Véget ért a Fotóhónap, ám a fõváros rövidesen gazdagabb lesz egy intézménnyel
Pedig nagy gondolatoknak, világmegváltó ötleteknek nem voltunk híján azokban az idõkben, amikor a képletes értelemben vett és valódi falak is egyik napról a másikra leomlottak, és hirtelenjében mindent szabad volt – kivéve persze, amit nem. Különösen nagy reményekkel kecsegtette a felszabadult légkör mindazokat a mûvészeket, alkotókat, akik a „szép jövõ” építésének négy évtizede alatt egyre távolabb kerültek attól, amit érzékelhetõ valóságnak nevezünk, és – mintegy ellenállásként vagy menekülésként – az elvontság olyan szféráiba, vagy inkább „mélységes bugyraiba” tévedtek, hogy a végén már önmagukkal sem ért(h)ettek egyet. A ’89-et követõ idõszak jó alkalom lehetett volna a meghasonlottság levetkõzésére, az egyéni, friss hang megtalálására, ám a korszellem – mely, úgy tûnik, kizárólagos jogot formál arra, hogy a mûvészetet saját szolgálatába állítsa – ismét „beintett”. Amilyen csökönyös elszántsággal vetette bele magát a közép-kelet-európai térség valamennyi, egykori szocialista állama a Nyugat utáni elkeseredett ügetésbe, úgy szûkült azon mûvészek köre, akik talán még szerettek volna közölni valamit. „Új díszletek elõtt pereg az Ember tragédiája” – nyugtázhatjuk Szabó Lõrinc szavaival, mert sosem fog kiderülni, így van-e ez rendjén, vagy lehetne másképp is.
Hol vannak ebben az „önkutatásban” fotómûvészeink? Idõnként úgy tûnik, hogy holtvágányon, mert míg külföldön egyre jobb nevet szereznek maguknak, a hazai közönségnek évente alig egy-két alkalommal nyílik lehetõsége munkáik megismerésére.
Az „egy” a Fotóhónap. A tizenötödik mérlege
Több mint harminc helyszínen közel negyven kiállítás – vonható meg az idei Fotóhónap mérlege, ami önmagában még semmit sem mond, ám ha hozzátesszük, hogy a tárlatok megtekintõinek száma tízezres nagyságrendekben mérhetõ, a rendezvény máris súlyt kap.
Hogy ebbõl mennyi a fotómûvészet iránt valóban érdeklõdõk, a kiállításokat tudatosan keresõk száma, sosem fog kiderülni, hiszen számos tárlatot kávéházakban, mûvelõdési intézmények elõcsarnokaiban rendeztek be, ahol sok a véletlenül betévedt vendég. Meglehet, a rendezõk célja éppen ezek megszólítása volt.
Csalódottak lehetnek viszont azok, akik a Fotográfia Közép-európai Házát keresték a pozsonyi belvárosban. Ennek ünnepélyes átadását a szervezõk és a fõváros önkormányzata november 3-ára ígérte, ám a felújítási munkálatok késése miatt erre csupán december derekán kerül sor. Bár a tárlatok megtekinthetõk, kissé zavaró lehet az ember lába alatt szorgoskodó építõmunkások hada. A háromszintes épületben kiállítótermek, fotográfiai szakkönyvtár, klubhelyiség és mûvészkávéház nyílik majd; az pedig a városvezetés pozitív hozzáállását jelzi, hogy az ügyben érdekelt polgári társulás rendelkezésére bocsátotta az épületet.
A rendezvénysorozat sikerességének mértékét csökkenti némileg az is, hogy néhány kiállítás – számomra ismeretlen okokból – nem volt megtekinthetõ. Hosszú idõn át rács fedte a városközpontban található Mûvészetek Házában lévõ kiállítótermek bejáratát, pedig itt a kortárs tényfotográfia egyik legjelentõsebb képviselõje, James Nachtway állított ki. Többen – fõképp külföldiek – pedig azt hiányolták, hogy a tárlatvezetõk szinte semmilyen információkkal nem tudtak szolgálni. „Ez van, tessék megtekinteni” – tárták szét karjaikat, és igazuk lehetett; végül is beszéljenek magukért a képek...
Ha jó a vége...?
Mindent egybevetve mégis sikeresnek nevezhetõ az idei Fotóhónap, hiszen aki odafigyelt, újabb értékekre bukkanhatott a múlt nagy kincseskamrájában.
Láthattuk például a 20. század elején az Erdõháton élt, bécsi születésû festõmûvész, Engelbert Pinkalský fotográfiáit, melyek valóban egy képzõmûvész alaposságával tárják fel a századelõ falusi életének mindennapjait. Talán az õ életmûvét gondolta tovább a hazai fényképészek egyik kiválósága, Tibor Huszár, aki a fénnyel való portréfestés nagymesterének is tekinthetõ. Az élet árnyékos, mégis megkapó oldalát mutatta be a Salzburgi Múzeum kortárs fotógyûjteményébõl „Megörökített történetek a haza és az emigráció között” címmel összeállított tárlat, és elõkerült a kilencvenes évek elején indult, nagynak is nevezett generáció néhány elveszettnek hitt tagja, akik a költészet, fotográfia és zene közötti határokat nemes egyszerûséggel felszámolták.
Ha néha döcögve is, de jó úton halad a Fotóhónap szekere – nyugtázhatom, tartva továbbra is az állítást, hogy az év rendezvényei közül feltétlenül ez az egyik, amelyikre érdemes odafigyelni.
LÕRINCZ ADRIÁN