem vagyok képes. Pedig tudom, hogy ezt könnyebben kellene kezelnem, hiszen ez is a szakma velejárója, csak ez is alkati dolog. Nekem nem megy. Mindig azt mondom: aki akar, megtalál. Tavaly egy kinti sorozatban kaptam szerepet, az idén egy rövidfilmben. Ez utóbbit Lengyel Rita rendezte, aki Berlinben jár fõiskolára. Egy magyar lányról szól a történet, aki Berlinben akar még egyszer, s lehet, hogy utoljára találkozni a szerelmével. A fiú azonban nem nagyon akar elõkerülni.
A portugáliai fesztiválon Shooting Starként volt jelen?
Hatan voltunk ott a huszonkettõbõl. Jan Budao is eljött, Max Riemelt nem. Bizonyára forgatott. Azt persze nem sejtettem, hogy a Dallasért megjutalmaznak. Már Berlinben voltam, amikor felhívott Pejó Robi, és mondta, hogy „Itt állok a díjaddal...”
Portugáliában is elcsodálkoztak, amikor kiderült, hogy magyar színésznõ?
Bárhová utazom is a világban, mindenütt felmerül a kérdés, hogy milyen nemzetiségû vagyok. Van bennem valami furcsa az anyukám szerint is. Ha örménnyel találkozom, biztosra veszi, hogy én is az vagyok. De néztek már kurdnak is, töröknek is, cigánynak is. Egy mexikói rendezõvel dolgoztam nemrég Budapesten, A harag napja címû koprodukciós filmben. Õ mexikóinak gondolt.
Moszkvában is fesztiválon volt?
Ott magyar filmhetet rendeztek, s arra hívtak meg. A Dallast és a Mixet vetítették. Sosem jártam még ilyen nagy városban, mint Moszkva. Hatalmas. Tele van energiával, de van benne sok félelem, bizonytalanság és veszély is.
A harag napjában Christopher Lambert-é a fõszerep.
Két nyomozó van a filmben. Õ az egyik, én meg a másik felesége vagyok, akit jól megölnek. Hat napot forgattam, kínoztak rendesen. Középkor, inkvizíció, nagyon szeretem az ilyen kosztümös kalandfilmeket, pedig egész nap ki voltam feszítve egy hideg pincében. Látványos helyszín volt, csak elhalt egy idegszál a kezemben.
Mindent a mûvészetért!
Csakhogy ez minden eddigi fizikai megpróbáltatást felülmúlt. Biztosan jól mutat majd a filmben, de az égvilágon senkit sem érdekelt, hogy mit érez a színész, ha jó erõsen kikötözik és lógatják fejjel lefelé. Azt egy idõ után nehéz elviselni.
Ki tudja, mikor jön majd kapóra ebbéli tapasztalata...
Mirõl beszélünk?
Például egy érzéki kaland során...
... kikötöznek az ágyban? Jó, majd szólok, hogy ne törjük magunkat, ezen én már rég túlvagyok.
Karlovy Vary után merre utazik a Dallas?
Szarajevóba és Japánba.
Színpadi szereprõl akkor szó sem lehet?
Bozsik Yvette hívott, hogy álljak be a Thália Színházban futó Vagina-monológokba. Ennek nagyon örülök. A színház tréning, amire szükség van. Karban tart a játékban. Bementem múltkor a Katona József Színházba Ascher Tamás próbájára. Úgy vert a szívem, hogy alig kaptam levegõt. Másfél éve nem ültem színházi próbán. Éreztem, folytatnom kell nekem is. Tíz évig azt hallgattam, elõbb a fõiskolán, utána meg Kaposváron, hogy színházban kell játszani, különben megáll az élet. Az én életem szerencsére nem állt meg, bár eljöttem Kaposvárról, de a kényszerképzet, hogy ha nem játszom színpadon, valami nagyon rossz fog történni, úgy látszik, megmaradt. Berlinben azonban rájöttem, hogy nem kell folyton játszani. Látok egy csomó embert, aki munkabolond. Depressziós, ha nem dolgozik. A pálya áldozata. Képtelen pihenni, élni, nem tud egy könyvbe belemerülni, megbolondul, ha nem kap valamilyen szerepet. Ez visszaüt egy idõ után. Töltekezni kell. Adni csak úgy tudok, ha kapok is. Ahhoz pedig nekem kell megtalálnom a lehetõséget.
Berlin pedig rengeteg lehetõséget kínál.
Ha otthon vagyok, ötpercenként csörög a telefonom. Felhív valaki, már öt perce nyomja, és még mindig nem tudom, mirõl beszél. Ez szörnyû! Csak feldühít. Berlinben nagyon nyugis az életem, néha már annyira nyugodt, hogy olyan „falusi”. Felkelek, elmegyek tornázni, ebéd, németül beszélek, este találkozóm van, vagy elmegyek moziba, hébe-hóba fellépek egy zenekarral, énekelek... vigyáznom kell, nehogy lelassuljak. Bár az az igazság, otthon sem rohanok már annyit, mint régen. Nem pörgetem fel magam olyan nagyon. Már nem csinálok egy nap alatt tizenkét dolgot, a fele is éppen elég. Egyik helyrõl mentem a másikra, közben arra vártam, hogy történjen valami. Nem volt egy nyugodt percem sem. Minden reggel azzal keltem, hogy biztosan lekések valamit. Ennek vége. Ma már ura vagyok az életemnek.
Mekkora a távolság Berlin és Budapest között?
Lélekben?
Meg kulturálisan.
Nagyon közel van egymáshoz a két város. A vurstli is teljesen olyan, mint otthon. Berlinben is van mézeskalács szív, csak nem az áll rajta, hogy Szeretlek, hanem hogy Ich liebe dich. A vattacukor pedig Zuckerwatte. Ezen annyit röhögtem! Mentalitásbeli különbségrõl természetesen beszélhetünk, de ott sem olyan nagy a rés, hogy ne lehetne tudathasadás nélkül áthidalni. Német sosem leszek, az nyilvánvaló, de bírom, ahogy élnek. Vannak dolgok, amelyeket én, aki Kelet-Európában nõttem fel, nem úgy látok, mint õk, de komplexusom nem lesz emiatt. A humor, az irónia belõlük sem hiányzik. A túlélés miatt sok mindent megtanultak.
Filmes körökben hogy fogadják a külfüldi „vendégmunkásokat”?
A barátaim szeretnek, hiszen azért a barátaim. Berlin soknemzetiségû város. Mindenkinek megadja az esélyt. Csak nulláról kell indulni. Nekem meg ez nem okozott gondot. Azt élvezem, ami most van, és nem görcsölök rá arra, hogy jaj, mi lesz holnap. És nem szoktam sem a múlton, sem a jövõn merengeni. Ezt a kettõt ki kell zárni. Persze nem lehet csak úgy ripsz-ropsz eldönteni, hogy én akkor mostantól fogva csak a mának élek. Ez egy folyamat, amit meg kell tanulni. Akinek sikerül, azt mondja: megéri. Szóval mindenképpen carpe diem!
SZABÓ G. LÁSZLÓ

Módosítás dátuma: 2005. október 01. szombat  

  • Increase font size
  • Default font size
  • Decrease font size

Olvasnak bennünket

Oldalainkat 369 vendég böngészi