FotoMedia

Megmondom õszintén, ahogy telnek az évek egyre kevesebb dolognak bírok örülni Magyarországon, így aztán ez a kevés különösen felértékelõdik. Ráadásul a kevés jó között ott a fotográfia, ez a színes, bonyolult, nehezen átlátható médium, amelyiknek immár három évtizede vagyok õszinte híve.
Nagyon lehet örülni annak, hogy jócskán lemaradva ugyan a nagyvilágtól, de végre nálunk is megtalálja a helyét a fényképezés: fotóaukciókon milliós tételek után koppan a kalapács, a könyvesboltok polcain szebbnél szebb fotóalbumok kelletik magukat, s a kiállítótermek falain itt is, ott is fotográfiák. S ami igazi szenzáció, a Hõsök terén a kényes ízlésû múzeum a fotográfiát hirdeti mint szépmûvészetet. Végre, helyükre kerülnek a dolgok, mondom magamban elégedetten, s jóérzésem csak növekszik, ha azt látom, hogy a fénykép ott is a helyére került immár, ahová mindig is való volt: nézzenek körül, itt van a nappali falán. S milyen jó helyen van.

Sõt, jó helyen van az elõszobában meg a konyhában is. Cseppet sem üres általánosítás, ha azt mondom, a fénykép a lakásban mindenütt a helyén van. Ugyanis, ha majd igénybe veszik Cserbáék [Cserba János és Júlia mûvészeti író] legkisebb, ám annál fontosabb helyiségének szolgáltatásait, látni fogják, hogy a fotó tényleg mindenütt helyet talált magának. A házigazdák és Gáti György barátom remek humorérzékkel s igazán stílusosan a WC-ablakból enged rápillantást az Eiffel toronyra, méghozzá úgy, hogy az építészeti fotó koronázatlan királyának, a magyar Lucien Hervé WC-jének képét használja fel ehhez a budapesti-párizsi hangulathoz. Azt csak halkan jegyzem meg, hogy Gyuri képe nem pusztán mosolyogtató ötlet-sziporka, hanem izgalmas és mélyértelmû kompozíciós telitalálat is egyben. Többet érdemel tehát futó rápillantásnál.

Hát, ezért is szeretem a fotót, a fénykép ugyanis szinte mindent tud. Hosszú ideje figyelem, elemzem, tanulom a fotográfiát, s bár a gondolkozásnak még mindig csak az elején tartok, annyit biztosan megállapíthatok, hogy olyasmi vihetõ végbe a fényképezés által, ami semmilyen más vizuális önkifejezési formával sem: a fotó egyszerre talál és teremt. Ha végigsétálnak az elõszoba-tárlaton, Markovics Ferenc lelket megpendítõ arcképcsarnokán, rögtön sejteni fogják, hogy mire is gondolok. A fotográfust gyakran leskelõdõnek vagy a pillanatra vadászó megfigyelõnek nevezik, s ez igaz is, de csak részben. A fényképész tényleg csak a rögvalóból meríthet. Minden fénykép – technikai értelemben legalábbis – a valóság reflexiója, a fényérzékeny anyagon csakis olyasmi marad meg, ami létezett a maga valóságában is, hiszen visszaverõdött róla a fény, a fotográfus alapvetõ eszköze. Mégis, ha egy kicsit elmélyültebben nézegetik Markovics képeit, rögtön látniuk kell, hogy ezek az ikonok nem pusztán egykorvolt, illékony idõmozzanatok mechanikus lenyomatai. Szó sincs róla: ezeken a képeken a mûvészet és a mûvészlét legbelsõbb lényege sûrûsödik. A dzsessz édes-bús atmoszférája, az ostoba konvenciókra nyelvet öltõ zabolátlansága, a zenélés izzasztóan gyönyörûséges eufóriája. Meg az a mosolyogni és szeretni való teatralitás, amivel a mûvész mint a szó eredeti értelmében vett ikon magasztosítja fel magamagát. Álmodozó, messzenézõ pillantással hanyatlik ifjú hitvese ölébe éppen – ha szó szerint vesszük a látványt –, de a látvány ennél persze sokkal dúsabb, s ez Markovicsnak, a teremtõ mûvésznek köszönhetõ. A viszonylag szûk képkivágásban, a hajzuhatag függõlegese, s az ezt metszõ markáns, szép, idõs férfi arcél izgalmas kölcsönhatásában, s fõként a finom, aranyló surló fényben az elsõ látásra csaknem bohózatba hajló kép egyszeriben megrendítõen szép és fõként a maga módján õszinte lesz. Elbeszéli a minden akadályt legyõzõ szerelem erejét, de egyben konstatálja a legyõzhetetlen elmúlást, a halál kikerülhetetlen imperatívuszát is.
S akkor arról még nem is szóltam, hogy az elõszobai képek tanúskodnak magáról a fényképezésrõl mint mûnemrõl (minden fotó a fotótörténet reflexiója is, persze, hogy még egy kicsit bonyolítsuk a dolgot). Megmutatja a magyar klasszikus fényképezési tradíció máig ható érvényességét. Markovics az 1920-as, ’30-as évek mestereinek legjobb tanítványaitól tanult. S mint minden jó tanuló, túltett a mesterein. A tõlük kapott perfekcionista képalkotási törekvést elegyítette nemzedéke nagyszerû nagyrealista gesztusaival. Az 1950-es, ’60-as évek eleven, humanista, tiszta fotográfiai eszközöket teremtõ fõsodrába csatlakozott õ is. Abba az úgyszintén máig ható világáramlatba, amelyet – többek között – olyan magyarok nevével írnak le a világon mindenütt, mint Kertész, Brassaï, Munkácsi vagy Capa.

S ha megszomjaznának a sok fotótörténeti utalás láttán, s kimennének a konyhába egy pohár vízért, akkor Cserba Aurél fényképeit nézve tanúi lehetnek e tradíciók további szép folytatásának is. S annak, amirõl éppen az imént beszéltem: hogyan lehet találni és teremteni egyszerre. Pusztán a valóság szegmenseinek megtalálásával új, immár nem pusztán valóságos, hanem ahogyan Heine mondta, szürnaturális látványt teremteni. Tudom, lehetetlennek hangzik, s éppen ezért igaz: mi mást is várhatnánk az alkotó embertõl, mint a lehetetlent lehetségessé tenni?

S ha már konyha-tárlat, errõl a fotográfia újabb különleges és szerethetõ vonása juthat az eszünkbe. Cserba Aurél orvosi fényképészként dolgozott évtizedeken át, s ebbõl a roppant szigorú és fegyelmezett munkát követelõ fotográfiai térbõl rendre könnyedén és magától értetõdõ módon lendült át a szabad alkotás területére. A fotóban nincsenek leengedett sorompók, itt nemcsak a rátalálás és teremtés mozzanata ér egybe, hanem megmaradt az ars eredeti értelme is a maga teljességében: a mesterségé. S a mesterség széles alapzatán a lábát megvetve, úgy ért szót egymással a kétkezi mester s az elvonatkoztatások magasába emelkedõ mûvész – akár egyetlen személyen belül is –, hogy nem kell skizofréniától tartania. S a fotográfiában a mesterségnek, a fogások biztos ismeretének még ma is – ebben az egyre idegesebben hektikus és efemer digitális világban – tapasztalható az a tisztelete, amit a többi alkotóterület már régen elveszített, valamikor a céhek világának letûnésével.

S Cserba Aurél mint roppant sokoldalú alkotó modellezi mindazt, amirõl beszéltem. A fekete-fehérben és a színes fényképezés területén egyaránt képes kifejezni magát. S ha már tradíció és Párizs, a konyhában is van olyan fénykép, amelyikrõl Lucien Hervé juthat az eszünkbe, s a fények és árnyékok kompozíciót építõ ereje. De Cserbához, úgy látom, leginkább az aprólékos valóságanalízis áll a legközelebb, a textúrák, a felületek, az alapformák vizuális megfejtésének világa. S ezzel a törekvéssel folytatója a fotótörténet egyik legtermékenyebb korszaka, a két háború közötti avantgárd valóságlátásának. Persze, a maga módján. Mondhatni, korszerûbben. Némelyik képén a 20. század végi mediális mûvészeti irányzatok kérdésfelvetéséig is eljut: az észlelés végtelenül viszonylagos és némiképpen szorongást keltõ sokértelmûségéig. Eleven színes világunk bágyadtan monokróm túlvilági képet is nyújthat, elég, ha az építkezéseket védõ sûrû fonatú mûanyag hálón keresztül vagyunk kénytelenek látni. Egzisztenciális kérdéseket provokáló látvány.

S e lakástárlat ötletgazdájának, a vizualitás iránt igazán érzékeny Cserba Júliának köszönhetõ – nem hiszem, hogy a véletlen mûve volna –, hogy a konyhából belépve a nappaliba, Gáti György képeit látva, az az érzésünk támad, hogy finom didakszissal vezetnek bennünket egyre beljebb a fotó titokzatos intim világába. A köznapi értelemben vett szép fogalmát itt a szobában már végképp el kell dobnunk, hiszen itt azzal szembesítenek minket, hogy egy prágai koldus látványa az ízléses polgári lakás falán gyönyörûséges lehet, miközben pontosan látjuk, hogy a kép készítõje cseppet sem veszítette el emberségét s az empátiáját a szenvedõ és kiszolgáltatott emberi lények iránt. Gáti képe nem fényezi a valót, a téma nyers igazsága nem mellõztetik, mégis a mûvész teremtõ ereje esztétikai igazsággá magasztalja fel az eltagadhatatlan és amúgy elfogadhatatlan társadalmi faktumot. Szinte szédítõ alkotói attrakció: a szó szerint földhöz ragadt látványból és látvánnyal az esztétikum sztratoszférájába emelkedni. Persze, úgy, hogy közben a megtalált látvány és a teremtõ alkotói gesztus közötti láthatatlan aranyszál nem szakad el.
Egyáltalában, a valóság látványaira való rátalálás és a mûvészi teremtés fotográfiai dualizmusa itt minden képen markánsan tündököl, gyönyörködtetve és nyugtalanítva nézõjét. A banális firkák, a hétköznapi fények, az egyszerûnek látszó életpillanatok Gáti képein valamitõl egyszeriben univerzális jelentõségûvé válnak, holott megörökítõjük s egyben teremtõjük a megformálás terén is oly visszafogott – ahogy egyszer volt szerencsém írni róla: szelíd –, hogy ezzel csak tovább nehezíti a titkokat megfejteni vágyó nézõinek dolgát.

S még csak annyit: a képek a falon nemcsak a helyüket találták meg, hanem egymást is. Az alkotók s a kiállítás rendezõi tovább dúsítva az amúgy sem szegényes vizuális élményvilágot, a fotográfiáknak megengedték, hogy termékeny viszonyt létesítsenek egymással. Kedves vendégek, induljanak bátran felfedezõ útra, s találjanak rá a csak most és a csak önöknek teremtett kölcsönhatásokra. Észre fogják venni, hogy a néma képek beszélgetnek egymással, ráerõsítenek egymás hatására, vagy éppenséggel a különbözõségek feszültségteremtõ erejével szinte szétfeszítik az egymás közötti tereket. A fotó ezt is tudja. Nézõjének is megadja a rátalálás és a teremtés élményét egyszerre.

Köszönet érte a szépségek iránt oly fogékony házigazdáinknak, s mindenekelõtt a három mûvésznek, Cserba Aurélnak, Gáti Györgynek és Markovics Ferencnek.
Szarka Klára