FotoMedia

Megjegyzések a „Magyarország története” sorozat
nyitó köteteihez

Az elmúlt hetekben feltûnõen gyakran találkozhattunk a Kossuth Könyvkiadó és a Metropol Könyvtár reklám szövegeivel mind a televízióban, mind a Magyar Rádióban, mind a folyóiratokban, hirdetvén: rendkívüli históriai esemény részesei lehetünk, mivel 24 kötetben megjelenik Magyarország története Romsics Ignác fõszerkesztésében, a hazai – úgymond - „legnevesebb történészek” tollából. Ügyes fogással a nyitó kötetet 495 Ft-os ún. bevezetõ áron adták, adják, mégpedig nem a könyvesbolti hálózatokban (ahol valóban megdöbbentõen túlzó 50-60 %-os terjesztõi díjat kérnek!), hanem az újságárusoknál. Viszik is tömegesen az „Õstörténet és honfoglalás” c. kötetet, amelynek szerzõje Fodor István, az ún. finnugor irányzat egyik legmegrögzöttebb, ortodox képviselõje.
A 104 oldalas A/4-es formátumú kötet, s természetesen a hozzá kapcsolódó tv-mûsor is, úgy tárgyalja õstörténetünket, mintha az elmúlt évtizedekben a történettudományban a legcsekélyebb változások sem következtek volna be, mintha a finnugornak nevezett rokonság 2009-ben is kõkemény igazság volna. „Természetesen a /finnugor/ nyelvcsaládhoz tartozunk mi magyarok is.” – írja a szerzõ. A kiválasztott képek közül nyolc, beleértve a teljes tükörbe helyezett nyitó képet is, a rénszarvas vadász osztyákokat mutatja, akikhez sem embertanilag, sem genetikailag, sem néptörténetileg az égvilágon semmi közünk sincs! Nyelvük valóban rokonságot mutat a magyar nyelvvel, ez a rokonság azonban nem úgy jött létre, ahogyan belénk sulykolni igyekeznek. Fodor István módszertanilag is ugyanazt az utat járja ma is, mint amit 25-30 évvel ezelõtt járt, vagyis perdöntõnek nevezi a visszafelé következtetést, azaz a retrospektív módszert, amely szerint a XIX-XX. századi vogul és osztyák népmûvészetben fennmaradt motívumok visszavezethetõk (!) a régészeti korokba, azaz öt-hat ezer évvel ezelõtti idõkbe. Mivel az obi ugorok a XIX. században (!) az õsi sziklarajzokhoz hasonló tetoválásokat is használtak, ezek „kétségbevonhatatlan bizonyítékai annak, hogy a sziklarajzokat több ezer évvel korábban (!) finnugorok készítették”. Ez a megdöbbentõen primitív és abszurd eljárás, véli és állítja a szerzõ, teljesen tudományos és elfogadható, ellenben a nemzeti hagyományaink és krónikáink szkíta-hun rokonságtudata tudománytalan, dilettáns megközelítés. Nincs is említés róla az egész kötetben!
Szabad úgy magyar õstörténetet írni, hogy a szkítákról és a szarmatákról csak annyit közölnek, hogy iráni nyelvûek voltak, tehát semmi közünk sincs hozzájuk, a hunokat pedig egyetlen szóval sem említik meg?!
A 14-35. oldalakon 45 esetben szerepel a „feltehetõen”, „talán”, „valószínûleg”, „vélhetõen”, „megegyezés szerint”, „sejthetõen”, „minden bizonnyal” kifejezés, amely jelzi a teljes bizonytalanságot, a feltevések megalapozatlanságát. De miért nem tárgyalja a legfrissebb feldolgozás a genetikai vizsgálatok eredményeit, amelyek egyértelmûen kimutatták, hogy a magyarság nincs rokonságban az ún. finnugor népekkel, miért nem tárgyalja a finn régészek legújabb kutatásainak összegzését, amelyek elutasítják az uráli és a finnugor idõszak és a közös õshaza feltételezését? Miért nem adja rövid összefoglalását a korszerû nyelvészeti vizsgálatoknak, amelyek kimutatták, hogy az obi ugor nyelveknek a magyar nyelvhez kötõdõ kapcsolatai roppant szerények és csekélyek, az ún. uráli korra rekonstruált etimológiák száma mindössze 284 (ebbõl 148 bizonytalan), a finnugor etimológiák száma 419 (ebbõl 207 bizonytalan), az ugor etimológiák száma pedig csak 105 (s ebbõl 52 bizonytalan)! A szerény mértékû nyelvrokonságnak a legvalószínûbb oka nem az õsi rokonság, hanem a közös kapcsolatok, érintkezések hatása, amely kialakított egy közlekedõ nyelvet.
A szerzõ is érzi a feloldhatatlan, súlyos ellentmondást a felfestett õstörténet és a magyarság késõbbi története között, ezért a második fejezettõl – noha megmarad a hivatalos változat hirdetése mellett - igyekszik elhitetni, hogy a magyarokat mind Magna Hungáriában, mind Kazáriában, mind Etelközben annyi „külsõ hatás” érte, hogy – bár az örökös vándorlás miatt az ekhós szekér maradt a haza számukra – mégis nagy változáson mentek keresztül. A „zord északi vidékekre kényszerült rokonaink” mûveltsége degradálódott, az „elõmagyarok” azonban, valamilyen csoda folytán, nem kényszerültek a tajgára és a tundrára, nem lettek rénszarvastenyésztõk és medve-tisztelõk, hanem lovas néppé váltak.
Nyilvánvalóan súlyosan torz és hamis ez az õstörténeti kép! A magyar etnikum és a nyelv nem 1500 évvel ezelõtt jött létre, s nem a nagyállattartásra való áttérés okozta az õsmagyar etnikum kialakulását.
Tárgyilagos kutató számára felfoghatatlan ez a makacs ragaszkodás az ósdi finnugor õstörténeti elmélethez. Nem érti, miért tudománytalan minden más megközelítés? A józanul gondolkodó ember azt sem érti, miért ez az elvakult indulat a magyar õsmúlt tárgyalása kapcsán?
A 38. oldaltól a képek is azt mutatják, hogy egy egyedi és magas színvonalú kultúrával rendelkezõ nép emlékei alkotják múltunk hagyatékát, amelyben nyoma sincs rénszarvas-, medve- vagy lúdkultusznak, nyoma sincs a primitív szibériai sámánizmusnak, nyoma sincs a vogulok és osztyákok igen szerény emlékanyagának, akik még a XVII-XVIII. században is egyszerû botíjakkal, falándzsákkal, kõkésekkel és hegyes botokkal voltak felszerelve, s csak ólmot tudtak önteni. Az archeológia megcsúfolása, hogy magasan fejlett neolitikus, réz- és bronzkori kultúrákat sorolnak ún. finnugor népekhez, pusztán azon az alapon, hogy manapság és a közelmúltban (!) ezeken a területeken finn típusú nyelveket beszélõ néptöredékek is laktak, illetve laknak. Sõt, olyan „csúsztatásoktól” sem rettennek vissza, hogy 40 ezer évvel ezelõtti õskõkori kultúrákat „zürjénföldinek” mond a szerzõ, valamint 10 ezer évvel ezelõtti településformákat XIX. századi osztyák sátrakkal hasonlítgat össze.
Az államalkotó, meghatározó európai hatalomként mûködõ magyarság õstörténeti múltja biztonságosan, állítják a hivatalosan elismert történészek, csak a Kr.sz. utáni IX. század elejéig követhetõ visszafelé, (zárójelben jegyezzük meg: a szerzõ az i.e. jelzést használja a Kr.sz. elõtt és után helyett !), feltételesen talán az V. század is szóba hozható, de a magyar népet nagy múltú, õsi népnek semmiképpen sem szabad nevezni. Ez ugyanis tudománytalan dilettantizmus, a finnugornak nevezett töredék népek esetében azonban ez kõkemény tudomány.
A „Magyarország története” sorozat elsõ kötete semmi újat, semmi többletet nem ad, ellenben minden elfogulatlan olvasó meggyõzõdhet újra és újra a mai hivatalos történészek hamis kettõs mércéjérõl.
Vajon a sorozat többi kötete is hasonló szellemben készül? Legyenek óvatosak!
A sorozat második kötete „Az államalapítás” címet viseli, szerzõje a pécsi Font Márta, s ez már eleve garancia arra, hogy az elmúlt hatvan esztendõ alatt kialakított „hivatalos történeti képet” festi fel a kötet összeállítója.
A csábos és vevõcsalogató 495 Ft után ez a könyv már 1590 forintba kerül, de bizony nem éri meg az árát, noha szép kiállítású a kötet, hála az „Europas Mitte um 1000” c. német kiadású (WBG Darmstadt, 2000) kötet illusztrációinak!
A hamisságok ebben a kötetben jobban el vannak rejtve, sokszor hirtelenjében fel sem figyelünk rájuk. Például: „Géza nagyfejedelem szereplése váratlan.” Miért? Mert a „barbár szokásjoggal szakított”, azaz elsõszülött fiát tette utódjává. Csakhogy ez éppen úgy nem igaz, mint az, hogy „Taksony azon kevesek közé tartozott, aki túlélte az augsburgi vereséget és visszatért a Kárpát-medencébe.” Az elsõszülött trónutódlása Álmos nagyfejedelem korától igazolható, s Taksony elsõszülöttje volt maga Géza is. S az Álmos-Árpád-dinasztiában (819 – 1301) számos a példa erre. Taksony herceg 955-ben részt sem vett a Lech folyónál szerencsétlenül járt kisebb létszámú magyar sereg hadjáratában! A XVI. (s nem 14.) századi Aventinus ugyan felsorolja Bulcsú, Lél és Súr mellett Csabát és Taksonyt is, ám ez közismerten téves adat! De így kell fogalmazni azért, hogy az olvasó átérezze a csatavesztés szörnyû súlyát, amely „rákényszerítette” a barbár magyarokat a nyugat felé nyitásra. Az erõs magyar állam szóba sem jöhet, hiszen akkor a kalandozó rablóbandák „keresztényi megtérését” nem lehetne kényszer-lépésként tálalni. Arról pedig szó sem esik, hogy a Magyar Nagyfejedelemség, egyedül Közép- és Kelet-Európában, független (szuverén) hatalom volt, amelynek fejedelmei igenis maguk döntöttek minden fontos kérdésben. Így a római judeo-kereszténység felvételében is, mivel az, ellentétben a keleti kereszténységgel, nem járt függõségi viszonnyal!
A szerzõ a nyomasztóan magyarellenes ún. szegedi iskola (Kristó Gyula, Engel Pál, Róna-Tas András, Makk Ferenc) szellemiségének kritikátlan szószólójaként festi fel a Kárpát-medencei „törzsi államok” létezését, sõt még egy térképet is készítettek a sokféle „törzsi országról”, holott a X-XI. században törzsekrõl és barbár törzsfõnökökrõl egyáltalán nem beszélhetünk. Mindaz, amit Koppány hercegrõl ír, régi, elavult közhely, Gyula és Ajtony pedig azért marad „törzsfõ”, hogy ki lehessen mondani: „István király keresztény királysága lassabb ütemben terjedt ki a Kárpát-medence egészére, mint korábban feltételeztük.” Ám ez a kijelentés is légbõl kapott.
Ezek után a tárgyilagos olvasót már aligha lepi meg mindaz, amit a koronázásról, a Szent Koronáról, a palástról és a jogarról ír a bal felé erõsen elkötelezett szerzõ. Ósdi ítélkezések sorjáznak egymás után, hiszen „régóta tudjuk, hogy a korona két részbõl áll”, hogy a jogart Henrik császár adta István királynak, hogy a palást miseruha volt, etc.
A vármegyerendszer és az egyházmegyék létrehozása önmagában a legfényesebb bizonyíték István királynak a Kárpát-medence egészét magában foglaló országára. Önálló magyar állam-felépítést feltételezni azonban egészen tudománytalan eljárás, „szembesülnünk kell azzal a kellemetlen ténnyel, hogy a megalkotás módja, a megyék megszervezését kialakító politikai elképzelés teljesen ismeretlen.”
Az elsõ két kötet elolvasása közben és után sok emberben felmerül a kérdés: mi volt a valódi célja ennek a sorozatnak? Miért sulykolják továbbra is a régi közhelyeket, miért hallgatják el a rovás betûs írásbeliségünket, miért nevezik barbár nomád népnek IX-X-XI. századi õseinket?
A sorozat felkért szerzõi mindannyian tudják, hogy a nemzet lelki-szellemi egység, amelynek két alappillére van: a közös múlt ismerete és vállalása, beleértve a történeti hagyományokat, a legendákat, mítoszokat, meséket is, valamint a jövendõ közös elképzelése és építése. Minden nemzet, a holtak és az élõk eltéphetetlen szoros egysége, amelyik nép tehát – bármilyen okból – megtagadja a múltját jelentõ valós õseit, az gyökerét vesztett faként, elpusztul.
A magyar nép tradicionális tudatában ezredév óta az él, hogy egy õsi népesség leszármazottai vagyunk, tagjai a nagy múltú szkíta-hun-avar családnak, amely legalább háromezer éve meghatározó tényezõje a világnak. Ezek a lovasíjász nemzetek igen sokat adtak az egyetemes világnak, miközben maguk is sok mindent átvettek másoktól. Ha ezt a tudatot sikerül belõlünk kiölni, ha az erre kiképzett „szakértõknek” sikerül hiteltelenítenie mindazt, amit magunkról eddig tudtunk és hittünk, akkor históriai immunrendszerünk semmisül meg, s csak idõ kérdése teljes önfeladásunk. Mindenki láthatja, tapasztalhatja: ez a folyamat manapság gõzerõvel zajlik, sõt egyre agresszívebben lépnek fel a „tudatformálók” mind az iskolákban, mind a ismeretterjesztõ fórumokon. Dühödten támadnak az ún. Árpád-sávos zászlóinkra, a turulmadarunkra, eltorzítva értelmezik a Szkíták aranya c. kiállítás tanulságait, mellesleg szólván ugyanaz a szerzõ (Fodor István) végzi el a magyar múlt „szkíta-mentesítését”, akirõl fentebb már szóltunk!
Nem ritka, hogy jó szándékú magyar tudósok is beállnak a sorba s kimutatják például, hogy a turul szó a XIII. század végén élt Kézai Simon eszelménye, szüleménye (Benkõ Loránd, Magyar Nyelv 105/2009), tehát nem magyar nyelvi valóság, hanem a feltételezetten (!) kipcsak török nyelvû besenyõktõl vehette át a krónikaíró. Mintha ezáltal (ha ez valóban így volt), nem a mi õsi hagyatékunk volna ez a fogalom, ez a szó ! De bizony az, hiszen a besenyõk is édes testvéreink voltak, több fejedelmünk felesége is közülük való volt.
Szomorúan vehetjük tudomásul, hogy a hivatalosan elismert és támogatott magyarországi történész mûhelyekben megállt az idõ!

Dr. Bakay Kornél
Magyar Örökség-díjas
régész